Sokan kérdezték, mért nem írok naplót pár hónapja. Fura módon, így újév körül még többen kérdezték. Meg tudom magyarázni, de nem akarom. Midenféle válságokat éltem át, olyanokat, amelyekről nem lehet nyilvánosan beszélni, írni. Viszont – tekintettel arra, hogy más nem nagyon érdekelt, csak ezek – hamis lett volna másról írni. Magámmal a naplómmal, az internettel kapcsolatban is bajba kerültem. Tudni kell, hogy engem a rendszerváltás óta fenyegetnek, rendszeresen, néha halálosan is, de eddig ezeket nem vettem komolyan. Most azonban jött egy olyan, amelyik nagyonis konkrét volt, és nem csak becsületsértő, nem csak általánosságokban fenyegető. Arra gondoltam, hogy mégsem lehet a végtelenségig azt játszani, hogy mindent lehet, mert ilyen a szabadság. A szemébe akartam nézni annak, aki üzent. Segítséget kértem, és – bár jó hosszú időbe tellett – ma már tudom, ki volt. És most én érzem furán magam, mert egy olyan ismerősöm fenyegetett, akit kifejezetten kedveltem, sose bántottam. Jó, súlyosan zavart személyiséggel él, sohasem lesz ép ember. De nem gondoltam, hogy ennyire sunyi, ennyire sérült. Talán olyan ez, mint amikor az ember rájön, hogy besúgó van, vagy volt a közelében. A barátai között, vagy olyanokból egy, akik iránt jó szívvel érzett. És tulajdonképpen agyonrugdosná, de sajnálja is. Mert biztosan van mentsége.
Végülis az, ami ma az interneten megy, nagyon hasonlatos spionkodáshoz. Gyáva, kicsi emberkék, akik ráadásul tudják is magukról, hogy gyávák és aljasak, a névtelenségben, az arctalanságban bármit megengedhetnek maguknak. Ez nyilván valami izgalommal jár. Boldogsággal. Szégyentelenül lehet aljas valaki, mert nincs ki előtt szégyenkezni. Maga előtt meg ma már csak a hülye röstell valamit is. Nem tudom, hogy régen hogyan volt, de mintha az emberekben lett volna némi szégyenérzet. Talán akkor is, ha nem látták őket. Például féltek a tettenéréstől. Ma van olyan dolog, amin tetten érnek valakit, és az kárt tesz magában? Semmiben nem különbözik ez a fasizmus vagy a kommunizmus följelentgetős nyomorúságától, csak abban, hogy nagy nyilvánosság előtt zajlik. Bátrak, mert azt képzelik, hogy névtelenek. De pici matatás után bárki megtalálható. A jelrendszerekre épülő világban nem lehet jelek nélkül mozogni. Azok meg ott maradnak valahol. Legalábbis akkor, ha valaki annyira biztos magában, hogy nem tesz óvintézkedéseket. Bár azok meg macerásak, érteni kell hozzá az internetet. És nem annyira jó az a szabadság, ami kényelmetlenségekkel jár.
A kérdés az, hogy mit tegyek egy olyan emberrel, aki gyalázott és erőszakkal fenyegetett? Megtehetem-e, hogy gyalázattal és erőszakkal válaszolok? Nyilván nem. Akkor hogyan? Egyáltalán megmondjam-e neki, hogy tudom, amit tudok?
Ha már az internet, akkor azért van, amit nem értek. Hogyan létezik, hogy különféle egyezmények, törvények tiltják a spam, a kéretlen levél küldését, és valahogy mégis úgy esett, hogy az elmúlt harminc napban 5887-et kaptam. Direkt számolom, mert kíváncsi vagyok. Ez azért mégiscsak elképesztő mennyiség. Nem létezik, hogy nem lehet semmit tenni ellene. Ez olyan, mint egy hatalmas dugó az internet rendszerében. Nem is értem: a szolgáltató lobbinak okozza a legnagyobb károkat. Nekem nem, mert nem is látom őket, elnyeli szinte mindet a szűrő. Csak hetente egyszer futom végig a listát, nehogy fontos levél is legyen köztük. Az meg pláne érthetetlen, hogy mivel szinte már mindenkinek lehet szűrője, vagyis aki nem akarja, nem is látja ezeket, tehát praktikusan úgy is lehetne, hogy senki nem olvas kéretlen levelet, akkor minek ez az egész?
Karácsony után Veresegyházra költöztünk. Hamarosan eladom Tahit. Kicsit fura pakolgatni egy házban, amit nemsokára örökre elhagyok. Meg fura egy másikban is, ahol életem végéig akarok élni. Alkalom arra is, hogy megszabaduljak életem különös hordalékétól. Tárgyiasult emlékektől. Miután rájöttem, hogy az eddig fontosnak gondolt dolgok többségéhez valójában semmi nem köt, csak valami fura kötelességtudat, egy kicsit fölszabadultam. Néha azt gondolom - de nem komolyan -, jó lenne úgy élni, hogy nincs semmim. Az is lehet, hogy szinte csak a tárgyaink azonosítanak minket. Ismertem embereket, akik jobban ragaszkodtak a tárgyaikhoz, mint az emberekhez, az állítólagos szeretteikhez. Inkább nem költöztek velük, például össze, mert lehetetlennek tűnt magukkal cipelni a tárgyaikat, a lakást, és más hiábavólágokat. A legjobb a csigáknak meg a kagylóknak. Bár talán mégis a remeterák igazán irigylésre méltó. Nem kell kikínlódnia a házát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése