Egy jó délutánra

A szentendrei földhivatalban volt egy apró kis elintézni valóm. Már azon is meglepődtem, hogy két ünnep között nyitva tartanak. Amint beléptem, odajött hozzám egy biztonsági ember, köszönt, és megkérdezte, mi járatban vagyok. Megmondtam. Erre odament a sorszám-automatához, megnyomta a megfelelő gombot, és átadta nekem azt a fecnit, ami kijött belőle. Ezután hellyel kínált, majd leült mellém, és elbeszélgettünk arról, hogy milyen szerencsés vagyok, ma kevesen vannak, és hogyan telt a karácsony. Közben elmagyarázta az ügymenetet. Magamra hagyott, de a tíz perces várakozás alatt még egyszer odajött hozzám, és megnyugtatott, hogy mindjárt sorra kerülök. Úgy is volt. A hölgy, aki az ügyemet intézte, bravúros gyorsasággal dolgozott, percek alatt a pénztárhoz kerültem, ahol - meglepetésemre - bankkártyával is fizethettem. Az egész hivatalozás várakozással együtt nem tartott tovább húsz percnél. Amikor elmentem, a biztonsági őr köszönt, és kinyitotta előttem az ajtót.
Ezeket az embereket én még soha életemben nem láttam, vélhetően évekig nem találkozunk, mégis megajándékoztak egy jó délutánnal. Pláne ahhoz képest, hogy emlékszem: évekkel ezelőtt egy ilyen hivatalba gyomorgörccsel, uzsonnával, és jelentős mennyiségű olvasnivalóval mentem.
Hazafelé végig gondoltam, idén hány hivatalban jártam, és hogyan viselkedtek velem. Meg kell állapítanom, hogy egyetlen egy rossz emlékem sincs. Azt már megszoktam, hogy ha a falum polgármesteri hivatalába megyek, kifejezetten barátként fogadnak, nincs olyan, amit ne intéznének el öt perc alatt - na jó, ott lakom, ez még magyarázható. Na de például a XI. kerületi polgármesteriben is a legnagyobb természetességgel foglalkoztak az ügyemmel a munkaidő lejárta után, arról nem is beszélve, hogy székkel kínáltak. Többször jártam okmányirodákban: kifogástalanul bántak velem, percek alatt elintéztek mindent. Az APEH vendége is voltam - ahova aztán az ember okkal lép be rettegve -, és kedves, segítőkész emberekre leltem. Arról már nem is beszélve, hogy egy kérvényemre, amelyben nem betegségre, nem az öreganyámra és nem is a társadami kínokra, hanem a saját hülyeségemre hivatkoztam, azonnal pozitív válasz jött. Vagyis emberként kezeltek, aki akár hülye is lehet.
Csak azt akarom ezzel jelezni, hogy valami változik Magyarországon. Ez a tendencia évek óta megfigyelhető. Az újságok tele vannak panaszokkal - nyilván jogosan, hiszen mindig lesznek hibák -, vélt vagy valódi sérelmek. De néha mondjuk jót is. Megérdemlik. Kezd itt valami európaivá érni. (Népszava)

Kidőlne az ajtón

„Valaki” – kedves olvasóm – megjegyezte, hogy bár látta az újságban azt a fényképes beszámolót, amelyik arról szólt, hogy Fejtő Ferenc-díjat kaptam, nem olvasott erről a naplómban. Hogy akkor most ez nem számít, vagy szerénykedem? És egyébként is: nem fura-e, hogy olyan emberről elnevezett díjat kaptam, aki él, és ráadásul én szerkesztem az írásait a publicisztika rovatban.
De. Fura. Bár végülis, ma már úgy van, hogy élő hősökről is elneveznek ezt-azt, például stadionokat, miért pont díjat ne neveznének el, pláne egy akkora személyiségről, mint Fejtő Ferenc. Egyébként fantasztikus dolog ilyen „nagy öregekkel” – még ha távmunkában is – együtt dolgozni. Mostanában figyelem meg magamon, hogy mennyire sokat tanulok – még mindig – olyanoktól, mint például Várkonyi Tibor. Lassan rájövök: ahhoz, hogy valaki legendás öreg legyen, nem csak az kell, hogy sokáig éljen, hanem tartás, méltóság, ami tudásból, szorgalomból, a világra való teljes – hangsúlyozom: teljes! – nyitottságból van. Ez nem csak az ép elmét őrzi meg, hanem a stílust is, az átlátó képességet, a naprakészséget. Sok öreg van a világon, de ahhoz, hogy tudjunk is róluk, ez kell. Például Tibornak elméletben a főnöke vagyok – ami eléggé abszurd -, nyolcvankét éves, és nem tudom, hogy van-e a környékemen olyan fiatal, akire jobban számíthatok. De nem ám úgy, hogy valamit megbeszélünk és az úgy is van, mert az lenne természetes – kivéve ebben a világban -, hanem úgy, hogy ha azonnal kell valami, akkor azonnal megvan, és teljesen mindegy, hogy kül- vagy belpolitka, művészet vagy történelem, vagy éppen helyettesíteni kell, tördelni, értekezletre menni. Sem a helyettesítés, sem a tördelés nem tartozik a munkaköri leírásában rögzített feladatai közé, de valahogy mégis természetes, hogy legalább annyira csapatmunkás, mint önálló személyiség. Az újságíró arról ismerszik meg, hogy nincs olyan dolog, amiről nem tud írni tíz perces körülnézés és gondolkozás után. És ez nem azért van, mert felszínesen ismer mindent, hanem azért, mert állandó figyelés és átgondolás állapotában él. Készenlétben. És fura módon ez ma már nem csak abból áll, hogy például Tibor irdatlan méretű könyveket rendel Franciaországból – és el is olvassa őket -, mert az az igazi szakterülete, az az, amiről mindent tudni kell, hanem a technikai készenlét is fontos. Hányszor találkozom olyan fiatalokkal, akik szemrebbenés nélkül mondják, hogy nem értik a számítógépet, a telefonon is éppen csak a legfontosabb funkciókat használják. Bezzeg ő nemcsak kiválóan használja a számítógépet s az internetet, de folyamatosan valami technikai eszközzel matat. Nem rémül meg a digitális hangfelvevőtől, a DVD-től, a műholdas tekevíziózástól – hogyan is nézhetné másképp a kedvenc filmjeit francia csatornákon? Hogyan hallgathatna másképp operalemezeket, mint házimozis hangszórókkal? Márpedig neki a legjobb kell. (Ma jutottunk el odáig, hogy még közepes anyagi viszonyok között is, különösebb lemondások nélkül elérhetjük azokat az eszközöket, amelyek legalábbis hajlanak a tökéletes felé. Nem kivagyiság, hanem igényesség törekedni ezek megszerzésére és optimális használatára.)
Bár szinte semmi nem áll tőlem távolabb, mint az opera, a szerkesztőségben azok a kedvenc óráim, amikor Várkonyi és Szász a muzsikáról beszélgetnek. Néha csatlakozik hozzájuk Vértes Csaba. Csak ámulok, hogy mi minden van a világban, amiről még csak nem is hallottam.
Fejtőt nem ismerem közelről, de azt képzelem, hogy ilyen lehet. Ha Magyarországon lakna, talán a szobámban lenne íróasztala, és ezzel biztosan az enyém lenne a világ legmagasabb átlagéletkorú rovata, annyi tudással és bölcsességgel, hogy az néha kénytelen lenne megtestesülni, és kidőlne az ajtón..
Ja, és „Valaki” kérdésére: nem szerénykedtem, csak valahogy a karácsonyi napok sűrűjében nem írtam erről. És nagyonis számított ez a díj. Főleg az, hogy amikor megkaptam, és pláne utána, azt éreztem, hogy a túlnyomó többség biztosan örül ennek. Hogy én kaptam meg.
Mondjuk talán szerénykedésnek tűnik, de sose értem, hogy mi az érdekes abban, amit írok. Németh Péter a különös világszemléletemet említette az indoklásban. Az jó ebben, hogy egy talán a szokásostól kicsit eltérő szemléletmód helyet talál egy lapban, egy szerkesztőségben, de abban nem vagyok biztos, hogy a lap szempontjából az a legfontosabb, hogy legyen egy-két ilyen ember is. Vannak itt olyanok, akik legalább annyira tudnak írni, mint én, és viszik a hátukon az egész szerkesztőséget. Na jó, én is viszek egy darabot belőle.
Valaki – nem az a Valaki – kérdezte, hogyan telt a karácsony. Jó lett volna, mert fantasztikus módon Katával mindent időben előkészítettünk, megvettünk, ő megfőzött, bescomagolt mindent gyönyörűen, szerencsénk is volt – idén tizedszer nyertem lottón, ráadásul most 18 ezret -, nagyon jó lett a karácsonyozás az öcséméknél, csak az volt a baj, hogy utána éjszaka rettenetesen köhögött a kisfiam. De annyira, hogy sírdogált is. Az borzasztó volt. Csak feküdtem mellette, simogattam, itatgattam, és tehetetlen voltam.
Ja és volt még egy borzasztó: vettem neki egy autópályát. Elektromos, két autó küzdhet, versenyezhet benne. De nem néztem meg, mit veszek, és amikor kibontottam, kiderült, hogy a nem is túl nagy dobozban annyi alkatrész van, hogy egy egész szobát betölti, ha összerakom. Teljesen kezelhetetlen. Ráadásul a kocsikról negyed óra után kitört valami műanyag pöcök, ami addig a sínen tartotta őket. Most már gyufaszállal helyettesítettem, mert elképesztően intelligens vagyok, de bosszant, hogy ilyen szart adnak sokezerért a gyerekeknek. És mi van akkor, ha egy szerencsétlen, egyedül nevelő mamácska veszi meg a gyerekének? Tulajdonképpen ki kellene követelni, hogy az áruházakban ne lehessen olyan játékot eladni, amit előtte nem tekinthetünk meg összerakva. Mindegy, én vagyok a hülye, majd megoldom.
Más. Vártam, hogy Puskás után ki lesz az első olyan halottunk, akit ágyútalpon illene a temetőbe vinni, mert legalább akkora hatása volt a magyarokra, mint Puskásnak. Lázár Ervin, bizony. Az egész kultúránkba beleivódott, amit leírt. Talán egyszer lesz egy módszer, amivel megállapíthatjuk, hogy az a szeretet, irónia, a giccsmentes harmónia, szépséges boldogság, amit az ilyen emberek a népbe oltanak, milyen hatással van egy országra. Biztos vagyok abban, hogy tovább él és kevesebb embert sanyargat az, aki Lázár Ervin meséin nevelkedett.
Az „életben” is csodálatos pasi volt. Párszor beszélgettünk. Nem nagyon értettünk egyet semmiben, de sose éreztem, hogy például utált volna ezért. Amikor megismerkedtem vele, ezt mondta: rettenetes, hogy mennyi hülyeséget írsz, de nagyon jól. Ez nekem akkor a legnagyobb kitüntetés volt.

