És beléd néz

Gyönyörű erő

Rám szólt Karcsi bácsi

Volt egy nagybátyám. Karcsi. Az apám féltestvére, Károly mostohanagyapámtól. Építész volt. Ötvenhatban utazott el. Németországban egy francia határ menti városban híres építész lett. Amikor még nem volt annyira híres építész egy francia autómárkát használt, mert szerinte az volt a világon a legjobb. Aztán egyszercsak egy német márkával jött haza a szokásos augusztusi kéthetes családlátogatásra, melynek egy részét Tihanyban közösen töltöttük. Ez a német márka megegyezik azzal, amelyik most ide, hozzánk, közelebbről Kecskemétre költözik. Azt hiszem, ezen a héten talán nem számít tiltott reklámnak, ha kimondom: egy gyönyörű, úgynevezett kétlámpás Mercedes volt. Tihanyban mindenki azt nézte: a hatvanas években szokás volt a szállodák közelében autók mellett ólálkodni, benézegetni. Volt abban a nézegetésben irigység is, mégpedig a teljesen indokolt fajtából: egyszerűen semmiféle remény nem volt arra, hogy ilyen autónk valaha lehessen. Sőt gyakorlatilag ahhoz se, hogy bármilyen autóféléhez jussunk.
Csak közbevetőleg, érdekességként jegyzem meg, hogy másfél évtized múlva, amikor nekem már volt használt autóm, mégpedig egy Wartburg Tourist, először kaptam útlevelet, hogy meglátogathassam Ausztriában élő rokonaimat. Az ottani nagybátyám – nem Karcsi, hanem a gonosz, irigy és gazdag József - Audi-mániás volt, és tényleg annyira gazdag, hogy mindig meg tudta venni a legeslegújabb típust. Amikor megálltam a Wartburgommal, a gyerekek ugyanúgy mellém özönlöttek, mint ahogy mi szaladtunk hajdan a Mercedeseket nézegetni. Az amúgy nagyképű és kapzsi nagybátyám irigyen állapította meg, hogy milyen degeneráltak a gyerekek. Az ő legújabb aranymetál Audi Quattrojára senki nem kíváncsi, bezzeg ezt a borzalmas Wartburgot, Honecker büszkeségét ámulattal nézik. Én persze azt is megengedtem, hogy a gyerekek beüljenek, a nagybátyámnak meg fölajánlottam, hogy ha ad száz schillinget, mehet egy kört.
De menjünk vissza a hatvanas évekbe, Tihanyba, a másik nagybátyámhoz, a jószívű Karcsi bácsihoz. Megkérdeztem persze, hogy miért cserélte le azt a francia autót erre a fehér Mercedesre, ha egyszer, éppen egy éve arról beszélt, hogy soha nem szeretne másfajta autóval járni, mint amivel addig járt. Töredelmesen, valósággal szégyenkezve vallotta be, hogy érdekből tette. Mert az úgy volt akkoriban Németországban, hogy ha egy komoly ember, egy mérnök és cégtulajdonos elment valahova tárgyalni, gyakorlatilag nem tekintették komoly embernek, ha nem fehér Mercesdessel érkezett. Ez volt a középtől fölfelé polgári mivolt kritériuma. Vagyis Karcsi bácsi egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy másféle autóval járjon.
Húsz év múlva, amikor már az ötödik Mercedesével érkezett, egyszer félrehívott, hogy lenne neki egy ajánlata. Tudniillik, az építészmérnöki iroda fönntartása mellett üzemeltetett egy kicsi kályhás műhelyt is. Az volt az eredeti foglalkozása, és úgy gondolta, hogy ha bármi miatt tönkremenne, belebukna valami nagy építkezésbe, még mindig jól jöhet a kályhásság, mert abból megélhet. Különben is ezt a mesterségét jobban szerette, mint a mérnökséget.
Úgy támogatta Magyarországot, hogy itteni kis üzemekből rendelte a kályhacsempét. Valutáért. Sok pénzt hagyott itt. Csakhogy a derék magyarok szinte mindig küldtek egy-két selejtes csempét is. Vagy volt benne egy repedés, vagy mészkukac – most nem mondom el, hogy az micsoda – vagy nem derék volt a szögben. És úgy elég nehéz kályhát építeni, ha bármelyik csempe használhatatlan. És egy hónap múlva jön a pótlás.
Megkért, hogy egy szerény javadalmazásért - plusz úti és szállásköltség - tegyem meg, hogy ha értesít, lemegyek a vidéki kályhacsempe-üzemekbe, és becsomagolás előtt ellenőrzöm a minőséget. Természetesen vállaltam a munkát, de azért megkérdeztem, hogy miért nem tudja rászorítani a hülye magyarokat, hogy legalább az exportba ne kerüljön selejt, vagy legalább arra, hogy adjanak pótcsempéket a jó vevőnek. Azt mondta, hogy teljesen tehetetlen. Ez egy ilyen ország, soha semmire nem visszük, ha ilyenek maradunk.
Másnap elindultunk a Mercedesben az egyik vidéki manufaktúrába, hogy bemutasson a vezetőnek, és betanítson, hogy mit nézzek, ha majd minőséget ellenőrzök.
Út közben megkérdezte, hogy akarok-e vezetni. Naná, hogy akartam. Átültem a kormányhoz és elindultam. Egyszercsak rám szólt Karcsi bácsi, hogy miért nem váltok sebességet. Váltottam, aztán pár perc múlva megint rám szólt, hogy tegyem már negyedikbe. Aztán ötödikbe.
Mondta, hogy nem érti, miért kell szólni. Elmagyaráztam neki, hogy én a másik Németország csúcsmodelljét vezetem évek óta, és a hang alapján váltok. A Mercedesnek meg nincs hangja. Ez a különbség a szocializmus és a kapitalizmus között. Egyebek mellett. Pontosan az, ami a Mercedes és a Wartburg között. Ez is ipari csúcs, meg az is.
És akkor még szerencsénk volt, hogy mi magyarok nem gyártottunk autót. Az milyen lett volna!?
Hogy mindez miért pont most jutott eszembe arról, hogy a Mercedes Magyarországon nyit gyárat, nem tudom, de talán önök majd kitalálják.
(Klubrádió, Hetes Stúdió)

