Élménypedagógia

Nyilván ezer és ezer, a magyar filatalkorú bűnözés állítólagos terjedése miatt folyamatosan aggódó szíve dobbant meg erősen ettől a hírtől:

Nevelési célzattal Szibériába küldtek a hesseni tartományi hatóságok egy 16 éves diákot, aki korábban több erőszakos bűncselekményt követett el. A diák gondozójával együtt a nyár vége óta tartózkodik mostoha körülmények között Szibériában. A giesseni hivatal illetékese a Süddeutsche Zeitungnak elmondta, hogy a diák "rendkívül ingerszegény" környezetben, egy távoli kis szibériai faluban él. A házban nincs folyóvíz, s az ottani körülményeknek megfelelő, jellegzetes illemhelyet az udvaron magának kellett építenie. "Ott nincs televízió, nincs internet, nincs semmi olyan, ami kizökkenthetné a fiút a normális életből." Fát is saját magának kell vágnia, ha be akar fűteni szobájában. A jelenlegi rendkívül kemény hidegben napi 2,5 kilométert kell megtennie ahhoz, hogy eljusson a számára kijelölt iskolába. A rendkívül nehéz feltételek és a mindennapos kemény fizikai munka remélhetőleg hozzájárul ahhoz, hogy a diák képes lesz megfékezni saját agresszivitását. Utalt arra, hogy az érintett fiatal évek óta több erőszakos bűncselekményt követett el, nevelőit és diáktársait számtalanszor tettlegesen bántalmazta. Sem az iskolában, sem a nevelőotthonban, sem pedig a pszichiátrián nem bírtak vele. Az Ural mögötti úgynevezett átnevelő "tábor" napi 150 euróba kerül. Ez az összeg egyharmada annak, amibe az esetleges németországi "kezelés" kerülne. Becker hangoztatta: egyedi esetről, és semmi esetre sem holmi szankcióról, hanem "élménypedagógiai" intézkedésről van szó. Hazatérése után lassan és fokozatosan igyekeznek visszaszoktatni majd a fiút az "ingergazdagabb" környezetbe.

Éredkes ez a megjegyzés: "Ott nincs televízió, nincs internet, nincs semmi olyan, ami kizökkenthetné a fiút a normális életből." Csakugyan fontos lenne, hogy egyszer végre indítsunk egy nagyon átfogó, mindenre kiterjedő vizsgálatot arról, hogy miképpen hatnak a fiatal- és fölnőttkori viselkedésünkre a médium-minták. Nem biztos de lehet, hogy ennek van akkora jelentősége, mint mondjuk a környezetvédelmi- és az éghajlat-kutatásoknak.

(Talán ebből a szempontból tanulságos, hogy az amerikai forgatókönyv-írók sztrákja miatt nem jut más a producerek eszébe, mint újabb pár jó nagy valóságshow. Köztük megalázós. Az se biztos, hogy nem tenne jót a világnak a jelenlegi forgatókönyv írók lecserélése. Bár aligha jönnének jobbak, például olyanok, akik azért sztrájkolnak, mert hitvány filmekben kell dolgozniuk. Nem lehet őket egységesen megítélni, de összességében az, amit a világgal műveltek, inkább borzalom.)

Látom a jövőt: ha igény van erre a német módszerre, akkor nincs más dolgunk, meg kell állapodni az oroszokkal, és Szibériába, bérrabságba küldhetjük nem csak a fiatalkorú, de az idősebb bűnözőinket is. Ráadásul harmadáron. Mert ezek szerint Oroszországban már van ilyen élménypedagógiai vállalkozás. Sőt, a bűnözőkkel is megállapodhatunk: amennyiben ezt vállalják, akkor - legalábbis időben - mérsékeltebb büntetéseket kapnak. Esetleg, ha akarják, vihetik magukkal a felséget, tán a gyerekeket is - azon az alapon, hogy azoknak se árt, ha előre tanulnak. Hatalmas iparággá válhatna ez az egész, mindenki jól járna, Európa megtisztulna, Szibéria meg végre visszakaphatná a régi hírnevét. És alapos magyarázatot kapnánk arra, hogy ez így rendben is van, a Boldog Európa jól jár, pláne hogy így még segíti is Oroszország boldogulását, ami a békéhez segít minket.

