Rám szólt Karcsi bácsi

Volt egy nagybátyám. Karcsi. Az apám féltestvére, Károly mostohanagyapámtól. Építész volt. Ötvenhatban utazott el. Németországban egy francia határ menti városban híres építész lett. Amikor még nem volt annyira híres építész egy francia autómárkát használt, mert szerinte az volt a világon a legjobb. Aztán egyszercsak egy német márkával jött haza a szokásos augusztusi kéthetes családlátogatásra, melynek egy részét Tihanyban közösen töltöttük. Ez a német márka megegyezik azzal, amelyik most ide, hozzánk, közelebbről Kecskemétre költözik. Azt hiszem, ezen a héten talán nem számít tiltott reklámnak, ha kimondom: egy gyönyörű, úgynevezett kétlámpás Mercedes volt. Tihanyban mindenki azt nézte: a hatvanas években szokás volt a szállodák közelében autók mellett ólálkodni, benézegetni. Volt abban a nézegetésben irigység is, mégpedig a teljesen indokolt fajtából: egyszerűen semmiféle remény nem volt arra, hogy ilyen autónk valaha lehessen. Sőt gyakorlatilag ahhoz se, hogy bármilyen autóféléhez jussunk.
Csak közbevetőleg, érdekességként jegyzem meg, hogy másfél évtized múlva, amikor nekem már volt használt autóm, mégpedig egy Wartburg Tourist, először kaptam útlevelet, hogy meglátogathassam Ausztriában élő rokonaimat. Az ottani nagybátyám – nem Karcsi, hanem a gonosz, irigy és gazdag József - Audi-mániás volt, és tényleg annyira gazdag, hogy mindig meg tudta venni a legeslegújabb típust. Amikor megálltam a Wartburgommal, a gyerekek ugyanúgy mellém özönlöttek, mint ahogy mi szaladtunk hajdan a Mercedeseket nézegetni. Az amúgy nagyképű és kapzsi nagybátyám irigyen állapította meg, hogy milyen degeneráltak a gyerekek. Az ő legújabb aranymetál Audi Quattrojára senki nem kíváncsi, bezzeg ezt a borzalmas Wartburgot, Honecker büszkeségét ámulattal nézik. Én persze azt is megengedtem, hogy a gyerekek beüljenek, a nagybátyámnak meg fölajánlottam, hogy ha ad száz schillinget, mehet egy kört.
De menjünk vissza a hatvanas évekbe, Tihanyba, a másik nagybátyámhoz, a jószívű Karcsi bácsihoz. Megkérdeztem persze, hogy miért cserélte le azt a francia autót erre a fehér Mercedesre, ha egyszer, éppen egy éve arról beszélt, hogy soha nem szeretne másfajta autóval járni, mint amivel addig járt. Töredelmesen, valósággal szégyenkezve vallotta be, hogy érdekből tette. Mert az úgy volt akkoriban Németországban, hogy ha egy komoly ember, egy mérnök és cégtulajdonos elment valahova tárgyalni, gyakorlatilag nem tekintették komoly embernek, ha nem fehér Mercesdessel érkezett. Ez volt a középtől fölfelé polgári mivolt kritériuma. Vagyis Karcsi bácsi egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy másféle autóval járjon.
Húsz év múlva, amikor már az ötödik Mercedesével érkezett, egyszer félrehívott, hogy lenne neki egy ajánlata. Tudniillik, az építészmérnöki iroda fönntartása mellett üzemeltetett egy kicsi kályhás műhelyt is. Az volt az eredeti foglalkozása, és úgy gondolta, hogy ha bármi miatt tönkremenne, belebukna valami nagy építkezésbe, még mindig jól jöhet a kályhásság, mert abból megélhet. Különben is ezt a mesterségét jobban szerette, mint a mérnökséget.
Úgy támogatta Magyarországot, hogy itteni kis üzemekből rendelte a kályhacsempét. Valutáért. Sok pénzt hagyott itt. Csakhogy a derék magyarok szinte mindig küldtek egy-két selejtes csempét is. Vagy volt benne egy repedés, vagy mészkukac – most nem mondom el, hogy az micsoda – vagy nem derék volt a szögben. És úgy elég nehéz kályhát építeni, ha bármelyik csempe használhatatlan. És egy hónap múlva jön a pótlás.
Megkért, hogy egy szerény javadalmazásért - plusz úti és szállásköltség - tegyem meg, hogy ha értesít, lemegyek a vidéki kályhacsempe-üzemekbe, és becsomagolás előtt ellenőrzöm a minőséget. Természetesen vállaltam a munkát, de azért megkérdeztem, hogy miért nem tudja rászorítani a hülye magyarokat, hogy legalább az exportba ne kerüljön selejt, vagy legalább arra, hogy adjanak pótcsempéket a jó vevőnek. Azt mondta, hogy teljesen tehetetlen. Ez egy ilyen ország, soha semmire nem visszük, ha ilyenek maradunk.
Másnap elindultunk a Mercedesben az egyik vidéki manufaktúrába, hogy bemutasson a vezetőnek, és betanítson, hogy mit nézzek, ha majd minőséget ellenőrzök.
Út közben megkérdezte, hogy akarok-e vezetni. Naná, hogy akartam. Átültem a kormányhoz és elindultam. Egyszercsak rám szólt Karcsi bácsi, hogy miért nem váltok sebességet. Váltottam, aztán pár perc múlva megint rám szólt, hogy tegyem már negyedikbe. Aztán ötödikbe.
Mondta, hogy nem érti, miért kell szólni. Elmagyaráztam neki, hogy én a másik Németország csúcsmodelljét vezetem évek óta, és a hang alapján váltok. A Mercedesnek meg nincs hangja. Ez a különbség a szocializmus és a kapitalizmus között. Egyebek mellett. Pontosan az, ami a Mercedes és a Wartburg között. Ez is ipari csúcs, meg az is.
És akkor még szerencsénk volt, hogy mi magyarok nem gyártottunk autót. Az milyen lett volna!?
Hogy mindez miért pont most jutott eszembe arról, hogy a Mercedes Magyarországon nyit gyárat, nem tudom, de talán önök majd kitalálják.
(Klubrádió, Hetes Stúdió)