Nem magunk miatt

Valaki betelefonált egy rádióműsorba, és azt kérdezte, hogy vajon Nagy Imre elmehetne-e a saját és mártírtársai kivégzésének napján tartott megemlékezésre? Talán nem arra gondolt, hogy Nagy Imre nem ment volna el, mert a kádárista MSZMP utódpártja hív koszorúzni és parlamenti emlékezni, hanem arra, hogy mondjuk a Fidesz vagy a köztársaság elnöke vele nem mutatkozna ilyesmin. Mert Nagy Imre múltja bizony nem szeplőtelen. Volt miniszter Rákosi alatt, lesöpörte a padlást. Azt is hozzá tehetjük, hogy erősen kommunistáskodott a Szovjetunióban, Sztálin alatt – hogy mást most ne emlegessünk.
A betelefonáló alighanem a leglényegesebb kérdést tette föl. Ha tehetném, ugyanezt kérdezném a köztársaság elnökétől is. A Fidesztől azért nem, mert aki mondjuk Szűrös Mátyás volt moszkvai nagykövettel összeáll, az többé ne beszéljen ötvenhatról. Akkor se, ha előbb-utóbb kiderül, hogy későbbi ideiglenes elnökünk, köztársaságunk kikiáltója a moszkvai követség kertjében nem csak imádkozott, hanem Orbán Viktort évtizedekkel megelőzve ajánlotta föl a Szent Szűznek hazánkat. Ne hülyéskedjünk: az ügynököktől és volt párttitkároktól, kommunisták ripacsszolgáitól hemzsegő jobboldal fogja be a száját és szégyellje magát.
De a kérdés az, hogy ha a kegyelmet nem kérő Nagy Imrét és társait mégsem végeztették volna ki, hanem például a rendszerváltásig raboskodnak Szibériában, és Nagy Imre még mindig él, akkor az ítéletre megemlékező parlamenti ülés idejére szabadidőt jelezne-e Sólyom László naptára?
Csak azért kérdezem, mert Nagy Imre nem csak azért lett magyar nemzet és az egész világ hőse, mert megölték, és arccal a föld mélye felé temették, hanem azért is, mert az akkoriaknál kicsit kevésbé dogmatikus kommunista pártkatonából néhány nap alatt államférfivá, élete végére pedig az államférfiság megtestesítőjévé nőtte ki magát. Az Emberre emlékezünk, akinek volt ereje, és hatalmas utat járt be.
Nem lehetne azt gondolni, hogy - még ha némiképp okkal feszengve is -, de emlékezzünk együtt, mert ha az egyik fél elindult a bűnbánat irányába, akkor mégiscsak jár valami gesztus neki? Nem magunk miatt, mert mi nem számítunk. Hanem azért, hogy egyszer a kölykeink kölykei ne ebben a belénk égett pökhendi nyomorúságban éljenek, mint mi most.

