Kidőlne az ajtón

„Valaki” – kedves olvasóm – megjegyezte, hogy bár látta az újságban azt a fényképes beszámolót, amelyik arról szólt, hogy Fejtő Ferenc-díjat kaptam, nem olvasott erről a naplómban. Hogy akkor most ez nem számít, vagy szerénykedem? És egyébként is: nem fura-e, hogy olyan emberről elnevezett díjat kaptam, aki él, és ráadásul én szerkesztem az írásait a publicisztika rovatban.
De. Fura. Bár végülis, ma már úgy van, hogy élő hősökről is elneveznek ezt-azt, például stadionokat, miért pont díjat ne neveznének el, pláne egy akkora személyiségről, mint Fejtő Ferenc. Egyébként fantasztikus dolog ilyen „nagy öregekkel” – még ha távmunkában is – együtt dolgozni. Mostanában figyelem meg magamon, hogy mennyire sokat tanulok – még mindig – olyanoktól, mint például Várkonyi Tibor. Lassan rájövök: ahhoz, hogy valaki legendás öreg legyen, nem csak az kell, hogy sokáig éljen, hanem tartás, méltóság, ami tudásból, szorgalomból, a világra való teljes – hangsúlyozom: teljes! – nyitottságból van. Ez nem csak az ép elmét őrzi meg, hanem a stílust is, az átlátó képességet, a naprakészséget. Sok öreg van a világon, de ahhoz, hogy tudjunk is róluk, ez kell. Például Tibornak elméletben a főnöke vagyok – ami eléggé abszurd -, nyolcvankét éves, és nem tudom, hogy van-e a környékemen olyan fiatal, akire jobban számíthatok. De nem ám úgy, hogy valamit megbeszélünk és az úgy is van, mert az lenne természetes – kivéve ebben a világban -, hanem úgy, hogy ha azonnal kell valami, akkor azonnal megvan, és teljesen mindegy, hogy kül- vagy belpolitka, művészet vagy történelem, vagy éppen helyettesíteni kell, tördelni, értekezletre menni. Sem a helyettesítés, sem a tördelés nem tartozik a munkaköri leírásában rögzített feladatai közé, de valahogy mégis természetes, hogy legalább annyira csapatmunkás, mint önálló személyiség. Az újságíró arról ismerszik meg, hogy nincs olyan dolog, amiről nem tud írni tíz perces körülnézés és gondolkozás után. És ez nem azért van, mert felszínesen ismer mindent, hanem azért, mert állandó figyelés és átgondolás állapotában él. Készenlétben. És fura módon ez ma már nem csak abból áll, hogy például Tibor irdatlan méretű könyveket rendel Franciaországból – és el is olvassa őket -, mert az az igazi szakterülete, az az, amiről mindent tudni kell, hanem a technikai készenlét is fontos. Hányszor találkozom olyan fiatalokkal, akik szemrebbenés nélkül mondják, hogy nem értik a számítógépet, a telefonon is éppen csak a legfontosabb funkciókat használják. Bezzeg ő nemcsak kiválóan használja a számítógépet s az internetet, de folyamatosan valami technikai eszközzel matat. Nem rémül meg a digitális hangfelvevőtől, a DVD-től, a műholdas tekevíziózástól – hogyan is nézhetné másképp a kedvenc filmjeit francia csatornákon? Hogyan hallgathatna másképp operalemezeket, mint házimozis hangszórókkal? Márpedig neki a legjobb kell. (Ma jutottunk el odáig, hogy még közepes anyagi viszonyok között is, különösebb lemondások nélkül elérhetjük azokat az eszközöket, amelyek legalábbis hajlanak a tökéletes felé. Nem kivagyiság, hanem igényesség törekedni ezek megszerzésére és optimális használatára.)
Bár szinte semmi nem áll tőlem távolabb, mint az opera, a szerkesztőségben azok a kedvenc óráim, amikor Várkonyi és Szász a muzsikáról beszélgetnek. Néha csatlakozik hozzájuk Vértes Csaba. Csak ámulok, hogy mi minden van a világban, amiről még csak nem is hallottam.