Karácsonyi hírek

Már régen elhatároztam, hogy legalább karácsony körül nem olvasok híreket, mert mindig találok közöttük olyanokat, amelyek aztán beletelepszenek a lelkembe. Mocorognak benne, elképzelem a körülményeket, a szereplőket, és a végén megrontják nekem az ünnepet, amelyen igenis a családommal, a gyerekeimmel kellene törődnöm, nem a világ borzalmaival.
Ilyen hír például az, hogy éppen a karácsonyra virradó éjjel hét sírt rongáltak meg, és döntöttek le Újvidék katolikus temetőjében. Nyilván nem valószínű, hogy aki tette, mind a hét halottat utálta volna, személyesen. Az lehet, hogy a katolikusokat nem szereti, de még valószínűbb, hogy a katolikusokat a magyarokkal azonosítja, és ezért döntöget. Hogyan lehetne megértetni az emberekkel, hogy ez nem csak ocsmány, hanem ráadásul sehova se vezet. És nem csak a katolikusokat alázza, hanem minden más környéken megtelepedett vallást is, hiszen gyanúba keverheti a máshívőket. És nem csak a magyarokat sérti, hanem méginkább a környéken megtelepedett más nációkat, főleg persze a többségi szerbeket, akiket amúgy nagyon várunk az EU-ba? Micsoda nyomorúság ez?
Az se jó, ha az ember híradót néz ilyenkor, vagy az utcán mászkál. Borzasztó szembenézni azzal, hogy ezrek állnak sorba meleg ételben, valami kis ajándékban megtestesülő alamizsnáért. A felekezetek jeleskednek, adnak, mert az a dolguk, talán a legfőbb: az életet védeni, bármi áron. Ilyenkor karácsonykor mindig elfelejtem, hogy egy éven át mennyi bosszantó, néha elképesztő dolgot tudtam meg az egyházakról és az egyházfiakról, és megértem, hogy mégis milyen jó, hogy köztünk vannak. Néha éjféli misére is elmegyek.
Annál inkább megrázott az a hír, miszerint nem kapott egyházi végtisztességet Pirgiorgio Welby, aki gyógyíthatatlan izomsorvadásban szenvedett, nyolc éve már csak vegetált kórházi ágyán és onnan kérte az eutanázia jogát, vagyis azt, hogy meghalhasson végre. Az egyház emiatt nem engedélyezte a katolikus szertartást. Állítólag egy orvosban volt annyi tisztesség, hogy „kihúzta a dugót”. Azon nem csodálkozom, hogy az egyház nem temette el, azon azonban nagyon is, hogy nem akadt egyetlen pap sem, aki azt mondta volna, hogy na, ezt ne. Mert nem szabad embert alázni. Karácsonykor legalább. Ha kedvem lett volna, akkor se mentem volna el éjféli misére. Ha az a meggyötört lélek nem kellett, ne kelljen az enyém se. (Népszava)

Járkálj csak

Néha tényleg tragikomikus dolog a demokrácia. Itt van most ez a cirkusz a Lelkiismeret 88 nevű csoporttal, meg valami nemzeti ellenállási izével, amelyik kiáltványban szólít erőszakra főleg újságírók ellen. Durva, rémisztgetős szöveg, minden nevetséges nyomorúságával együtt. Például nagyon érdekes, hogy kiderül belőle: a vérmesek nem nagyon olvasnak. Ez abból látszik, hogy szinte csak tévéseket akarnak leköpni, megviperázni és gumilövedékkel megvakítani, kivéve persze, ha eltakarodnak a közéletből.
Van most nagy ijedtség, témázgatás, hogy akkor ki védi meg a kollegákat, nyomoz-e azonnal a rendőrség, köz-vagy magánvádas-e ilyenkor az ügy, mit tehetnek a már szintén jól megfenyegetett ügyészek és bírák… El lehet diskurálni, sikongatni, rémüldözni, csak azt nem értem, miért pont most. Nem lehetett tudni, hogy ezek egyszer idáig pofátlanodnak?
Egyáltalán nem magányosan, legalább egy évtizede jelzem, hogy baj lesz, ha engedjük fölfejlődni a fasisztákat. Mivel voltam már ezért megélhetési antirasszista, zsidó, zsidóbérenc, kommunista, sietek leszögezni, hogy ha a sztálinisták vonulnának csekista vagy munkásőr jelmezben, vérveres zászlók alatt, akkor is kifejezném mélységes undoromat. De mivel erre nem adtak alkalmat, kénytelenségből a nácikra fanyalodom.
Ezek a rendszerváltás óta kopaszon vagy nemezsüvegben, zsinóros mentében vagy csak úgy polgáriasan az orrunk előtt alakulgathattak, vonulgattak, blokádozhattak, demonstrálhattak, nyomaszthatták az utcát, és egyre arcátlanabbul tépnek részt az életünkből. Egészen odáig merészkedtek, hogy idén ősszel már a legnagyobb ellenzéki pártba is beférkőztek – legalábbis erre utalt, hogy nagygyűléseiken lengethették az árpádsávos zászlóikat, ami már a kongresszuson is megjelent, mint védeni való értékféle. Orbán Viktor történelmi felelőssége, hogy a parlament előtti vekkerórás hablatyolása kezdetén nem szólította távozásra a nyilasokat. Ez bizony a hazudozásnál is förtelmesebb bűn volt. Igazi mulasztásos nemzetgyalázás.
Ha eddig nem sikerült megértetni, miről van szó, ideje világosan leszögezni: ez a társadalom eltűri, hogy olyan csoport működjön szabadon az országban, amelyik nevében azt a számpárt viseli, amelyik a nemzetközi fasiszta mozgalomban közismerten a HH (Heil Hitler!) kódjele. Ha eddig bárkinek kétségei voltak, azután, hogy a mi 88-asaink ott pipiskedtek holokauszt tagadók teheráni konferenciáján, a Ku Klux Klánnal együtt, szégyenében vesse el kétségeit.
Ez a társadalom annyira zavarodott, hogy akkor is önelégülten szajkózza a „nem értek egyet a véleményükkel, de az életemet adnám azért, hogy kimondhassák”- formulát, amikor jól kipróbált gyilkos eszmékről van szó. Olyan ez, mintha a természetvédők azon az alapon engednék szaporodni az ebola vírust, hogy az is élőlény, jogai vannak neki. (Hogy az épeszű konzervatívok, a vérmagyarkodók, de még a szalonantiszemiták is értsék: a legutóbbi háborúban 1200000 magyar veszett oda. Ennek a fele volt zsidó és cigány. A többi magyar magyar, vagy hogyan lehet ezt a marhaságot kifejezni? Aki a nácikat eltűri, legalább ennyi ember sírját köpi le. Jelteleneket, katonasírokat, vagy csak úgy beleköp a levegőbe, hogy a krematóriumok kéményéből itt maradt nyomelemeket eltalálja.)
Az egyszerű érthetőség kedvéért ki kell mondani, hogy a náci eszme lényege az, hogy ölni fog. Addig nem nyugszik. Azért jön létre, mert önértékelési zavarokban szenvedőknek jelképek és zászlók alatt kell csoportosulni valami gyűlölnivaló irányába. Azon az alapon, hogy vagy ők, vagy mi, és inkább a miénk legyen az élettér. Az egész. A végén – a tömeg - vagy a hatalommámorban - gyűlölet akkorára nő, hogy nem is tehet mást, mint pusztít. Hogy az utcán vagy a haláltáborokban, az a történelmi állapotoktól függ. Atavisztikus gondolkodásról van szó, állati szintű elintézési módokkal. Valójában persze ilyesmi nincs az állatvilágban, csak az emberállatéban. A mi szemérmes társadalmunk abból indul ki, hogy ez – most éppen, és mindig éppen - nem igazán veszélyes, mert nem nagy a támogatottságuk. Szeptemberben és októberben bebizonyosodott, hogy pontosan akkora támogatottságuk van, ami – pláne jóféle polgárkodó és kereszténykedő bíztatással – bőven elég ahhoz, hogy lángba boruljon a főváros, és akár emberek ezrei haljanak meg.
Radnóti Miklós csaknem tíz évvel meggyilkolása előtt írta le, hogy „járkálj csak halálraítélt”. Mert látta, hogyan járkálhatnak szabadon a nácik, hogyan közlekedhet önfeledten, csörgősipka nélkül Európában a vérszomjas elmebaj. Hiába figyelmeztetett. Nem menekült el, nem szervezett fegyveres ellenállást – hogyan is kérhetnék számon ilyet a múlt század legszelídebb zsenijétől? – mert maga se hitte, mire képes az ember. De mi már tudjuk. Azt is, hogy egy áldozat pontosan olyan botrány lesz, mint száz vagy ezer. Mert nincs mérce. Ebben nem lehet. És az is mindegy, hogy hajléktalan, cigány, zsidó, bíró, ügyész vagy újságíró lesz az áldozat. Az utóbbi négy persze kicsit nagyobbat szól majd. Szégyenszemre.
Addig van időnk, amíg nem hal meg senki. Addig bohóckodhatunk a nevetséges demokráciánkban. Utána mindannyian cinkosok leszünk.

