A halálfejes tetkó

Néztem Szaddám Huszeint, ahogy hallgatta a halálos ítéletét. Nyilvánvalóan megzavarodott ember – kicsit az ítéletet hallgató Ceaucescura emlékeztetett -, amin nem is csodálkozom: a gyilkosok nagyon tudnak félni a haláltól. Szégyelltem nézni. Annyi tartás volt benne, mint a rendszerében.
A múlt héten meg Kádár utolsó beszédét hallhattam. Valami mélységes szomorúság költözött belém, és másnapra is rám telepedett. Ha Magyarországon lehetett volna Kádár-per, vajon kitörtek volna zavargások, ha elítélik?
Mi vezethet arra, hogy egy ilyen embert, mint ez a Szaddám, bárki is sajnál? Egy olyan országban, ahol mi sem természetesebb, mint az erőszakos halál.
Az más kérdés, hogy én ellenzem a kivégzését, mert minden kivégzést ellenzek.
Vannak, akikkel idejében végezni kell, hogy elkerüljük a kivégzést. Egy megszállt országban óhatatlanul pecsétes lesz az előző hatalom ellen bármilyen pör. Az a gyanúm, hogy a volt iraki diktátor nem is tudja fölfogni, mi történik vele, hiszen egészen más rendszerben gondolkozik, mint mi. Az ő életében, értékrendjében vélhetően teljesen természetes a gyilkolás. Gyerekkora óta. És nem csak elvben, hanem a gyakorlatban is. Csak valahogy azt nem érti, ha ő kerül sorra.
Ha Magyarország idejében megszabadult volna a halálbüntetéstől, ma egészen másképp beszélnénk ötvenhatról, Kádár sorsáról.
Kádár is úgy járt, mint az a maffiafőnök, aki szerencsével vagy ügyeskedve életben marad, aztán tisztára mosott tőkével beépül a rendbe, és nagy hatalomra tesz szert. Kádár vérrel mosta „tisztára” a „tőkéjét”, amit a szovjetektől kapott. Tartóinak bizonyította alkalmasságát. De aztán bűzlött is az mindig. Hajlamos vagyok azt hinni, az ő értékrendjében Nagy Imre meggyilkoltatása semmi mást nem jelentett, mint azt, hogy folytatott egy harcot a jól megszokott eszközökkel. Azt hiszem, hogy a Szovjetunióban biztosan, és egy időben Magyarországon is veszedelmesebb dolog volt kommunistának, párttagnak lenni, mint közönséges halandónak. A kommunisták az egymással való leszámolásban alkottak igazán maradandót. Bár ezen sincs mit csodálkozni, hiszen okkal gondolható, hogy aki egy egypártrendszerben belép a pátba, az azért teszi, mert akar valamit, ha meg pozíciót is szerez, akkor pláne akar. Az egypártrendszerben a nem elhanyagolható és a veszedelmes ellenfél a pártban van. Kádár is, Nagy Imre is egész életét úgy élte le, hogy vagy engem ölnek meg vagy én ölök, öletek. Vérmérsékletük és sorsuk alapján vélhetően Nagy Imre követett el kevesebb – polgári értelemben vett – aljasságot, bár keveset tudok szovjetunióbéli éveiről. A kommunista erkölcs része volt a följelentési kötelezettség. Hajlamos vagyok azt hinni – mérhetetlen jószándékkal -, hogy a följelentő sokszor nem tudta, hogy milyen következményekkel jár a följelentés. Másrészt viszont a följelentések jelentős része valószínűleg abban fogant, hogy ha én őt nem, akkor holnap ő, engem. Ez egy borzalmas világ, föl se tudjuk fogni. Még én se, pedig éltem benne.