Fejtőt nem ismerem közelről, de azt képzelem, hogy ilyen lehet. Ha Magyarországon lakna, talán a szobámban lenne íróasztala, és ezzel biztosan az enyém lenne a világ legmagasabb átlagéletkorú rovata, annyi tudással és bölcsességgel, hogy az néha kénytelen lenne megtestesülni, és kidőlne az ajtón..
Ja, és „Valaki” kérdésére: nem szerénykedtem, csak valahogy a karácsonyi napok sűrűjében nem írtam erről. És nagyonis számított ez a díj. Főleg az, hogy amikor megkaptam, és pláne utána, azt éreztem, hogy a túlnyomó többség biztosan örül ennek. Hogy én kaptam meg.
Mondjuk talán szerénykedésnek tűnik, de sose értem, hogy mi az érdekes abban, amit írok. Németh Péter a különös világszemléletemet említette az indoklásban. Az jó ebben, hogy egy talán a szokásostól kicsit eltérő szemléletmód helyet talál egy lapban, egy szerkesztőségben, de abban nem vagyok biztos, hogy a lap szempontjából az a legfontosabb, hogy legyen egy-két ilyen ember is. Vannak itt olyanok, akik legalább annyira tudnak írni, mint én, és viszik a hátukon az egész szerkesztőséget. Na jó, én is viszek egy darabot belőle.
Valaki – nem az a Valaki – kérdezte, hogyan telt a karácsony. Jó lett volna, mert fantasztikus módon Katával mindent időben előkészítettünk, megvettünk, ő megfőzött, bescomagolt mindent gyönyörűen, szerencsénk is volt – idén tizedszer nyertem lottón, ráadásul most 18 ezret -, nagyon jó lett a karácsonyozás az öcséméknél, csak az volt a baj, hogy utána éjszaka rettenetesen köhögött a kisfiam. De annyira, hogy sírdogált is. Az borzasztó volt. Csak feküdtem mellette, simogattam, itatgattam, és tehetetlen voltam.
Ja és volt még egy borzasztó: vettem neki egy autópályát. Elektromos, két autó küzdhet, versenyezhet benne. De nem néztem meg, mit veszek, és amikor kibontottam, kiderült, hogy a nem is túl nagy dobozban annyi alkatrész van, hogy egy egész szobát betölti, ha összerakom. Teljesen kezelhetetlen. Ráadásul a kocsikról negyed óra után kitört valami műanyag pöcök, ami addig a sínen tartotta őket. Most már gyufaszállal helyettesítettem, mert elképesztően intelligens vagyok, de bosszant, hogy ilyen szart adnak sokezerért a gyerekeknek. És mi van akkor, ha egy szerencsétlen, egyedül nevelő mamácska veszi meg a gyerekének? Tulajdonképpen ki kellene követelni, hogy az áruházakban ne lehessen olyan játékot eladni, amit előtte nem tekinthetünk meg összerakva. Mindegy, én vagyok a hülye, majd megoldom.
Más. Vártam, hogy Puskás után ki lesz az első olyan halottunk, akit ágyútalpon illene a temetőbe vinni, mert legalább akkora hatása volt a magyarokra, mint Puskásnak. Lázár Ervin, bizony. Az egész kultúránkba beleivódott, amit leírt. Talán egyszer lesz egy módszer, amivel megállapíthatjuk, hogy az a szeretet, irónia, a giccsmentes harmónia, szépséges boldogság, amit az ilyen emberek a népbe oltanak, milyen hatással van egy országra. Biztos vagyok abban, hogy tovább él és kevesebb embert sanyargat az, aki Lázár Ervin meséin nevelkedett.
Az „életben” is csodálatos pasi volt. Párszor beszélgettünk. Nem nagyon értettünk egyet semmiben, de sose éreztem, hogy például utált volna ezért. Amikor megismerkedtem vele, ezt mondta: rettenetes, hogy mennyi hülyeséget írsz, de nagyon jól. Ez nekem akkor a legnagyobb kitüntetés volt.