Az istentelenek imája

Karácsony táján úgy teszünk, pláne sokat közhelyezünk arról, hogy ilyenkor mintha az emberek legalább valamicske időt azzal töltenének, hogy összeszedik magukat, átgondolják a dolgokat, mintha a szent estén vagy az újévkor valami útkereszteződéshez érkezének. A keresztényeknek persze ez kötelességük is, hiszen ha az éjféli misén áldoznak, ami csodás dolog – tudom, mert voltam keresztény – gyónni kell, és minden gyónás arra való, hogy legalább magunknak valljunk magunkról, hiszen másképp nincs bűnbocsánat, nem vehetik Krisztus testét tisztátalanul magukhoz, mert az nagyobb bűn, mint azok, amiktől meg kellene szabadulni. Csodás dolog kereszténynek lenni, irigylésre méltó, boldog, aki élhet a megtisztulás és újrakezdés kivételes adományával. Csodás dolog zsidónak is, muzulmánnak is lenni, sok-sok más vallásról most nem is beszélve, és pláne nem az ezernyi, ezekre épülő hitközösségről. Jó valahova, egymáshoz és egymásnak tartozni, közösen készülni örök életre.
De mit tegyünk mi, istentelenek, akik nem kaptuk meg, vagy elvetettük a hitet, és ezzel azt is magunkra vettük, hogy minden bűnünkért egész életükben felelünk, nincs feledés, nincs bocsánat – igaz csak itt a földön kaphatunk büntetést, mert nincs pokol se, csak a semmi, ami talán még a pokolnál is rosszabb. Csak szabad akarat van, személyes és senkire át nem hárítható felelősség. Néha ez még azzal is súlyosbodik, hogy nem csak magunkért, hanem másokért is. Az ilyenek között vannak jobboldali és baloldali istentelenek. Én inkább az utóbbiakat ismerem, többnyire szocialisták, vagy szabadelvű emberek.
Valamiért a vallásos emberek azt hiszik, hogy rettenetesen romlottak vagyunk, pedig az az igazság, hogy a lelkiismeretes istentelen folyamatos önvizsgálatban él. Bár tulajdonképpen ezt tehetné mindenki. Olyan egyszerű! Legalább a lényeges dolgokban mindig tisztázni, hogy mi van és mit akarunk.
Istentelen létemre – talán furának tűnő módon – úgy vizsgálom a dolgokat, hogy elbeszélgetek Istennel. Azzal, akiben valaha hittem. Praktikus dolog: levedlett róla minden mítosz és titok, maradt az, ami: szinte pontszerű koncentrátuma mindannak, ami a világot rendben tartja. Ám olyan, mint egy fekete lyuk: bele lehet kiabálni, de nem jön vissza abból se visszhang, se válasz.
Nagy tisztelettel beszélek hozzá, akkor is, ha káromlással kezdem – bármilyen fura – és csak akkor, ha fontos kérdésem van. Nem mondanivalóm, nem ítéletem, hanem kérdésem. Hiszen annak, aki nem válaszol, csak kérdéseket lehet kiáltani. És mivel nem válaszol, azokat valójában magamnak teszem föl. És csakis azért, mert tisztáznom kell magamban magamat. Olyan ez, mint az ima, természetesen. A jó imádság. Habár néha reménykedem, hogy egyszer, véletlenül valami választ kapok, vagy legalább annyira fölidegesítem, hogy meghasad az ég, jel gyanánt.
Utoljára pár hete beszéltünk, amikor olvastam az újságban, hogy huszonhét éves korában meghalt Furmann Dávid. Rettenetesen megrendültem, mert bár nem ismertem személyesen Dávidot, olvastam az írásait, meg hát nekem is van egy ilyen korú, Dávid nevű fiam. De ez még mind nem lett volna elég ahhoz, hogy belém égjen ez a borzalom. Tudni kell, hogy úgy gondolom, Magyarország egyik legjobb emberének fia volt – és itt egyáltalán nem túlzok. Aki nem ismeri Imrét, az apját, annak hiába mondom, legyen elég annyi, hogy az MDF alelnökéből a cigányok és kitaszítottak „ügyvédje” lett, egy elképesztően tisztafejű, mélységes humorral élő, nagyon-nagyon szeretnivaló ember.
Azt kérdeztem az Istentől, hogy ezt hogyan gondolja, miért van az, hogy a legjobbakat bünteti ilyen rettenetesen? Mivel szolgált rá Imre, és a drága felesége, hogy ezt megtegye velük? De tényleg mivel? Miért nem pusztította el őket előbb, miért nem őket nyomorította eszmélelenségig, ha már nincs jobb öröme. Milyen embernek kell lenni ahhoz, hogy ne a legnagyobb csapást kapja az életben? Imre, aki emberek százainak méltóságát merészelte visszaadni egy olyan országban, ahol mint valami sav, úgy folyik szét és rágja bele magát mindenbe a gyűlölet és a kirekesztés? Aki a lelkekben élő valóságos sátán ellen, a megnyomorított és agyonalázott cigányokért mert kiállni, akikre, ha úgy folytatódik minden, mint ahogy a hűvös idők beállta előtt abbamaradt, március után pogromok, tömeggyilkosságok várnak? Mit akar az Isten?
Biztosan lennének papok, szelíd, drága lények, akiket jó szívvel irigylek – Donáth, Iványi, Szenczy, hogy csak hármat említsek, akik ugyanolyan sokat tesznek a boldogtalan sorsúakért, mint Imre –, akik el tudnák magyarázni, miért kell az ilyesmibe belenyugodni. Ismerek olyat is, aki csöndesen utalna arra, hogy Istennek céljai vannak az ilyen cselekedetekkel. De én az Istentől akarom hallani. Hasadjon meg az ég, és ordítsa az arcunkba!
Emlékszem, amikor pár hónapja utoljára beszéltünk, milyen szomorúság volt Imre hangjában. Nem mondta, miért. Most milyen lehet? Talán túléli. Talán úgy, ahogy én próbálnám, ha elveszteném valamelyik gyerekemet: bármi történt, huszonhét évig abban a kivételes szerencsében éltek, hogy volt nekik egy csodás fiuk, és ezt az Isten se veheti el tőlük. Ha széthasítja az eget is meg a földet is, akkor se.
Ha már az elesettekről, és most nem Istentől kérdezem, bár nem bánnám, ha hallaná: hogyan létezhet az, hogy egy olyan nép, amelyik ugyan önértékelési zavarában azt se veszi tudomásul, hogy a világ gazdagabb felén van, és ott is a jó középmezőnyben, ennyi hajléktalant hagy az utcákon? Hogyan lehet, hogy itt ilyen sok kirekesztett ember éldegél teljes reménytelenségben? Nem arról tanúskodik-e ez, hogy itt a dumaszintet leszámítva még jóformán csak mutatóban akadnak valóban szocialista módon gondolkozó emberek, keresztények pedig csak a templomokban a mise óráján, és a parlamentben szónoklatok idején? Akkor jöjjenek nekem szociális demokráciával meg politikai kereszténységgel, ha nem találok nyomorultakat a parki padokon, koldusokat mindenhol, és szenzációszámba megy majd a szegregáció. Nem hiszem el, hogy ennek így kell lenni, ahogy most.

Kórpasszus

Van Orbán Viktornak egy mondata, ami nyilván nem véletlenül került bele a legújabb Heti Válasz vele készült interjújába. Azért „nyilván”, mert Orbán nyilván elolvasta, miket mondott, és kihúzhatta volna. Jó, hogy nem tette. Az is lehet, hogy politikailag korlátozottan bár, de mégiscsak korrekt ember: tartozik jeleket hagyni a saját elmeállapotáról is, hogy tudjuk, kire szavazunk, vagy kit - és miért - nem választunk meg legközelebb, ha alkalom adódik.
Arra a kérdésre, hogy létezik-e olyan súlyú társadalmi kérdés, amiről hajlandó lenne egyeztetni a miniszterelnökkel, a következőt bírta kinyilatkoztatni: „Az emberi elme előrejelző-képessége korlátozott, de minden erőmmel azon vagyok, hogy Magyarország ne kerüljön olyan helyzetbe, amikor nekem egy, a demokráciára veszélyt jelentő beteges hazudozóval kell tárgyalnom.”
Jó, munkahipotézisként fogadjuk el, hogy Gyurcsány Ferenc beteges hazudozó. De akkor milyen kórpasszust állítsunk ki erről a példátlan beképzeltségről? Orbán Viktor maga az ország - vagyis az igazi, bár megbitorolt hatalom -, a nép maga, a demokrácia szentségtartója, az oltár szűz őrizője, akire még ránézni se lehet, nemhogy megszólítani, nehogy piszkolódjon... nem is folytatom: egy épelméjű érdeklődő pontosan látja mi minden puffad ebben az emberben.
A kérdés csak az, hogy a mi nagy nem alkuvónk mire jut akkor, ha az ő népének a megátalkodottságról alkotott ítélete végképp elfogyasztja azt az előnyét, ami hónapok óta szépen morzsolódik? És mit mond akkor, ha egy józan pillanatában ráébred, hogy Gyurcsány és az egész baloldal elemi érdeke, hogy - lehetőleg a következő választásokig - ő maradjon az ellenzék fölkent vezére, és pláne ebben a hetvenkét órás ultimátummal elkezdett, egyre tragikomikusabb konok elmeállapotban? Mert bizony: „Az emberi elme előrejelző-képessége korlátozott.”

A végzet

A parlamentben szeptember 22-én fogadás volt a magyar férfi vízilabda válogatott 56-os melbourne-i diadalának tiszteletére. Erről egyedül Zádor Ervin, a szovjetek elleni győzelem kiemelkedő alakja hiányzott.
Magyar Nemzet másnap tőle közölt egy levelet: „Nem tudok hazamenni egy olyan országba, ahol még mindig ugyanazok vannak hatalmon, akik évtizedekkel ezelőtt az ország elhagyására kényszerítettek, ahol egy olyan miniszterelnök áll az ország élén, aki éveken át az ország kormányzása helyett nem csinált mást, csak hazudozott.”
Viszont eléggé fura módon Szent Miklós napján a Frankfurter Allgemeine Zeitungban Zádor azt nyilatkozta, hogy semmilyen levelet nem írt, és azért nem jött haza, mert nem találta az útlevelét.
A Magyar Nemzet szerint a levelet Kárpáti György közvetítésével kapták meg. Ő azonban az Origónak azt mondta, hogy nincsen levél, Zádor neki és Gyarmati Dezsőnek telefonon mondta, hogy a kommunisták miatt nem jön. Gyarmati viszont a Hírszerzőnek nyilatkozott: „bizton állíthatom, hogy Zádor Ervin semmilyen politikai indokkal nem magyarázta a távolmaradását. Nem követi a magyar viszonyokat, nem is tudja ki az a Gyurcsány Ferenc.” Ezzel összehangzik, hogy Zádor a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak is ezt mondta. Kárpáti most arra az érdekes álláspontra jutott, hogy nem kívánja tovább dagasztani az ügyet. A Magyar Nemzet pedig ott, hogy bocsánatot kért.
Ezt meg is kaphatná, csak sajnos volt egy előzmény: a Népszabadság 2003-ban közölt egy hamis Teller-levelet. Noha mindenki tudta, hogy a szerkesztőségben senki nem hamisított, becsapás áldozatai lettek, amibe bármelyik lapszerkesztő bármikor beleeshet, sajtószerte hatalmas volt a fölháborodás. Sőt a Fidesz Kulturális Tagozata Eötvös Pál főszerkesztő lemondását követelte – noha kicsit előbb egy szintén hamis Teller-üzenetet olvastak föl a naggyűlésükön - a világhírű atomtudós nevét kicsinyes politikai csatározásokra használták föl. A Népszabadság bocsánatot kért.
Eötvös Pál lemondott – nem ezért, de ez most nem tartozik ide. Ám a Magyar Nemzet, noha pontosan tudja, hogy Eötvös miért mondott le, jóformán ahányszor megemlíti a nevét – hiszen ma a MÚOSZ elnöke – nem felejti el odabiggyeszteni, hogy „aki a hamis Teller-levél miatt bukott meg”.
Ha úriember a Magyar Nemzet főszerkesztője, akkor lemond. Nem magának és a lapjának tartozik ezzel - hiszen annak szakmai-etikai csődértesítő jellegén már ezzel sem változtathat -, hanem Eötvös Pálnak és pláne a Fidesznek. Zádor Ervinről már szót se ejtve.
Van ilyen. Kínos, de előfordul, hogy a szó visszaüt.
Így dolgozik a végzet.

Fönnakadások

Sehogyse. Serhogyse. Sehogyse. Ezt motyogja maga elé egy magamkorú férfi a metróban a fal felé fordulva, csukott szemmel. Úgy néz ki, mintha öngyilkos akarna lenni, és azért fordul a falnak, hogy legalább háttal legyen a síneknek. Mintha egy mozdulatnyi esélyt adna magának. Egy másodpercet, hátha meggondolja.
Sehogyse.
Nem tudom, tudja-e, hogy mögötte állok, és megakadályozom, ha hírtelen mozdulattal elindulna, pláne akkor, ha a metró szele eléri az állomást. Bár az se egészséges, ha csak úgy az üres sínekre ugrik.
Sehogyse. Sehogyse! Mintha egy kicsit emelkedne a hangja. Mintha pörlekedne. Magával, vagy azzal, akit csukott szemmel lát.
Az is lehet, hogy vele van elfoglalva, és egyáltalán nem akar meghalni.
Megkérdezzem-e, hogy segíthetek-e?
Az is lehet, hogy azonnal megüt. Vagy csak szavakkal. Ellenem fordul az agresszió, aminek ki kell jönnie valahol belőle. Elküld a francba, és én meg majd azt mondom magamban, hogy teljesen igaza van. El kell viselne, ha azt akarom, hogy kimozduljon ebből a sehogyse állapotból. Megérintsem-e, vagy csak beszéljek?
Összeszedem a bátorságomat, ami nem a félelem legyőzéséhez kell, hanem ahhoz, hogy más jogos terébe, aurájába egyáltalán a kezemet belelógassam. Hogy jövök én ahhoz? De már ahhoz is, hogy belekiabáljak abba a burokba. Az az övé és kész. A jó aura olyan kemény, hogy belekiabálok, aztán a hang nem jön ki, csak visszhangzik ott benn, mint egy harangban. Óvatosan! Mondjuk, belesutyorgok.
Sehogyse, sehogyse, mondja suttogva, szinte.
Megpróbálom, lassan, óvatosan felé nyújtani a kezemet. Érzem, amikor áttörök az aurán. Hűvösebb odabent.
Elérem a vállát. Nem nyitja ki a szemét, nem is fordul felém, csak abbahagyja a sehogysézést.
- Segíthetek?
Megfordul, kinyitja a szemét, mosolyog, szinte ragyogva, szép tiszta hangon mondja:
- Á, semmi, csak fönnakadt a tű. Néha előfordul velem.

