Egy jó délutánra

A szentendrei földhivatalban volt egy apró kis elintézni valóm. Már azon is meglepődtem, hogy két ünnep között nyitva tartanak. Amint beléptem, odajött hozzám egy biztonsági ember, köszönt, és megkérdezte, mi járatban vagyok. Megmondtam. Erre odament a sorszám-automatához, megnyomta a megfelelő gombot, és átadta nekem azt a fecnit, ami kijött belőle. Ezután hellyel kínált, majd leült mellém, és elbeszélgettünk arról, hogy milyen szerencsés vagyok, ma kevesen vannak, és hogyan telt a karácsony. Közben elmagyarázta az ügymenetet. Magamra hagyott, de a tíz perces várakozás alatt még egyszer odajött hozzám, és megnyugtatott, hogy mindjárt sorra kerülök. Úgy is volt. A hölgy, aki az ügyemet intézte, bravúros gyorsasággal dolgozott, percek alatt a pénztárhoz kerültem, ahol - meglepetésemre - bankkártyával is fizethettem. Az egész hivatalozás várakozással együtt nem tartott tovább húsz percnél. Amikor elmentem, a biztonsági őr köszönt, és kinyitotta előttem az ajtót.
Ezeket az embereket én még soha életemben nem láttam, vélhetően évekig nem találkozunk, mégis megajándékoztak egy jó délutánnal. Pláne ahhoz képest, hogy emlékszem: évekkel ezelőtt egy ilyen hivatalba gyomorgörccsel, uzsonnával, és jelentős mennyiségű olvasnivalóval mentem.
Hazafelé végig gondoltam, idén hány hivatalban jártam, és hogyan viselkedtek velem. Meg kell állapítanom, hogy egyetlen egy rossz emlékem sincs. Azt már megszoktam, hogy ha a falum polgármesteri hivatalába megyek, kifejezetten barátként fogadnak, nincs olyan, amit ne intéznének el öt perc alatt - na jó, ott lakom, ez még magyarázható. Na de például a XI. kerületi polgármesteriben is a legnagyobb természetességgel foglalkoztak az ügyemmel a munkaidő lejárta után, arról nem is beszélve, hogy székkel kínáltak. Többször jártam okmányirodákban: kifogástalanul bántak velem, percek alatt elintéztek mindent. Az APEH vendége is voltam - ahova aztán az ember okkal lép be rettegve -, és kedves, segítőkész emberekre leltem. Arról már nem is beszélve, hogy egy kérvényemre, amelyben nem betegségre, nem az öreganyámra és nem is a társadami kínokra, hanem a saját hülyeségemre hivatkoztam, azonnal pozitív válasz jött. Vagyis emberként kezeltek, aki akár hülye is lehet.
Csak azt akarom ezzel jelezni, hogy valami változik Magyarországon. Ez a tendencia évek óta megfigyelhető. Az újságok tele vannak panaszokkal - nyilván jogosan, hiszen mindig lesznek hibák -, vélt vagy valódi sérelmek. De néha mondjuk jót is. Megérdemlik. Kezd itt valami európaivá érni. (Népszava)