A matematika lényege a szabadságban rejlik, mondta Georg Cantor. Biztos így van. Ez nagyjából olyan, mint amikor valaki azt mondja, hogy Isten lényege maga a szabadság. Egyrészt ugye feltételezhetjük, hogy a világban van egy rend, ami mindenre vonatkozik, és ha rendetlenséget tapasztalunk, akkor vélhetően az csak a mi fejünkben van, vagyis nem tudjuk, hogy abban a rendetlenségnek látszó dologban mi a törvény. A matematikai. Mert buták vagyunk. Ez relatív butaság. Én például nagyon buta vagyok, tudatlan, mert úgy alakultak a dolgok, hogy vélhetően valamikor az általános iskola fölső tagozatában hiányoztam egy matematikaóráról, és azóta nem lelem a fonalat. De a matematikus is buta egy határon túl.
Volt egy osztálytársam, akiből matematikus lett, egyetemi tanár. Abból lehet gondolni, hogy jeles, hiszen Oxfordban is megjelentek könyvei. Egyszer valaki megkérte a feleségét - aki szintén matematikus -, hogy mondaná el, mégis mivel foglakozik Laci. Nem tudta elmondani. Valami olyasmivel, amit csak pár tucat ember ért a világon.
Ugyanígy, ha valami borzalmat látunk, az istenhívő nem azt gondolja, hogy Isten elrontotta a teremtést, hanem azt, hogy terve, célja van a borzalmakkal, a nyilvánvaló igazságtalanságokkal. Az emberek többsége előtt a matematika ugyanolyan fal, mint a hit nélkül élők előtt Isten.
A múlt héten hagyományosan megemlékeztünk az atombombák ledobásának évfordulójáról. Különös emlékezés ez: egy legyőzött, nyilvánvalóan a rossz, gonosz oldalon álló ország szerencsétlen áldozatairól emlékezünk jó szívvel. Ritka az ilyen, talán nincs is hasonló. A japánok égbekiáltó embertelenséggel küzdöttek a hatalomért, a félvilághatalomért, de azokkal a lebombázott emberekkel is olyan égbekiáltó borzalom esett meg, amit nem szabad elfelejteni. Értem én, hogy az atombomba ledobása mondjuk egymillió amerikai életet mentett meg, de biztos vagyok abban is, hogy másképp is lehetett volna demonstrálni a bomba hatását. Mindegy, most már nem tudjuk visszafordítani, de legalább ne feledkezzünk meg róluk. Ilyenkor – és általában évfordulókon, mert hiszem, hogy az emberiség jó okkal találta ki az emléknapozást - az a szokásom, igyekszem valamit megtudni arról, amire emlékezünk.
Most például Yosuke Yamahata képeit nézegettem. Ez a huszonnyolc éves korában elpusztult fiatal ember arról lett híres, hogy a halála előtt még öt órán át fotózott Nagaszakiban. Százötven kép maradt a filmjein.
Nem esett pánikba, sokkba, mélyletargiába, hanem dolgozott. Nagyon ritka az ilyen. Az atomrobbanás hatására anyák jutottak olyan állapotba, hogy nem gondozták többé a gyerekeiket, például. A fotósok szentje lehetne, ha katolikusnak születik. Nyilván nem tudta, hogy esélye sincs a túlélésre, mert akkora sugárdózist kapott, amit nem lehet semeddig se cipelni. Láttam már sokszor ezeket a képeket, de így együtt, ahogy a Google kigyűjtötte nekem, még nem. Nem is azt mondom, hogy rémisztő, hanem inkább szánandó. Magasztosan szánandó, ahova akkor az emberiség jutott.
Emléknap kellene annak a negyven-negyven ezer (pont ennyi, mindkét részről! Mindkét önrészről.) amerikai és szovjet katonának is, akiken a két hatalom kipróbálta az atomfegyvert. A sajátjaikon. Nem is kell több az ilyen hatalmak természetéről. Persze mind meghaltak. Lassan, kínokkal, sokára.
Valamelyik éjszaka néztem egy filmet arról, hogy az amerikai filmesek együtt jártak a nyugaton partra szállókkal, és színes filmeket készítettek a hadműveletekről meg a városok fölszabadításáról. Gyönyörű képek. Istenem, ott lenni Párizs fölszabadításakor! Gyönyörű nők – még ma is, noha semmi nem romlandóbb, mint a női szépség. Gyönyörű emberek. Mert boldogok.
Csak éppen az a baj, hogy nem gyönyörködhettem sokáig, mert ezek a filmesek ott voltak a lágerek fölszabadításánál is. Meg a tömegsírok kiásásánál. Minden magasztosság nélkül volt szánandó, amit láttak.
Drezda bombázásánál többen vesztek oda, mint Hirosimában és Nagaszakiban együttvéve. Semmivel sem volt kevésbé aljas az a technika, amit ott alkalmaztak a szövetségesek. Szénport juttattak a levegőbe, egy olyan város fölött, ahol okkal nem vártak támadást, aztán berobbantották. Ez azonnal kiszippantotta az oxigént. Ami meg elhullott az hamar elégett. Mégsem emlékezünk úgy a drezdaiakra, mint a japán városok lakóira. Talán azért, mert kevesebbet tudunk a japánok borzalmas cselekedeteiről, mint arról, amit a németek műveltek. És még mindig Európa mondja meg, ki az, akit gyászolni kell. Ki mert volna egyetlen németért is harangozni vagy imádkozni a háború után?
Egyébként – ha valaki nem tudná – 1996-ban a Hágai Nemzetközi Bíróság betiltotta az atomfegyvereket. Tehát, ha valaki arról vesz tudomást, hogy bármelyik országban van atomfegyver, az éppen uralkodó kormányt köteles följelenteni Hágában. Ez világpolgári kötelesség. Gondolom ugyanolyan tárgyalás következik, mint mondjuk a vegyifegyver tartása esetén. Vagy nem?
Mit gondolhat Isten? Úgy megkérdezném.