Bennem meg valahogy egy szarajevói hír akadt fönn. Mert bennem maradt, szégyenben maradtam, hogy mekkora részvétlenség volt bennünk. Éveken át néztük, úgy, mintha nem is néznénk, nem is tudnánk róla, hogy mi van tőlünk napi járásnyira. Csak azért jó ezt elolvasni, mert nem árt tudni, hogy ugyanígy bánna velünk az egész szomszédság, egész Európa, ha háborúba keverednénk önmagunkkal. Ne legyenek illúzióink: senki nem ment meg minket önmagunktól. Talán egyszer Európa még bocsánatot is kérhetne Szarajevótól, és talán a jugoszláv népektől is. Íme:

„Egy új tanulmány szerint csaknem 19 ezer ember, köztük mintegy kétezer gyerek vesztette életét Szarajevó 1992 és 1995 közötti ostromában. A boszniai szakértőkből álló csoport elemzése megállapította, hogy az ostromló szerb erők 14 milliárd eurónyi kárt okoztak a boszniai fővárosnak és lakosságának.
A kutatók vállalatokat, intézményeket és magánszemélyeket kerestek fel, hogy adatokat kapjanak az 1417 napig tartó ostrom pusztításáról.
A 14 milliárd eurós összeg csak a közvetlen háborús károkat foglalja magába, így a kiesett termelés miatt elmaradt jövedelmeket vagy a szarajevói cégek külföldi piacainak elvesztését nem.
Szintén nem vették bele ebbe a veszteségmérlegbe a leégett Nemzeti Könyvtár ritka és értékes könyveinek pusztulását vagy a felgyújtott Keleti Tanulmányok Intézetének megsemmisült régiséggyűjteményét.”

Ja, meg egy amerikai hír is bennem maradt. Ezt meg nem is értem. Komolyan. Egyszerűen nem hiszem el, hogy az amerikaiak ennyire hülyék lehetnek:
Négyéves kisfiút vádoltak meg szexuális zaklatással az Egyesült Államokban, mert tanárnője keblei közé fúrta fejét - adta hírül internetes kiadásában a Der Spiegel című német hírmagazin.
Az eset egy texasi előkészítő iskolában történt. A magyar viszonylatban óvodáskorú - és annak is csupán kiscsopoprtos - fiúcska a hivatalos leírás szerint erkölcstelen módon közeledett tanárnője felé, "midőn arcát az említett női alkalmazott melleihez dörgölte."
Az igazgató a tanulmányi hatósághoz fordult, amely haladéktalanul intézkedett: levélben tájékoztatta a szülőket az esetről. Ebben "elfogadhatatlan magatartást" vetett a kisiskolás szemére, "amely szexuális érintkezésként és/vagy szexuális zaklatásként értelmezhető." Ezen kívül felfüggesztették a kisfiú iskolalátogatását, és aktájához feljegyzést csatoltak az esetről.
"A világról alkotott felfogásomat alapjaiban rengette meg ez az irat" - mondta a levélről a kisfiú édesapja, Da Marcus Blackwell a Waco Tribune-Herald című texasi lap tudósítójának. Az apa fellebbezett, mert fia egyáltalán nem értette, hogy miért büntették meg.
A hatóság a fellebbezés nyomán megváltoztatta álláspontját, ám csupán "finomított rajta", a gyermeket továbbra is vétkesnek tartja. A második levél szerint "illetlen testi kapcsolat" létesítése miatt kell megbüntetni a kisfiút, akinek az aktájából törölték a szexuális zaklatásra vonatkozó kitételt.
Ezen az alapon mindkét fiam börtönben lenne. Másfél éves koruk óta.

Öccskísértetek

Amikor Orbán Viktor vezénylőtábornoki paranccsal visszavonta a miniszterelnök-helyettesnek és a nemzet orvosának jelölt Mikola doktort az arcvonalból, újságírói gyásznap volt. Erősen aggódtunk: ki fogja nekünk összehordani azt az – egyébként mulattató – ostobaság-koncentrátumot, aminek prezentálására Torgyán eltűnése óta csak ő volt képes?
Politikai pályája igazi meglepetés, hiszen kettős természetű ember. Az orvosok szinte teljesen egybehangzó állítása szerint az egyik legkiválóbb kórházigazgató volt: az embereiért kiálló, ragyogó vezető. Ám úgy tűnik, a politika, a hatalmi állapot őt is agyonbabonázta. Igazából szomorú dolog, ha egy ilyen, amúgy jó kiállású, nyilván hatalmas tudású ember miniszteri működéséről elsőre az jut eszünkbe, amikor odáig ment ész- és ízlésvesztésben, hogy kitüntette a saját testvérét.
Hajlamosak lennénk elfelejteni, mert végülis ez egy igazi közröstellvény, így nem csak Mikolára és a Fideszre nézve nevetséges, hanem országkín. De mit tegyünk, ha megint megszólal, és azt állítja, hogy az egészségügyi reformot kihasználva nyomul Kóka meg az öccse?
Ez elég nagy hiba, és nem olyan, mint a szinglihordázás – nem tudta, mi a különbség a szinglik és a homoszexuálisok között –, nem is olyan, mint a felvilágosult abszolutizmus nevetséges nyilvános kívánása, vagy a körmösözés, amivel kibeszélte magát az egész európai kultúrkörből. Ez olyan hiba, amilyennél nagyobbról nem is álmodhattak az ellenfelei: Kókának nincs is öccse, viszont egy országot emlékeztet arra, hogy ő mit tett az öccsével. Mennyire lehet fölkészült az a politikus, aki tényként állít valakiről, aki nincs, valamit. Mi igazság lehet akkor a valamiben?
Ugye, a valami oldalról az az állítás, hogy az egész egészségügyi reform egy nagy ingatlanbiznisz. Amikor viszont például a sajtó rákérdez a tényekre, azt bírja válaszolni, hogy majd az oknyomozó újságírók kiderítik. Gondolom a Magyar Nemzetnél. Hogy milyen kiváló írásokra számíthatunk, arra jó példa az eset nemzetes kezelése: az online változatban még idézik, hogy Kókának nincs is öccse, a papíron azonban az amúgy másokkal szemben mindig oly kiváló kritikai érzékű Joó kollega meg sem említi ezt a tényt.
Lássuk be, nincs könnyű helyzetben. Nem örülhet mindenki annak, hogy Mikola úr ismét szórakoztatja a népet. (Népszava)

A szorongó szemlézget

Valaki mondta, hogy Tóta W. megint megtalált. Ezt írta, még november 11.-én: Kissé megkésve szemlézem a szombati Népszavát, de nem baj, mert Andrassew Iván publicisztikája maradandó. Észnél maradandóbb. A veterán szakíró ezúttal Orbán Viktorra ripakodik rá, hogy az hagyja már abba a kommunistázást. Így ír: „Orbán Viktor nyilván nem vette észre: azok, akik a kommunistázásba túlságosan belelovallták magukat – néha persze meglehetősen bolsevista orbáni módszerek hatására –, kimorzsolódtak a politikából.” Igen, jól látják: Andrassew előbb megállapítja, hogy a kommunistázás ciki, majd meglehetősen lebolsizza Orbánt. Egyazon mondatban. Tovább: „Ez azért van, mert a "kommunista” végső szitokszó, átok, aki sűrűn a szájára veszi, az arról tesz tanúbizonyságot, hogy beszorult, nincs érve, nincs gondolata.” Tehát különösen szégyellje magát az a bolsevista, aki sűrűn kommunistázik. Ehhez képest Andrassew így folytatja: „Bár az a személyes magánvéleményem, hogy Orbánnál bolsevistább párt- és állami vezetőnk nem volt a rendszerváltás óta, meglehetősen meggondolatlannak is találom, amit mond.” Igen, a biztonság kedvéért még egyszer elsüti a bolsizást, és a meglehetősent is. Viszont Andrassew tudja, kiknek szól a Népszava, így azt is, hogy Orbán bejáratott jelzője azért mégse a bolsi. Íme a megoldás: „De valahogy a baloldaliaknak nincs szükségük arra, hogy a saját vágyaikat és paktumaikat lobogókkal, szónoklatokkal, rebellióval takarják. Persze lehet, hogy csak ravaszak, és éppen ezért csakugyan veszedelmesebbek, mint az újfasiszták, mondjuk. Meg Orbán.” Vajon baloldaliak-e a bolsevisták, és szabad-e őket a kommunistáknak lefasisztázni? Hány török hány görögöt dögönyöz? És mikor takarodnak már el kézenfogva?

Megtisztelő, hogy egy ilyen szorongó matulafi szemlézget, ötvennégy évesen máris veteránnak talál - nemsokára ő is ennyi lesz -, de azt leszámítva, hogy csakugyan, eléggé el nem ítélhető módon kétszer használtam a meglehetősent, ami igen súlyos hiba, nem nagyon értem, mit nem ért. Nem hiszem el, hogy nem érti, mi a különbség a kommunista-, és a bolsevista módszerekkel munkálkodó politikus között. Nem tudom, el kell-e magyarázni, mit értünk kommunista alatt. Csak annyit talán, óvatosan, nehogy fölbőszítsem, hogy olyan ember, aki hisz abban, hogy az osztályharcban minden megengedett, és a forradalom győzelme után egy bizonyos proletárdiktatúra nevű intézményrendszer segítségével, a termelő eszközök köztulajdonba vételével előbb viszonylagos társadalmi igazságosságot, majd olyan társadalmat lehet teremteni, amelyikben mindenki képességei szerint dolgozik, és szükségletei szerint fogyaszt. Hogy ez szép eszme, avagy marhaság, azt mindenki ízlése és hajlamai szerint eldöntheti. Mi – veteránok, vagy énveterán - a tapasztalatainkat is elővehetjük. Jómagam például halványan emlékszem, hogy amikor a hatvanas években még általánosba jártam, és falusi iskolám folyosóján egy jó nagy Hruscsov-portré virított - ez a diktátor még azt állította, hogy a kommunizmus akkortájt lészen fölépítve, amely időpont egy bizonyos Orwell híres regényének címében van benne. (Nem így mondta persze, mert Orwellről eleve szó sem eshetett a szocializmus ideje alatt - ezt csak azért jegyzem meg, nehogy a tudós Tóta ebbe is belekössön.) Ma azt tudjuk, hogy egy, több mint hét évtizedig tartó kísérlet nem vált be, az emberiség - egyebek mellett - életek százmillióival fizetett ezért. (Összejött közben egy másik kísérlet is, azért csak hatvanmillió áldozattal, mert viszonylag hamar leverték.) A magukat kommunistáknak mondók bukásában talán a legfőbb ok az volt, hogy már a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt jószívvel álmodók nem számoltak az úgynevezett emberi tényezővel, vagyis az ember természetével. Ez a természet alakította ki, például az úgynevezett bolsevista gyakorlatot. Anélkül, hogy Tótának elmagyaráznám, mi minden esett meg a Szovjetunió Kommunista Pártja történetének korai szakaszában, és mit értünk „bolsevik” és „mensevik” alatt, jelzem, hogy itt egy hatalmi technikáról van szó. Nem pontos, de jellemző a jelszó sajátos értelmezése: "minden hatalmat a szovjeteknek!" - de azt nem tették hozzá, hogy a szovjetek vezetőit mi nevezzük ki, vagy legalább szoros irányítás, erős hatalmi nyomás alatt tartjuk őket. Magyarra fordítva: ahol csak lehet, minden hatalmat az önkormányzatoknak, de... Szintén bolsevik technika a leszalámizás, például. Erre utalok a "meglehetősen bolsevista orbáni módszerek hatására" - megjegyzéssel. A meglehetősent visszavonom, de a többinek Tóta a magyar történelemben is utána nézhet. Talán, ha párhuzamot lát a szovjet és a magyar pártfejlődés között, föltűnik a személyi kultuszok kialakulásának szinte szükségszerű mivolta, azok minden következményével. A kultusz is "emberi tényező", szükséglet persze, amivel mindig - most is - számolni kell, kellene. Mindegy, nem is folytatom, mert unom, legalább annyira, mint Tótát a görcsös kis nyomorúságaival. Talán mások megértik, hogy attól, hogy valaki kommunista, még nem biztos, hogy bolsevista. Pláne, hogy én például alig néhány kommunistával találkoztam egy olyan rendszerben, amelyikben nyolcszázezer párttag volt. A párt nevében nem volt benne, hogy kommunista lenne, de mindig mondták, hogy ők azok. A döntő többség egyszerűen a körülményekhez igazodó pragmatikus ember volt, aki élni akart, vagy engedett valami nyomásnak. A kisebbség meg olyan cinikus gazember, aki a hatalom megszerzésére és saját uralmi céljaira használta a párttagságot. Viszont – bármekkora önvizsgálatot tartok - nem jól jön ki, ha valaki önfeledten kommunistázik, miközben bolsevista módszerekkel uralkodik a pártjában és próbál az egész jobboldalon. Ettől ugyan még nem mondhatjuk rá, hogy kommunista, ám egy érzetet kelt bennünk, ami azért merülhet föl, mert a kommunizmus és a bolsevista technika összefonódott a tudatunkban.