Ama Sumani

Hogy hol tartunk Európában, hogy miképpen sunnyog alánk, belénk a fasizmus - mindenféle utcapiszkító gárda nélkül -, arra jellemző ez a hír:
A 39 éves Ama Sumanit, akinek szervezetében csontvelőrák fejlődött ki, míg Cardiffban élt és dolgozott, a múlt héten küldték vissza Ghánába a hatóságok. A nő öt évvel ezelőtt érkezett Nagy-Britanniába, ahol tanulni kezdett, majd - megsértve a vízumszabályokat - munkát is vállalt. Azért utasították ki, mert lejárt a tartózkodási engedélye. A kétgyerekes özvegyasszonynak vesekárosodása miatt rendszeres dialízisre van szüksége az életben maradáshoz. Több mint egy évig az egyik cardiffi kórházban látták el, hazájában azonban nem biztos, hogy hozzájuthat a kezeléshez. Az accrai kórház ugyanis csak akkor vállalja Ama Sumani ellátását, ha egy összegben kifizeti az első három hónap kórházi költségeit, közel 6 ezer dollárt (több mint egymillió forintot). A brit bevándorlási hivatal vezetője, Lin Homer a belügyi választmányi bizottság előtt azt mondta: a ghánai származású asszony esete nem különleges, csak egy a sok bonyolult ügy közül.
Pedig nem annyira bonyolult: az állítólag keresztény Európában kérdés az, hogy amikor Isten megteremtette a Földet, akkor kijelölte-e a határokat, vagyis megmondta-e előre, hogy ki hol lakhat. Van-e olyan parancs, utasírás, hogy aki Ghánában született, annak ott is kell meghalnia, ha egyszer halálos beteg? Ha nem adott ilyen jelzéseket, akkor az embernek tulajdonképpen nincs joga korlátozni más emberek mozgását. Mégis megtesszük, mert nem tehetünk mást. Hiszen, ha nem tennénk meg, a szegényebb vidékekről olyan sok ember áramlana az éppen gazdagabb, nagyobb eltartó képességű területekre, hogy azok pillanatok alatt lepusztulnának. Ez történik egynémely nagyvárosokban, hiszen számos szabadnak mondott országban nem lehet korlátozni az emberek mozgását. Isten, mint rendesen, kicsit elrontotta a teremtésnek ezt a részét, mégis, tudnunk kell, hogy Isten ellen vétünk, amikor határokat találunk ki, és a velünk amúgy mindenben egyenlő értékű embereket korlátozzuk a mozgásban. Akkor is vétünk, ha vétkünk jogos önvédelem. De ha egy beteg, elesett embert nem kezelünk azon az alapon, hogy ő nem is itt lakik, és jogtalanul él a földünkön, vagyis a jogtalanságra jogot, abból fakadó halálos ítéletet építünk, és az újabb jogtiprásra használjuk, akkor főbenjáró bűnt követünk el.
Ha Európában nem a hétköznapi, nyárspolgári fasizmus uralkodna szinte mindenhol - hanem például a kereszténység vagy a szociáldemokrácia -, akkor lettek volna államok - például a magyar - amelyek erre a hírre azonnal közölték volna, hogy a gyerekeivel együtt befogadják és gyógykezelik Ama Sumanit. Vagy valamelyik egyház, vagy valamelyik jótékony szervezet. Amíg legalább eddig nem jutunk el egyszer, addig közönséges szófosás szolidaritásról, szeretetről meg efféle marhaságokról beszélni, pláne szónokolni. Igaz, de nem lehet, hogy ennyire irigyek és ocsmányak vagyunk.