A tűzszerész

Meghalt egy katona, akinek talán sohasem tudtuk volna meg a nevét, ha nem hal meg. Hacsak nem emlékszünk rá, hogy tavaly az év tűzszerésze volt. Hirtelen hős lett, hősi halott. Már a fogalom is milyen borzasztó, ha belegondolunk. Pedig hős volt ő azóta, hogy évtizede a katonai mesterségét megválasztotta. Éppen azt, amelyik a legtöbb áldozatot szedi békeidőben. Rettenetes foglalkozás. Hiába ők a világ legjobban képzett szakemberei, sorsukban a véletlen szerepe olyan nagy, ami elképesztő elhivatottság nélkül nyilván vállalhatatlan. Az elhivatottságuk onnan van, hogy meg akarják menteni az embereket. Az életük árán is. Pedig a katonának nem az a dolga, hogy meghaljon, hanem az, hogy élve védje a népét. Őt is hazavárják, szeretik.
A történelmi bűn, hogy szinte minden nap gondolhatunk rájuk, imádkozhatunk értük. Nem is olyan régen, amikor a fél város állt egy építkezésen talált hatalmas bomba miatt, azon gondolkoztam, hogy micsoda ostoba népség volt a miénk, amikor hat évtizede inkább betemette a bombákat az újjáépítés lázában, mint hogy megsemmisítette volna mindet. Hány ember szörnyhalálát okozták ezzel?
A tűzszerészek itthon még mindig a második világháborúban harcolnak. Kivéve azokat, akik elutaztak, mert ők már a harmadikban. Kovács Gyula főtörzsőrmester - most már sajnos hadnagy - egy olyan háborúban veszett oda első magyarként, amelybe nem kellett volna belépnünk. Ezt írtam, sőt a kivonulást követeltem akkor is, amikor az első magyar meghalt Irakban. Mivel most is várható a kivonulás követelésének erősödése, csak csöndben figyelmeztetek a gyászban: akkor sok katona írt vagy telefonált nekem. Megkértek, hogy ne agitáljak a szolgálatuk ellen, mert életük legnagyobb lehetőségét veszélyeztetem. Ők a jövőjüket építették a külföldi küldetésekre. Ez egy mesterség, amiben benne van a jövőtlenség kockázata. Tudják, mit cselekszenek.
Lehet a háborúkban való részvételünk politikai aspektusairól vitatkozni, de ennek most nincs itt az ideje. Most gyászoljuk azt a hőst, aki a világpolitika és egy undorító, sunyi szerkezet áldozata lett. Ha nem halt volna meg, még évtizedekig őrizte volna az életünket.