(Csak lábjegyzet gyanánt jegyzem meg, hogy ezt a Tóta Wét soha nem bántottam. A közepesnél kicsit gyöngébb morcoskodó álkekec, de ezzel semmi baj, van ilyen ezer. Meg kell töltetni valakikkel a felületeket. Szeret irkálni, erre jó. Azzal kezdte a piszkálódást, hogy úgy egy éve azt írta rólam, hogy én följelentettem a matula.hu-t, a magyar web amúgy leghányadékabb szerkesztményét. Azért érintett érzékenyen, mert soha senkit nem jelentettem föl. A magamfajta „veteránok” elegendő okkal érzékenyek az ilyesmire. És úgy gondolom, hogy bárkiről ezt állítani rendkívül nagy tahóság. Majd eléggé gyáva módon csak igen hosszú idő után tette közzé tiltakozásomat. Mindmáig nem kért elnézést. Most megint próbálkozik.)

Megkaptam az első bankfosztogató levelet (ez az, amin sose szabad megnyomni a belépés meg a javaslatos linkeket.)

Message

From: Budapest Internetbank Customer Service Subject: Attention for all clients Date: Tue, 5 Dec 2006 16:57:55 +0100 To: andrassew@elender.hu

Udvozoljuk a Budapest Internetbank Szamlavezetesi Rendszer oldalan! Kedves számlatulajdonos! 2006. december 1-jén a rendszerünkben a banknak pénzmosással, hitelkártya csalással, terrorizmussal kapcsolatban és a visszaélések ellenõrizése céljából zárolnia kellett néhány számlát. Az ezekkel a számlákkal kapcsolatos információt megkapták levelezõ bankjaink, valamint a helyi, szövetségi és nemzetközi hatóságok. A kiterjedt adatbázis-mûveletek miatt néhány számla esetleg megváltozott. Arra kérjük tehát ügyfeleinket, hogy ellenõrizzék csekk- és megtakarítási számláikat, hogy ezek aktívak-e, vagy hogy a jelenlegi egyenlegük megfelel-e a valóságnak. A bank az összes ügyfelét értesíti jelentõsebb visszaélés vagy bûnügyi cselekmény esetén, és megkéri Önt arra, hogy ellenõrizze számlája egyenlegét. Ha úgy véli, vagy azt találja, hogy a számláján visszaélést követtek el, errõl értesítsen bennünket úgy, hogy belép az alábbi hivatkozáson keresztül. Belépés A belépéshez írja be azonosítóját és jelszavát, majd nyomja meg a 'Belépés' gombot. Kérdés esetén hívja a TeleBankot: 06-40-477-777. Észrevételek, javaslatok

Diszkréten

"Szó sem volt soha félmilliárd forintról. A legmagasabb költségvetés, amibe mindent beleszámoltam, amit eljuttattunk a kormányhoz, a végső főösszeg 180 millió forint volt. Ebből a közvetlen szertartás, illetve a nemzet búcsújának költsége ebben a pillanatban 85 millió forint. Ez messze nem az az összeg, ami a sajtóban megjelent. Diszkréten és nagyon takarékosan kívántam kezelni a búcsúztatást, és úgy is fogom. Sajnálom, hogy az anyagi kérdések ennyire előtérbe kerültek. Hétfőn várunk választ a kormánytól arra, hogy mennyit vállal magára. Erejéhez mérten a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) és a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) is részt vállal a költségekből" - nyilatkozott az MTI-nek a MOB első embere Puskás Ferenc temetési büdzséjével kapcsolatban.
Schmitt Pál a felmerülő kiadásokat említve példaként hozta a rendőrség, a főváros, a katonaság költségeit, de megemlítette a római katolikus egyház és a Puskás Ferenc Stadion szerepvállalását, vagy éppen az ágyútalpat, amin a koporsót szállítják majd. Egyben jelezte, sok felajánlás is érkezett. (MTI, Index)

Rossz megjegyzés az, hogy "Sajnálom, hogy az anyagi kérdések ennyire előtérbe kerültek." Azért, mert teljesen normális dolog, ha az emberek érdelődnek ilyesmi iránt. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy közben ne éreznének mélységes gyászt, amikor egy nagy emberre gondolnak, aki elment közülünk. Ha az ember a saját anyját vagy az apját temeti, akkor is fölmerül, hogy mégis, mennyibe kerül a szertartás. És ha azt mondja az egyik családtag, hogy mondjuk tízmillióért temessük el, és vegyünk föl erre kölcsönt, akkor nem biztos, hogy meg kell vetni azt, aki érdeklődik, hogy mégis mi kerül tíz millióba egy temetésben. Ez hétköznapi ember számára 180 millió is rettenetesen sok pénz, és el se tudja képzelni, mi kerülhet ennyibe. Ezért lenne jó tételesen megmutatni a végén. Hogy ne maradjon rossz érzés, senkiben. Én például mindjárt nem értem, hogy mit számolhat föl a hadsereg, ha a saját tábornokának temetésén vesznek részt a díszkatonái? És a katolikus egyház valamiféle pénzt fogad el? Mire? Vagy a halottról elnevezett stadion? Biztosan nem értek hozzá, ezért nem értem a dolgot, de el lehet magyarázni. Azt meg végképp nem értem, hogy mi kerül pénzbe az ágyútalpon. Meg kell venni? Mit jelent az, hogy „diszkréten és nagyon takarékosan kívántam kezelni a búcsúztatást”? Milyen lenne a kevésbé diszkrét és pazarlóbb változat?

Mécseskék

Mindig csodáltam és értettem azokat a népeket, amelyek nem nagyon engedik az arcképábrázolást. Nyilván azért, mert a dolog mágikus, már egy lefényképezés is elviheti a lelket, vagy annak egy darabját. Hát még ha elpusztítják a képet, amin ember van!
Ez persze arról jutott eszembe, hogy egy újságból kivágott Gyurcsány-képet égettek a héten a Batthyány-örökmécsesnél. Előtte kicsit megtaposták. Utána meg úgy vélekedtek, hogy igazából el kellene égetni a miniszterelnököt.
Tették ezt egy örökmécsesnél, ami azért van ott, hogy örökké égjen egy kicsi tüzecske első miniszterelnökünk emlékezetére. Biztos megvannak ennek is az ősi időkbe nyúló hiedelmi okai, mindenesetre a katolikus templomokban egy mécseske világít örökké az oltáriszentség közelében, és jó is ez, sokat mond. A szeretetről, arról, hogy az sose halhat ki bennünk.
Ezért abszurd egy kicsit, hogy pont egy örökmécses alatt gyűlölködnek és égetnek rituálisan el egy másik miniszterelnököt. Ez is ősi dolog persze, annyira, hogy nem kell cukorkás embert keresnünk a téboly magyarázatára. Alighanem a jelenség közönséges boszorkányság. Tulajdonképpen lehetne úgy is, hogy viaszból készült Gyurcsány-figurát visznek a térre, és megtaposás előtt még jól meg is szurkálják. Állítólag az nagy szenvedést okoz, bár valahogy olyan időben kellene, amikor a miniszterelnök például éppen a parlamentben beszél, napirend előtt. Milyen jó lenne látni, ahogy rángatózik, illetlenül magához kapkod a fájdalomtól! Aztán meg hamar el lehetne égetni, amitől pirulna, vörösödne ország-világ előtt. Nevetséges lenne!
Persze az se lenne baj, ha - például valami műveltebb, vallásos tüntető - csöndesen fölhívná a sült vér szagára vágyó tébolygók figyelmét arra, hogy régebben az ilyen képtaposós-égetős boszorkányságot büntették máglyával, és ha úgy zuhanunk vissza a történelemben, ahogy szeretnék, netán őket sütik meg. Nevetséges lenne.