Általános felhíg

A remeterák szabadsága

Sokan kérdezték, mért nem írok naplót pár hónapja. Fura módon, így újév körül még többen kérdezték. Meg tudom magyarázni, de nem akarom. Midenféle válságokat éltem át, olyanokat, amelyekről nem lehet nyilvánosan beszélni, írni. Viszont – tekintettel arra, hogy más nem nagyon érdekelt, csak ezek – hamis lett volna másról írni. Magámmal a naplómmal, az internettel kapcsolatban is bajba kerültem. Tudni kell, hogy engem a rendszerváltás óta fenyegetnek, rendszeresen, néha halálosan is, de eddig ezeket nem vettem komolyan. Most azonban jött egy olyan, amelyik nagyonis konkrét volt, és nem csak becsületsértő, nem csak általánosságokban fenyegető. Arra gondoltam, hogy mégsem lehet a végtelenségig azt játszani, hogy mindent lehet, mert ilyen a szabadság. A szemébe akartam nézni annak, aki üzent. Segítséget kértem, és – bár jó hosszú időbe tellett – ma már tudom, ki volt. És most én érzem furán magam, mert egy olyan ismerősöm fenyegetett, akit kifejezetten kedveltem, sose bántottam. Jó, súlyosan zavart személyiséggel él, sohasem lesz ép ember. De nem gondoltam, hogy ennyire sunyi, ennyire sérült. Talán olyan ez, mint amikor az ember rájön, hogy besúgó van, vagy volt a közelében. A barátai között, vagy olyanokból egy, akik iránt jó szívvel érzett. És tulajdonképpen agyonrugdosná, de sajnálja is. Mert biztosan van mentsége.
Végülis az, ami ma az interneten megy, nagyon hasonlatos spionkodáshoz. Gyáva, kicsi emberkék, akik ráadásul tudják is magukról, hogy gyávák és aljasak, a névtelenségben, az arctalanságban bármit megengedhetnek maguknak. Ez nyilván valami izgalommal jár. Boldogsággal. Szégyentelenül lehet aljas valaki, mert nincs ki előtt szégyenkezni. Maga előtt meg ma már csak a hülye röstell valamit is. Nem tudom, hogy régen hogyan volt, de mintha az emberekben lett volna némi szégyenérzet. Talán akkor is, ha nem látták őket. Például féltek a tettenéréstől. Ma van olyan dolog, amin tetten érnek valakit, és az kárt tesz magában? Semmiben nem különbözik ez a fasizmus vagy a kommunizmus följelentgetős nyomorúságától, csak abban, hogy nagy nyilvánosság előtt zajlik. Bátrak, mert azt képzelik, hogy névtelenek. De pici matatás után bárki megtalálható. A jelrendszerekre épülő világban nem lehet jelek nélkül mozogni. Azok meg ott maradnak valahol. Legalábbis akkor, ha valaki annyira biztos magában, hogy nem tesz óvintézkedéseket. Bár azok meg macerásak, érteni kell hozzá az internetet. És nem annyira jó az a szabadság, ami kényelmetlenségekkel jár.
A kérdés az, hogy mit tegyek egy olyan emberrel, aki gyalázott és erőszakkal fenyegetett? Megtehetem-e, hogy gyalázattal és erőszakkal válaszolok? Nyilván nem. Akkor hogyan? Egyáltalán megmondjam-e neki, hogy tudom, amit tudok?
Ha már az internet, akkor azért van, amit nem értek. Hogyan létezik, hogy különféle egyezmények, törvények tiltják a spam, a kéretlen levél küldését, és valahogy mégis úgy esett, hogy az elmúlt harminc napban 5887-et kaptam. Direkt számolom, mert kíváncsi vagyok. Ez azért mégiscsak elképesztő mennyiség. Nem létezik, hogy nem lehet semmit tenni ellene. Ez olyan, mint egy hatalmas dugó az internet rendszerében. Nem is értem: a szolgáltató lobbinak okozza a legnagyobb károkat. Nekem nem, mert nem is látom őket, elnyeli szinte mindet a szűrő. Csak hetente egyszer futom végig a listát, nehogy fontos levél is legyen köztük. Az meg pláne érthetetlen, hogy mivel szinte már mindenkinek lehet szűrője, vagyis aki nem akarja, nem is látja ezeket, tehát praktikusan úgy is lehetne, hogy senki nem olvas kéretlen levelet, akkor minek ez az egész?
Karácsony után Veresegyházra költöztünk. Hamarosan eladom Tahit. Kicsit fura pakolgatni egy házban, amit nemsokára örökre elhagyok. Meg fura egy másikban is, ahol életem végéig akarok élni. Alkalom arra is, hogy megszabaduljak életem különös hordalékétól. Tárgyiasult emlékektől. Miután rájöttem, hogy az eddig fontosnak gondolt dolgok többségéhez valójában semmi nem köt, csak valami fura kötelességtudat, egy kicsit fölszabadultam. Néha azt gondolom - de nem komolyan -, jó lenne úgy élni, hogy nincs semmim. Az is lehet, hogy szinte csak a tárgyaink azonosítanak minket. Ismertem embereket, akik jobban ragaszkodtak a tárgyaikhoz, mint az emberekhez, az állítólagos szeretteikhez. Inkább nem költöztek velük, például össze, mert lehetetlennek tűnt magukkal cipelni a tárgyaikat, a lakást, és más hiábavólágokat. A legjobb a csigáknak meg a kagylóknak. Bár talán mégis a remeterák igazán irigylésre méltó. Nem kell kikínlódnia a házát.