A lényeg az, hogy Kádár Nagy Imrét szinte a kommunista párt szokásrendjének megfelelve pusztította el. Sőt maga az eljárás is megfelelt a korabeli bíróságosdis - de „te is tudod meg én is tudom, hogy mi lesz az ítélet” – párt- és államrendnek. Abban a sztálinista közegben, amiben ők politizáltak, Kádár szinte a lehető legtermészetesebben viselkedett – bár egy kicsit csodálkozom, hogy a szovjetek miért nem mészároltatták le az egész snagovi csapatot asszonyostul, gyerekestül. Kádár vélhetően föl se tudta volna fogni, hogy ha életben hagyja Nagy Imrét, és a forradalmárok közül csak azokat ítélteti el, akik csakugyan, például lincselésben vettek részt, vagy köztörvényes bűnöket követtek el, Nagy Imre mítosza úgy kopott volna el, hogy ma már szinte alig emlékezne rá valaki.
De Kádárnak ölnie kellett, mert ezt tanulta. Akkor is, ha már szinte konszolidálódott a hatalma, és paktumot kötött a néppel. Ne felejtsük el, hogy a proletárdiktatúra vallása mit gondol az osztályárulóról. Az orvosegyetemi etika tankönyvben még a rendszerváltáskor is az volt bele írva, hogy nem szabad megölni az anyánkat, kivéve, ha osztályárulást követ el. Három évtizeddel Nagy Imre kivégzése után!
Kádár alighanem csak rövid időre készült. Talán abban bízott, hogy aztán szolgálataiért cserébe életben maradhat. Ha nem is itthon, hát a Szovjetunióban.
Nem számíthatott arra, hogy közben az egész borzalmas szocialista világrendszer egyik legelviselhetőbb országát hozza létre. Honnan gondolhatta volna, hogy a népek megszeretik? Sőt a világpolitika jelentős szereplői is úgy találják, hogy ő az ellentábor egyik legnormálisabb, és legtisztességesebbnek látszó politikusa – a „kompromisszumok robotosa”. Azt hiszem, arra sem számított, hogy a világon – a moszkvai főnökeit és táborbeli kollegáit leszámítva – valaha is bárki érdemben szóba áll vele. Hogy valaha is azt érezheti, hogy külföldön tisztelik, és – tagadhatatlanul – szereti a népe, legalábbis a többség. A maga módján, persze.
A véreskezű keresztapából jó király lett. Nem tudom, mit gondoltak róla valójában, például a külföldi tárgyalópartnerei. Nem tudom, hogy a konszolid uralkodó inge fölcsúszott-e néha, és kilógott-e a halálfejes tetkó. De biztosan méltán képzelte, legalább rossz álmaiban, hogy véres a körme alja, az szinte biztos. És álmatlan éjszakáin a vér bűzlött, hiába körömkefézett. Azt tudjuk, hogy rendkívül intelligens ember volt, ezt kár is lenne elvitatni. A maga módján polgárosodott is, és ez akkor is hat a lélekre, ha amúgy észre se vesszük. Bizonyára eljött az idő, amikor a királynak szembe kellett néznie a rablógyilkos múlttal. Ebbe őrült bele. Hogy ez méltó büntetés volt-e, avagy sem, azt nem tudhatjuk. Azt hiszem, sokat szenvedett. Tudta, hogy ha nagy történelmi személyiség is lesz, ám az a fajta, akire mindig – ha van ilyen – szeretetteljes undorral emlékeznek. Sorsának az a része, hogy pont azon a napon halt meg, amelyiken Nagy Imrét rehabilitálták, már nem más, mint a történelem giccsesedésre való hajlamosságának bizonyítéka.Fogalmam sincs, miként álmatlankodott hatalmának idején Szaddám, akire talán soha senki nem nézett tisztelettel – kivéve népének rettegő rajongóit -, de valami közös mégiscsak van a sorsukban. „Másképp” gondolkodtak. Számunkra szinte fölfoghatatlan módon. Ez nem menti föl őket, ám kötelességünk megemlíteni – hátha egyszer mi is valami hatalom közelébe emelkedünk.