Jött a derék

Olvasom, hogy Para pont ugyanúgy járt Gazsó L. Ferenccel, a Magyar Hírlap új-régi főszerkesztőjével, mint én, amikor 1992-ben átvette a Mai Nap elpusztításának irányítását. A Népszabadság szerint mostanában „Para-Kovács Imrét arra kérte, hogy ne csak publicisztikával foglalkozzon, hanem a valósággal is, írjon tehát tényfeltáró riportokat, akár a vidéki életről is. A szerző ezt nem fogadta el, amit ő nagyon sajnál.”
Úgy látszik, Gazsónak nincsenek új ötletei, mert nekem pontosan ugyanezt mondta, a sajnálást leszámítva, bár én nyilván nagy örömöt szereztem neki, hiszen elfogadtam az ajánlatát. Ez még az első médiaháború első csatájában volt. Ugyanis az nem a Rádiónál kezdődött, hanem a Mai Nap fölszámolásánál. Ha valaki nem emlékezne rá, az volt az első független napilap, a rendszerváltás előtt és alatt. Az fölszámolási akciót Csurka István – akkor még az MDF kellős közepéről - indította, a végrehajtó, az ostor csapása pedig Gazsó L. Ferenc volt.
Az úgy kezdődött, hogy egy jónak induló napon bementünk a szerkesztőségbe, és megtudtuk, hogy Horváth Istvánnak délig el kell hagynia a szerkesztőséget. Ez igazán derült égből való dolog volt, mert mégiscsak Horváth István találta ki a Mai Napot, igazán sikeres főszerkesztőként is bizonyított. Ha jól emlékszem, akkor éppen 165 ezer példánynál tartottunk. Ráadásul úgy, hogy – miközben a jogos elvárás egy laptól az, hogy két év után hozzon egy forint hasznot – az első évet ötvenmilliós pozitívummal zárta. Ez akkor nem számított: közölték, hogy egy órán belül takarodjon az épületből.
A szerkesztőség teljesen tanácstalan, zavarodott volt, hogy akkor most sztrájkoljunk-e vagy egyáltalán mit lehet ilyenkor kezdeni. Végülis úgy alakult, hogy Nagy N. Péterrel ketten mentünk be Pistához, hogy megkérdezzük. Azt mondta, eszünkbe ne jusson, itt sok-sok ember dolgozik, sok gyerekkel, ez már egy lejátszott játszma, sztrájkkal, lázadással nem érünk semmit. Amikor kifelé mentünk, nekem még megjegyezte, hogy azért azt tudjam, hogy Csurka neki háromszor üzent, hogy akkor maradhat főszerkesztő, ha engem, Pallagi Ferenccel eltávolít a laptól. Mondtam, hogy igazán szólhatott volna, megjátszhattunk volna egy álkirúgást, vagy visszafogom magam. Erre azt válaszolta: csak nem képzeled, hogy ha bármiben teljesítem a kívánságát, akkor tovább csinálhatom az újságot ugyanúgy, ahogy eddig?
Pista elment, jött a derék Gazsó. Mire beért, én már könnyű helyzetben voltam, mert telefonált Tamás Ervin a Népszabadságtól, hogy azonnal menjek át. Mondtam neki, hogy megyek, csak szeretném végig játszani a játszmát, kíváncsi vagyok, pár hét alatt hogyan tesz majd lehetetlenné Gazsó, vagyis Csurka.
Nyájas volt, bár kerülte a szemkontaktust, és a kézfogása miatt is gondoltam, hogy nehéz lesz megszeretni. Persze behívott, hogy elbeszélgessünk a jövőről. Nem volt bátorsága azonnal kirúgni, hanem – hogyan, hogyan nem – azt vetette föl, hogy én milyen kitűnő riporter vagyok, és mennyire jót tenne a lapnak is, ha riportokban számolnék be az ország életéről. Jeleztem, hogy eléggé csodálatos, amit mond, mert ő soha az életben nem olvashatott tőlem riportot. De hogy igenis, ő látja bennem a nagy riportert. Persze tudtam, hogyan kell riportot írni: bevezetés-tárgyalás-befejezés, közben hangulatfestés, párbeszédek, életképek, mifenék. Szépen, arányosan, ritmusosan, és persze legyen valami kis mondanivaló is. A szakmához hozzá tartozik, hogy itt, most, egy ültömben bármiről írok riportot. Ki se kell mennem a szobából. Gazsó komolyan gondolta – nem viccelek –, kinézte az ország legtávolabbi pontjait. Utazhattam minden héten. Nagyszerű emlékem például, hogy olyan magvas témákat bízott rám, mint egy szerencsétlen kisgyerek esetét, akit az anyja a budiba ejtett szülés után, de életben maradt.
Gazsónak nem volt szerencséje. Még Horváth Pista vezette be a „hét legjobb írása” nevű intézményt. Azt a szerkesztőség szavazta meg, és a nyertes kapott tízezer forintot, méghozzá azonnal. Nagyon sok pénz volt, akkoriban. Máig nem tudom, hogy valóban jókat írtam-e vagy a szerkesztőség tüntetett mellettem, de ahány riportot írtam, mindegyik a hét legjobbja lett. Ezért aztán szegény Gazsó kénytelen volt újabb cseleket kieszelni. Előbb az utazási hozzájárulást vonta meg – messze laktam -, aztán elvette a naponta járó újságokat, aztán azzal jött, hogy ügyeljek, mint a többi munkatárs. Csakhogy én főmunkatárs voltam. Ennek a rangnak az az egyik kiváltsága, hogy – amellett, hogy azt ír az ember, amit akar – nem kell ügyelni. Mondtam neki, hogy természetesen bármikor, ha például betegek az emberek. De hogy ugyanúgy kell nekem is, mint a többieknek. Jó, mondtam, de akkor vegyük elő a munkaköri leírásomat, írjuk át, aztán beszéljünk a pénzről. Milyen pénzről?! Hát a fizetésemelésemről, mert ugye több lesz a munka, nyilván több lesz a pénz is.
És ez így ment. Aztán egyszer behívott minket Kajóval - Katona Józseffel - is, aki szintén főmunkatárs volt. Igen ócska módon alkudozott. Mire fölvetettük, hogy nem lenne-e férfiasabb, ha azt mondaná végre, hogy nem akar, nem tud, vagy nem dolgozhat velünk. Akkor összeszedte magát, a markába temette az arcát, erőlködött, majd fölrikkantott: kimondom! Ki is mondta. Mi meg megjegyeztük, hogy jó, akkor beszéljünk a végkielégítésről. Hogy mit képzelünk, neki arra nincs pénze! Mondtuk, hogy kell kérni rá attól, aki megbízta, mert ugye nem gondolja komolyan, hogy mi megsütjük neki a pogácsát, ő megszerzi, megeszi, mi meg kapunk egy puszit és elmehetünk. Na az lett a vége, hogy megalkudtunk és elmentünk. Én a Népszabadsághoz.Aki szétszalajtja az egyik legjobb csapatot – köztük olyanokat, mint R. Székely, Szále, Megyesi, Para, Nyerges András – aki már nálunk ír – arról mit lehet még mondani? Egy élet munkája ilyen embereket összehozni. Mondjuk legalább Tóta W. Árpádot megtarthatná. Jól illett volna az új koncepcióba, hiszen egy sajtóetikai véglény, igaz: Uj Péter-epigon. Szakmailag. Bár annak jó.

Talán szerelem

Tegnap megint nagyokat jártam. Az autó nélkül való közlekedésnek vannak hozadékai. Például mindig ámulok a metrón. Nem csak azon, hogy mennyi sérült, beteg ember van, hány ember arcára van írva a szenvedés, hanem azon is, hogy mindig van történet.
Nagyon egyszerű: tegnap reggel például sok szomorú embert láttam. Szinte mind csak úgy nézegetett maga elé. Talán a ködös idő tette ezt velük, az a tudat, hogy eljött értük a tél. És akkor fölszállt egy férfi. Nem tudom, mi történhetett vele. Talán szerelem, vagy jó hírt hallott, látott valamit. Sugárzott az arca. Nem nevetett, csak mosolygott, csillapíthatatlanul. És nem telt el egy megállónyi idő, mindenkinek leolvadt az arcról a rossz kedv.

Valaki ezt írta, mert olvasta a naplómat: „Hogy te milyen függő vagy!! Hihetetlen! Ha nincs távolság, nincs meg az egymás iránti vágyakozás újratermelődésének lehetősége!”
Mert hogy, ugye, elment Kata.
Egy csöpp távolságra sincs szükségünk. Viszont borzasztó volt nézni, ahogy elválasztottak minket a törvények. Az üvegfalban megtestesült törvény, vagy legalábbis biztonsági szabály. Meg azt is, hogy például megmotozták, mint mindenkit. Akkor is kikérem magamnak, ha egy nő csinálja. Undorító, örömtelen ez az egész. De legalább láttam még egy darabig. Különben még mindig úgy nézem ilyenkor, meg mindig, ha „kívülről” láthatom, például az utcán is, hogy ha most látnám először, akkor is őt választanám-e. És: igen. Senki mást. És ez nagyon jó.
Keveset tudunk beszélni. Hajnaltól napestig tanul. Azt mondja, jó helyen van, nagyon jó a társaság, mindenki segítőkész, csak fárasztó. Azért ott sem tökéletes minden, mert például a szobákban nincs internet. Angliát ebből a szempontból másképp képzeltem. Egy irodából tud csetelni öt percet, mert sorban állnak a többiek. Aztán fölhív, onnan, de kicsit idegen a hangja. Nyilván azért, mert mások is hallják, amit mond, és siet, mert más is akar telefonálni.
Tegnap egy ottani kolleganőnél vacsorázott, ma pedig színházba viszik őket. Bár inkább jönne már. Úgy kellett volna, hogy én is kimegyek vele, bár fogalmam sincs mit csinálnék ott egy hétig, reggeltől estig egy angol faluban. Még csak nem is falu, hanem valami kastély, kerti házakkal. Bár, csak kitaláltam volna. Néha az is jó, ha egy országnak csak egy nagyon pici részét ismerjük meg, de azt nagyon.

A rés forrása

Éppen csak vánszorogtam, egész nap. Reggel Kiss Péterrel találkoztunk, mert a szerkesztőségben vendégeskedett. Érdekeseket mondott. Lett volna vagy száz kérdésem, de az ilyen beszélgetések az ilyesmire nem alkalmasak. Az megnyugtató volt, hogy higgadtan értékeli a helyzetet és a dolgokat. Néha az volt az érzésem, hogy túlértékeli Orbán Viktor politikai-stratégiai intelligenciáját és teljesítményét. Bár ez nem lep meg, hiszen elég gyakran hallom szocialistáktól. Mindenki azt képzeli róla, hogy olyan, mint egy nagy sakkozó: jó sok lépést lát előre. Ezzel szemben én úgy látom, hogy Orbán folyamatosan blöfföl, és arra számít, hogy ezt senki nem hiszi el róla. A sok blöfföt az legitimizálja, hogy komolyan veszik, és úgy reagál mindenki, mint ahogy egy normális demokráciában szokás. Mások tartása ad tartást az akcióinak. Ez elég különös, de ügyes. Írni nem tud. A beszédei csapnivalóak. Annyira próbál ravasz lenni, hogy még cselek egymást követő üteme is kiszámítható. A kétfenekezésen azonnal rajtakapható. Ráadásul egyre kellemetlenebb hangon beszél. Olyan ember, aki fölnőtt korában baloldali vagy liberális volt, az nem tud többé hitelesen jobboldali lenni. Nem azért, mert tehetségtelen, hanem azért, mert minden bőrből azért mégse lehet kibújni. Aki ádázul kommunistázik, az olyan, mint a – nyilvánosan - sokat buzivadász jelmezben parádézó férfiak. Látens, és leplezni akarja a hajlamát. Orbán egyetlen számottevő teljesítménye, hogy talált egy csapatot. Nem a szerencsétlen, egyre arctalanabb alvezéreire gondolok, hanem arra, hogy van mögötte pár ember, akik folyamatosan azt kutatják, hogyan lehetne rést találni a demokrácián, a jogrenden, a szokásrenden. Természetesen mindig sikerül. Orbán szinte azonnal lecsap ezekre, és vélhetően valami humort lát abban, hogy megpróbálja megkerülni a parlamentet, az alkotmányt, az íratlan szabályokat. Vitathatatlanul van némi humorforrás ebben, hiszen tükröt tart egy demokráciának. Azonban egy ezeréves társadalmat kár lenézni. Óriási hülyeség folyamatosan azt jelezni, hogy a miénk egy tizenhat éves demokrácia, hogyan is tudna mindenre azonnali választ, meg ugye, most tanuljuk… Nem: ez egy ezeréves ország, amelyik évszázadok óta olyan környezetben él, amelyikben lehetett tanulni. Itt minden rés hamar beforr.

Mászkálva, egyedül

Tegnap eléggé rossz állapotban voltam, mert éjjel kettőkor keltem – Kata egykor már virrasztott. Ez kellett ahhoz, hogy időben kiérjünk a röpülőtérre, mert indult a messzi Albionba. Továbbképzésre.

Mivel az autóm a szerelőnél ragadt, aki nem tudja, hogyan oltson el egy lámpát a műszerfalon, ami akkor is ég, amikor nem kellene, tegnap nem voltam rest, és megnéztem a röpülőtéri transzferdíjakat. Meglepetésemre nincs kartell: 4000 és 4700 között mozognak az árak. Háromnegyed háromra meg is jött a taxi. Természetesen olyan üres volt a város, hogy húsz perc alatt odaértünk, és a tavaszi hajnalban az épület előtt vártuk Andrást, Kata kollegáját.

Minden rendben ment, bár eléggé szívszorító volt az egész. Most nem csak azért, mert Kata elment és ez borzasztó, hanem azért is, mert szegény mohácsi cigányok is mentek Malmőbe. Kint volt három tévétársaság, és rettenetesen nyomorúságos volt, ahogy várakoztak a kicsi gyerekekkel. (A múlt héten egy társaságban voltam egy ismert cigány politikussal, aki fölhívta a figyelemet, hogy a cigányok népességében a generációs piramis a talpán áll, a miénk, meg a hegyén, és fölfelé terped. Ez azt jelenti, hogy csak akkor lesz rendes nyugdíjunk, ha a cigányok megfelelő képzettséget és munkát kapnak. Nem ártana ezen elgondolkozni.)