A méltó

Jó az, ha van valaki odaát, aki itt is odaát volt. Tulajdonképpen semmi nem változik, hiszen eddig is úgy beszéltünk, hogy a dolgok átlebegtek. Drótokon, sávokon, gépeken. Küldött valamit, én meg visszajeleztem. Vagy nem. Nem küldtem semmit, ő mégis visszajelzett. Néha. Hogy olvasta. Az azt jelentette, hogy rendben volt, amit írtam.
Ezután majd lélekben leszünk ugyanígy. És az a jó, hogy nem kell ehhez sem Isten, sem Túlvilág. Vannak emberek, akik az élet szövetébe növik be magukat. Ha minden művüket elfelejtik, ha minden könyvük és újságlapjuk elporlad, akkor is a nyelvben és a gondolkodás rendszerében maradnak. Tartást adnak egy nemzetnek. Egy földrésznek.
Volt benne valami rémisztő. Majdnem száz év, az sok. Ép elmével meg pláne. Emlékekkel és felelősséggel. Arról már nem is beszélve, hogy nehéz lehetett elviselni a napnyugati szellemi nagyherceg szerepét úgy, hogy ne torzuljon. Az örökös és letéteményes szerepét. A baloldal szellemi atyjának szerepét. Akihez zarándokolnak. Elviselni, hogy ítélkeznie kell, miközben tudta, hogy tévedhet, tudta, hogy öreg, és az bizony veszedelmes dolog. Naprakésznek kellett lenni. Kérem, senki ne közhelyként értelmezze: valóban az volt. Bírta.
Van ember, akinek puszta léte életmű. Igazodási pont. Amihez méltónak kell lenni. Jó lenne méltónak lenni.
Ez is közhely, de csakugyan ő volt az az ember, akivel kezet fogni annyi, mint kezet fogni a történelemmel, az irodalomtörténettel, úgy ezer emberrel, akik miatt érdemes magyarnak lenni.
Egy hete megéreztem, hogy hamarosan meghal. Nem jött a szokásos borzalmas levele. Szerkesztői szempontból azért voltak borzalmasak a szövegei, mert nem használt magyar ékezetet, és olyannak diktálta, aki nem tudott tökéletesen magyarul. Az ilyet csak nagyon profi gépíróra lehet bízni, aki tökéletesen érti a dolgát. Aztán Várkonyi szerkesztő úr nekilátott a szövegnek.
Bizony, Fejtő Ferenc néha tévedett. Évszámokban, nevekben. De a szelleme átsütött, az átlátó- és rendszerező képessége mindvégig megmaradt. Várkonyi szerkesztő úrral, aki úgy tekintett Fejtőre, mint én mindkettőjükre, és aki abban különbözik tőle, hogy itthon maradt, és abban egyezik, hogy szintén becsületrendes, sokszor tanakodtunk arról, hogy egyáltalán van-e jogunk belepiszkálni a szövegeibe. Pláne, miután mindketten abba az igen fura helyzetbe kerültünk, hogy életében megkaptuk a róla elnevezett díjat. Lássuk be, ez eléggé abszurd, és örvendetességében is nyomasztó dolog. Aztán úgy döntöttünk mindig, hogy van jogunk, hiszen őriznünk kell a méltóságát. Egy Fejtő Ferenc akkor sem tévedhet, ha tévedett.
Nem tudom, másnak is föltűnt-e, de én a legjobban a harmincas-negyvenes évekből megmaradt nyelvezetét szerettem. Olyan szavakat, képeket és fordulatokat használt néha, amelyeken nevettem is, meg boldog is voltam, hogy valaki még használja azokat. Retrónak mondjuk mostanában az ilyesmit, bár sose gondoljuk, hogy az lehet hetven éves is, és csak a nyelvben testesül. Mert Fejtő odaát volt. Nem csak Párizsban, hanem abban az órában is, amelyikben a nácik elől Párizsig futott. Hála Istennek, legalább ő megmaradt.
Aztán jött az utolsó írás, már a kórházi ágyáról. Amikor elolvastam, tudtam, hogy ő még nem tudja, de órái maradtak. Már csak úgy közölhettük volna, ha belehamisítunk. Az meg méltatlan. És Isten nem hagyhatja, hogy egy ilyen ragyogó teremtménye szétessen mielőtt meghal.
Nem hagyta. Sőt, máris az a legenda tartja magát, hogy éppen egy nővérnek udvarolt, amikor megállt a szíve. Maradjon ez, mert ez a méltó. Egy kilencvenkilenc éves zseniális férfi méltóságát hagyja meg az Isten. Ez nagyobb kegyelem, mint ha hagyta volna még élni.
Meghagyta nekünk, odaátra. Hogy legyen, maradjon valaki, akihez igazodhatunk az idők végezetéig.

Spinózában Fialával

Tizenegyedikén, szerdán, este nyolckor a Spinózában beszélgetünk Fiala Jánossal. Először ő kérdez engem, aztán én őt. A belépőjegy ára 1200 forint. Fiala még azt kéri, hogy aki eljön, jelezze neki a fiala KUKAC enternet.hu címen, hogy tudja, hányan leszünk.
Én meg azt kérem, hogy aki valamit nem mert megkérdezni Fialától, azt írja meg nekem, hátha én bátrabb vagyok:
ivan KUKAC andrassew.hu
Cím: 1074 Budapest, Dob u. 15.
Tel: (1) 413 7488
email spinozahaz@spinozahaz.hu