Szörnyű volt elbúcsúzni Katától, de még szörnyűbb, hogy utána hosszú ideig úgy ültünk, hogy egy üvegfal volt közöttünk, és telefonon beszélhettünk. Mint valami fegyintézetben. Arra gondoltam, hogy egy csomó mocskos, pitiáner terrorista miatt van ez így, meg az is, hogy a feleségemet tetőtől talpig megmotozzák, mert el akar jutni valahova. Ez a sok barom megrontja a virágunkat, és nem tudunk semmit tenni ellenük. Egyre jobb is lehetne minden, de az emberiség, mondjuk tízmilliomod része másképp akarja, és sikerül nekik.

Megvártam, amíg fölszállnak a repülők – mert nem tudtam, melyiken van Kata -, aztán elindultam. A napom olyan lett, mint egy járkálós film. Elmentem a Deák térig, ahol le volt zárva a másik metró, amivel át akartam menni a HÉV-hez. Fölmentem, hogy átsétáljak az Astoriához, de persze az is le volt zárva. Erre átmentem a Kálvin térre, ahol visszaszálltam ugyanarra a metróra, amelyiket két megállóval arrébb elhagytam. (Csodás volt az üres város a tavaszi melegben. Bár kissé koszos, s borzasztó, mennyi hajléktalan van. Nem is értem, hogyan juthattunk idáig. Szólni kellene a kormánynak, hogy a szocialistáskodásba beleférne, hogy tegyenek valami értük.)

Elmentem az Árpád hídig, ahonnan viszont sem Szentendrére, sem Tahiba nem indult busz. Átkeltem a hídon, és onnan már egyenesen Szentendrére jutottam. Kata a HÉV-en hívott, hogy szerencsésen megérkeztek. Hamar volt csatlakozás.

Ott bevásároltam, pihentem egy kicsit, kutyáztam, kertészkedtem – az főleg abból állt, hogy takarítgattam a kutyaszart – aztán megint pihentem, zenét hallgattam. Kicsit beszélgettem Pistával a szomszédommal, aztán visszaindultam a fővárosba. Hárman voltunk a buszon, meg a sofőr. Jól jöttünk. Megint sétáltam egy kicsit, mert nem bírtam betelni a tavasszal.

Délután gyakorlatilag tévézgettem. Nem is olyan rossz amerikai filmeket néztem. Volt benne idegen lényes, krimi, akció. Mondjuk, inkább bámultam ezeket. Úgy öt körül aztán nem bírtam tovább, esemeseztem Katának. Később beszéltünk is. Jó fáradt volt persze. Aztán még cseteltünk is egy percig.

Beszéltem Milánnal, Tamarával, késő este Wandával. Tamarával azért is, mert fölhívott, hogy én legyek a telefonmikulás, és beszéljek Marcival. Mivel megígérte, hogy jó gyerek lesz, állítólag ma küldök neki valami tomaszvonatot, ami nem tudom, mi lehet, de nagyon meg volt hatódva.

Bár inkább ne lenne

Kaptam pár levelet, kedves érdeklődést arról, hogy miért nem írok az úgynevezett magánéletemről mostanában.
Igazából nem is tudom. Bár van az a jelenség, hogy az ember körbeírja a dolgokat. Régebben voltam így, amikor egy-egy területen dolgoztam - például üzemi újságíró voltam - és egy-két, esetleg három év alatt már mindent megírtam, bemutattam, és egyszercsak az volt az érzésem, hogy újraírom, ugyanazt. Persze ez az újságírásban megengedhető, hiszen pár év alatt az olvasók tábora is megújul egy kicsit, vagy kiesik az emlékezetből, ami régebben már papíron volt. Sőt, néha kötelező újra leírni dolgokat, mert így rendezzük az ismereteket. Az ismeretek meg ahhoz kellenek, hogy bizonyos dolgokhoz, emberekhez viszonyuljunk. Csak kicsit unalmas a körbeírás.

De a magánélet, a napló, a blog más. Az emberi viszonyaink annyira megváltozhatnak, hogy nemigen lehet ugyanazt leírni évek után. Persze talán az a legérdekesebb, ha ugyanarról ismét írok – és ezt gyakran megteszem. Ezekből az látszik, hogyan változom. Ha ugyan ez valakit érdekel. Majd egyszer, ha lesz időm, akkor összenézem a véleményeimet. Annál is inkább, mert néha csak utólag jövök rá, hogy egyszer már megírtam azt, amit megint. Az elég borzasztó érzés, mert egyszercsak motoszkálni kezd bennem, hogy valahol már olvastam, vagy hallottam, ami kijött belőlem, és gyakran órákon át nem jövök rá, hogy azért ismerem annyira a szöveget, mert én írtam. Aztán, miután rájöttem, ez egy kicsi megnyugvást ad, mert mástól lopni mégiscsak nagyobb szégyen, mint magamtól. De ez se pontos: nem is loptam magamtól. Vagyis igen, de nem készakarva. Csak feledékeny vagyok, pláne, hogy nem nagyon érdekelnek a már kimondott gondolataim, azonnal elfelejtem őket, ami az elhülyülés jele enne, ha nem lettem volna mindig ilyen. Végülis van itt egy főszereplő, aki kicsit hülye. Erről is írtam már, legalább egyszer. Biztosan.

A kérdés az, hogy én változom-e. És ha igen, akkor az vállalható-e? Az is jó kérdés, hogy mostanában egyáltalán fontos-e a magánéletünk. Mondjuk akkor, amikor az utcát elárasztja a fenyegetés. Hogy érdekes-e, hogyan viszonyulunk ehhez az itt szinte ismeretlen erőszakhoz? Készen vagyunk-e arra, hogy bármikor ölni kell? Embert. Az életünk, a családunk védelmében. Vagy bámuljuk a saját kipusztításunkat, mint másokét? Lehet-e magánéletünk, ha mindenkire rátámad az erőszak? Megint egyszer birkaként nézzük végig a történelmet, ami nem más, mint a célirányos pusztulás nagyon fölgyorsított folyamata, vagy tanulunk végre abból, amiről az emlékműveink szólnak? Az emlékműveink, amelyeket folyamatosan meggyalázunk, tehát be kellene tiltani mindet. Lerombolni, mert nincs fölöslegesebb, mint az emlékeztető olyanoknak, akiknek nincs emlékezetük. Vagy, ha van, az annyira szelektív, hogy bár inkább ne is lenne.

Mennyire más az, ha valaki kicsit közszereplő? Illik-e írni arról, hogy mondjuk az ember eljár a gyerekkel uszodába? Vagy, hogy Márton napon, éjjel kint kóboroltam az erdőben, és Szonját, az unokámat vártam, aki a Waldorfosokkal valami lámpákat gyűjtött az erdőben? Majdnem megfagytam, de jót pisáltam a gyönyörű ég alatt. Az a második legjobb dolog a férfiak életében. Vagy, hogy láttunk szivárványt, Milossal. Vagy, hogy a szerelmem ma vett egy utazótáskát? Mert majd elmegy Londonba, tanulni.

Szóval nem nagyon tudom, hogy mostanában érdekes-e az életünk. Ráadásul az egyik rokonom - jó szándékkal - fölhívta a figyelmemet, hogy sokkal szerethetőbb az a pasi-kép, amit magamról a naplómban kialakítottam, mint a valóságos. Akkor viszont vigyázni kell, mert nem tisztességes ez a manipuláció. Bár nincs is értelme, mert semmit nem akarok elérni vele. Hacsak nem valami titkos emlékművel állítani magamról. Az meg minek?

Azt is írta, hogy én egy önző és hiú ember vagyok valójában. Ez nyilván nem derül ki a naplómból. Szerintem már önmagában abból, hogy valaki nagyobb nyilvánosság előtt naplót ír, kiderül, hogy hiú és önző. Ehhez képest már nem nagyon lehet javítani a képen. Normális ember nem ír naplót, nyilvánosan. A normális ember kerüli a nyilvánosságot, mert veszélyes és megalázó lehet.

Pláne, én azt is tudom, hogy vannak, akik kifejezetten undorral olvasnak. Néha megírják, megüzenik. Persze mindig megkérdezem, hogy minek fáradnak ilyesmivel, miért jó nekik, ha rossz nekik. De ez még mindig jobb, mint amit Fiala műsorában hallottam: egy jobboldali ember minden nap megveszi a Magyar Nemzetet, hogy támogassa, hogy legyen, de nem bírja elolvasni. Annyira undorodik. Borzasztó. Most majd biztosan a Magyar Hírlapot is veszi. Különben Széles úr nem gondolta rosszul, hogy kellene egy jó jobboldali lap, mert most nincs olyan, amelyik mértékadó lehetne. Csak abban tévedett, hogy egy baloldali liberális újságot át lehet állítani. Nem lehet. A Magyar Nemzetet sem sikerült. Megszűnt az újságsága. Széles úr másik, rettenetes tévedése Gazsó L. Ferenc kinevezése. Én dolgoztam vele. Az abból állt, hogy Csurka parancsára megpróbált kiszekírozni a Mai Naptól, amit Csurka parancsára elvettek Horváth Istvántól, és megkapta ő. A kiszekírozás fölösleges volt, mert nekem már volt helyem a Népszabadságnál, csak kíváncsi voltam, milyen eszközöket vet be. Hát mindent bevetett. Hogy mi értelme volt, nem tudom, de az tény, hogy akkorát esett a példányszám, hogy még a külföldi befektető – nem írom le a nevét, mert szintén ki nem állhatom – dollármillióit is vissza kellett adni. Gazsó L. Ferenc az a típus, aki gyön, lát és veszít.

Amúgy én is, csak annyi előnyöm van, hogy én tudom magamról, és nem hagyom, hogy sorsokat meg komoly dolgokat rám bízzanak. A hiúságomnak és az önzésemnek tehát vannak határai.

Parasztok

Állunk a sorban és egy pasi önfeledten cigányozik. Hogy a motorosok milyen jól tették, hogy a kurva Olaszliszkába, meg hogy a Bayer Zsolt végre megmondta.
Mondom neki, hogy minek ez az egész, nincs is itt egy cigány se, akit megrémiszthetne. Akkor meg minek? Itt csak parasztok vannak, amerre a szemem ellát.
- Milyen parasztok? - kérdezi.
- Hát parasztok.
- Mi, meg ezek itt, miért lennénk parasztok?
- Mert Magyarországon vannak a parasztok meg a cigányok.
Mi parasztok vagyunk. Sápadt az arcunk.
- Kicsit gondolkodik, aztán kiböki: de én nem vagyok paraszt!
- Sajnálom: nem mindenkin látszik. Sajnos közismert, hogy Magyarországon cigányok vannak és parasztok. Így mondják.
Lehet választani.
Látom, hogy mindjárt kiáll a sorból és elmegy. Be is mozdul, de aztán inkább megint felém fordul:
- És a zsidók?
- Azok is parasztok.
Nem szól semmit, hátat fordít. Szinte hallom, ahogy kattog benne valami. Lehet, hogy örökre kiakad.

A brüsszeli veszedelmes

Orbán Viktor nyilván nem vette észre: azok, akik a kommunistázásba túlságosan belelovallták magukat - néha persze meglehetősen bolsevista orbáni módszerek hatására -, kimorzsolódtak a politikából. Ez azért van, mert a „kommunista” végső szitokszó, átok, aki sűrűn a szájára veszi, az arról tesz tanúbizonyságot, hogy beszorult, nincs érve, nincs gondolata. És ezt látja, érzi az istenáldotta nép is. Az, amelyik nyolcszázezer pártaggal képviseltette magát az úgynevezett kommunistákat tömörítő pártban. Bár a Fidesz meg a polgári körök meg a többi kapcsolódó mifene hajlamos elfelejteni az érintettségeket, azért egyenként az emberek összerezdülnek ám! Tán még az Orbán-családban is. Nem, mintha bűnösek lennének mindahányan, ám nem kedvelik, ha emlékeztetik őket valahai árnyékosabb sorsukra.
Orbán most azt hiszi, hogy a stasbourgi beszédéből parádésan kimosta magát, és rettentő nagy győzelmet aratott a rárontó bizottsági tagokon a parlamenti vizsgálatkor. Pedig nem: az emberek sokaságában ma is az motoszkál, hogy bizony ő mégiscsak egy hazaárulkodó. Annyira elégedett magával, hogy folytatja, immár Brüsszelben is.
Ott most megismételte azt, amit két héttel ezelőtt Strasbourgban mondott, bár egy kicsit tovább ment: szerinte Közép-Európában nem a szélsőjobboldali eszmékből, vagy az ilyen típusú politikai erők újjászületésétől kell félni, hanem a kommunistáktól. Vagyis - hogy ne érjen minket az önkényes kiemelés vádja - a demokráciára nézve az igazi kihívás a régi kommunista hatalomgyakorlási módszerek újjászületése.
Bár az a személyes magánvéleményem, hogy Orbánnál bolsevistább párt- és állami vezetőnk nem volt a rendszerváltás óta, meglehetősen meggondolatlannak is találom, amit mond. Nem hiheti komolyan, hogy a gyurcsányozó-kommunistázó szajkózás elnyomhatja az emberekben azt az érzést, amit az utóbbi néhány hétben a szélsőjobboldali nyomulás váltott ki itt, ahol akár csak ezekhez hasonlítható, pláne az emberi életekre, az alkotmányos rendre veszélyes baloldali megmozdulás a rendszerváltás óta nem volt. Legalábbis nem emlékszem, hogy veres zászlók alatt vonuló uszítók és proletárok tobzódtak volna akasztást, Dunába lövetést és marhaságokat követelve. Pedig a vörös zászlót már csak arra való hivatkozással is meg lehetne lobogtatni, hogy bizony Szent István is azt használta. De valahogy a baloldaliaknak nincs szükségük arra, hogy a saját vágyaikat és paktumaikat lobogókkal, szónoklatokkal, rebellióval takarják. Persze lehet, hogy csak ravaszak, és éppen ezért csakugyan veszedelmesebbek, mint az újfasiszták, mondjuk. Meg Orbán. (Népszava)

Veres András (A nap embere)

A megyéspüspök odanyilatkozott, hogy egyrészt tűrhetetlennek tartja a rendőri brutalitást és nihilizmust, másrészt - természetesen magánemberként -, ha csak teheti, kijár majd a szombathelyi kormányellenes tüntetésekre, ám azokon nem szólal föl.
Nem hallottam Veres püspököt nyilatkozni a tévészékház ostroma után - mint ahogy az egész egyházat se - arról, hogy elítélné a brutalitást és a nihilizmust, mint ahogy október huszonharmadika reggelén sem kezdtek hangos, féltő médiaimádságba. Nem fohászkodtak szégyenkezve a békés árpádsávosok miatt, akiknek elődei katolikusok ezreit (is) elpusztították. Pedig nem ártott volna. Talán a Gyurcsány által mély erkölcsi válságba taszított, amúgy bizonyára igen vallásos, felebaráti szeretettől átitatott uszítók és közzavargók közül néhányan hallgattak volna az isteni eredetű szóra. Talán úgy kevesebb rendőrrel, csekélyebb brutalitással sikerül ünnepelni. Pláne, hogy egy ilyen ünnepen Mindszenty is példaként hozható az őszinte, imádságos képbe, vagyis könnyedén aktualizálható – és nem csak nihilista médiaszempontból, hanem valóságosan és őszintén.
Anélkül, hogy védelmembe venném a rendőröket, ha püspök lennék, én vigyáznék velük. Egyrészt az emberek döntő többsége egyetértett a föllépésükkel – és ezek közül nagyon sokan vélhetően vallásosak. Másrészt nem lepődnék meg, ha kiderülne: a rendőrök között – pláne a rokonságukban - talán több istenhívő ember van, mint az utcai harcosok népében. Nehogy megint az legyen, hogy az egyház többet veszít a politikai állásfoglalásain, pláne hallgatásán, mint amennyit nyer. Kár lenne: a társadalmi békéhez szükség lenne a papok hiteles, emberféltő józanságára. (Népszava)

A halálfejes tetkó

Néztem Szaddám Huszeint, ahogy hallgatta a halálos ítéletét. Nyilvánvalóan megzavarodott ember – kicsit az ítéletet hallgató Ceaucescura emlékeztetett -, amin nem is csodálkozom: a gyilkosok nagyon tudnak félni a haláltól. Szégyelltem nézni. Annyi tartás volt benne, mint a rendszerében.
A múlt héten meg Kádár utolsó beszédét hallhattam. Valami mélységes szomorúság költözött belém, és másnapra is rám telepedett. Ha Magyarországon lehetett volna Kádár-per, vajon kitörtek volna zavargások, ha elítélik?
Mi vezethet arra, hogy egy ilyen embert, mint ez a Szaddám, bárki is sajnál? Egy olyan országban, ahol mi sem természetesebb, mint az erőszakos halál.
Az más kérdés, hogy én ellenzem a kivégzését, mert minden kivégzést ellenzek.
Vannak, akikkel idejében végezni kell, hogy elkerüljük a kivégzést. Egy megszállt országban óhatatlanul pecsétes lesz az előző hatalom ellen bármilyen pör. Az a gyanúm, hogy a volt iraki diktátor nem is tudja fölfogni, mi történik vele, hiszen egészen más rendszerben gondolkozik, mint mi. Az ő életében, értékrendjében vélhetően teljesen természetes a gyilkolás. Gyerekkora óta. És nem csak elvben, hanem a gyakorlatban is. Csak valahogy azt nem érti, ha ő kerül sorra.
Ha Magyarország idejében megszabadult volna a halálbüntetéstől, ma egészen másképp beszélnénk ötvenhatról, Kádár sorsáról.
Kádár is úgy járt, mint az a maffiafőnök, aki szerencsével vagy ügyeskedve életben marad, aztán tisztára mosott tőkével beépül a rendbe, és nagy hatalomra tesz szert. Kádár vérrel mosta „tisztára” a „tőkéjét”, amit a szovjetektől kapott. Tartóinak bizonyította alkalmasságát. De aztán bűzlött is az mindig. Hajlamos vagyok azt hinni, az ő értékrendjében Nagy Imre meggyilkoltatása semmi mást nem jelentett, mint azt, hogy folytatott egy harcot a jól megszokott eszközökkel. Azt hiszem, hogy a Szovjetunióban biztosan, és egy időben Magyarországon is veszedelmesebb dolog volt kommunistának, párttagnak lenni, mint közönséges halandónak. A kommunisták az egymással való leszámolásban alkottak igazán maradandót. Bár ezen sincs mit csodálkozni, hiszen okkal gondolható, hogy aki egy egypártrendszerben belép a pátba, az azért teszi, mert akar valamit, ha meg pozíciót is szerez, akkor pláne akar. Az egypártrendszerben a nem elhanyagolható és a veszedelmes ellenfél a pártban van. Kádár is, Nagy Imre is egész életét úgy élte le, hogy vagy engem ölnek meg vagy én ölök, öletek. Vérmérsékletük és sorsuk alapján vélhetően Nagy Imre követett el kevesebb – polgári értelemben vett – aljasságot, bár keveset tudok szovjetunióbéli éveiről. A kommunista erkölcs része volt a följelentési kötelezettség. Hajlamos vagyok azt hinni – mérhetetlen jószándékkal -, hogy a följelentő sokszor nem tudta, hogy milyen következményekkel jár a följelentés. Másrészt viszont a följelentések jelentős része valószínűleg abban fogant, hogy ha én őt nem, akkor holnap ő, engem. Ez egy borzalmas világ, föl se tudjuk fogni. Még én se, pedig éltem benne.
A lényeg az, hogy Kádár Nagy Imrét szinte a kommunista párt szokásrendjének megfelelve pusztította el. Sőt maga az eljárás is megfelelt a korabeli bíróságosdis - de „te is tudod meg én is tudom, hogy mi lesz az ítélet” – párt- és államrendnek. Abban a sztálinista közegben, amiben ők politizáltak, Kádár szinte a lehető legtermészetesebben viselkedett – bár egy kicsit csodálkozom, hogy a szovjetek miért nem mészároltatták le az egész snagovi csapatot asszonyostul, gyerekestül. Kádár vélhetően föl se tudta volna fogni, hogy ha életben hagyja Nagy Imrét, és a forradalmárok közül csak azokat ítélteti el, akik csakugyan, például lincselésben vettek részt, vagy köztörvényes bűnöket követtek el, Nagy Imre mítosza úgy kopott volna el, hogy ma már szinte alig emlékezne rá valaki.
De Kádárnak ölnie kellett, mert ezt tanulta. Akkor is, ha már szinte konszolidálódott a hatalma, és paktumot kötött a néppel. Ne felejtsük el, hogy a proletárdiktatúra vallása mit gondol az osztályárulóról. Az orvosegyetemi etika tankönyvben még a rendszerváltáskor is az volt bele írva, hogy nem szabad megölni az anyánkat, kivéve, ha osztályárulást követ el. Három évtizeddel Nagy Imre kivégzése után!
Kádár alighanem csak rövid időre készült. Talán abban bízott, hogy aztán szolgálataiért cserébe életben maradhat. Ha nem is itthon, hát a Szovjetunióban.
Nem számíthatott arra, hogy közben az egész borzalmas szocialista világrendszer egyik legelviselhetőbb országát hozza létre. Honnan gondolhatta volna, hogy a népek megszeretik? Sőt a világpolitika jelentős szereplői is úgy találják, hogy ő az ellentábor egyik legnormálisabb, és legtisztességesebbnek látszó politikusa – a „kompromisszumok robotosa”. Azt hiszem, arra sem számított, hogy a világon – a moszkvai főnökeit és táborbeli kollegáit leszámítva – valaha is bárki érdemben szóba áll vele. Hogy valaha is azt érezheti, hogy külföldön tisztelik, és – tagadhatatlanul – szereti a népe, legalábbis a többség. A maga módján, persze.
A véreskezű keresztapából jó király lett. Nem tudom, mit gondoltak róla valójában, például a külföldi tárgyalópartnerei. Nem tudom, hogy a konszolid uralkodó inge fölcsúszott-e néha, és kilógott-e a halálfejes tetkó. De biztosan méltán képzelte, legalább rossz álmaiban, hogy véres a körme alja, az szinte biztos. És álmatlan éjszakáin a vér bűzlött, hiába körömkefézett. Azt tudjuk, hogy rendkívül intelligens ember volt, ezt kár is lenne elvitatni. A maga módján polgárosodott is, és ez akkor is hat a lélekre, ha amúgy észre se vesszük. Bizonyára eljött az idő, amikor a királynak szembe kellett néznie a rablógyilkos múlttal. Ebbe őrült bele. Hogy ez méltó büntetés volt-e, avagy sem, azt nem tudhatjuk. Azt hiszem, sokat szenvedett. Tudta, hogy ha nagy történelmi személyiség is lesz, ám az a fajta, akire mindig – ha van ilyen – szeretetteljes undorral emlékeznek. Sorsának az a része, hogy pont azon a napon halt meg, amelyiken Nagy Imrét rehabilitálták, már nem más, mint a történelem giccsesedésre való hajlamosságának bizonyítéka.Fogalmam sincs, miként álmatlankodott hatalmának idején Szaddám, akire talán soha senki nem nézett tisztelettel – kivéve népének rettegő rajongóit -, de valami közös mégiscsak van a sorsukban. „Másképp” gondolkodtak. Számunkra szinte fölfoghatatlan módon. Ez nem menti föl őket, ám kötelességünk megemlíteni – hátha egyszer mi is valami hatalom közelébe emelkedünk.