Einstein és a fogtündér

A legfontosabb esemény az volt, hogy a kisfiam hazajött a táborból, leültünk sakkozni, és tíz perc múlva azt vettem észre, hogy talán az lenne a legjobb, ha föladnám. De nem adtam, mert nem akarom ilyesmire tanítani, és nem akartam elvenni tőle a győzelem örömét sem, így aztán jó alaposan megvert. 

Nem biztos, hogy igazam van abban, hogy ha korán megtanítom neki a föladás lehetőségét, akkor rosszat teszek. De azt hiszem, hogy ha azt látja tőlem, hogy én föladom, akkor ő is rákap erre, és akkor nem tanul a hibáiból, nem látja meg a hibái következményeit. Márpedig azt úgy jó látni, elemezni, ha az egész folyamatot végigvisszük. Talán majd később megtanítom, hogy mikor kell föladni.

Nagyon jó érzés, ha az embert legyőzi a gyereke. A bátyjával is átéltem ilyeneket, az is csoda volt. (Amikor már nagyobb lett, mint én, még utoljára birkóztam vele egyet a tengerparton. A végén a nyakára tettem a talpamat, mert tudnia kell, hogy az apákat nem szabad legyőzni, de azt mondtam neki, hogy ez volt az utolsó, mert már nagy kárt tehetünk egymásban.)  

Végülis az öccsét azért tanítgatom évek óta, hogy egyszer megverjen, de úgy persze, hogy nem segítek neki. Mert azelőtt is győzött néha, de úgy, hogy kicsikét segítettem. És nagyon vigyáztam arra, hogy ne vegye észre. 

Mert sose felejtem el, hogy egyszer az én drága dédanyám, aki a legjobban szeretett a világon - de annyira, hogy állandóan sírva fakadt, ha rám nézett vagy rólam beszélt -, egyszer hagyott győzni, és én rájöttem. Utólag végig gondoltam és kiderítettem, hogy egy lovat direkt otthagyott, pedig el is léphetett volna, és ha én meg észreveszem és leütöm, akkor matt. 

Ez csak azért volt rossz, mert attól kedve nem hagytam, hogy hagyjon győzni. Aztán persze ettől is sírva fakadt. Amiből meg az lett, hogy nekem vigyáznom kellett arra, hogy ő ne vegye észre, hogy én észreveszem. Lehet, hogy ez a sakktudásomnak is jót tett, de az biztos, hogy tapintatra nevelt. Az egymásra figyelés nagyon finom játékára. Annyi idős voltam, amikor meghalt, mint most a kisfiam.

Aztán apámmal játszottam, de vele meg éppen azért nem szerettem, mert mindig megvert. Soha nem engedett győzni. Akkor azt gondoltam, hogy ez nagy disznóság, és most is azt gondolom, másrészt viszont hálával tartozom neki, mert megtanított arra, hogy bizony lesznek olyan emberek, akikben nincs tapintat még egy kisgyerek iránt sem. Ebből viszont az lett, hogy egész életemben figyeltem azokat, akik a gyöngébbeket állandóan lenyomják, és addig mesterkedtem, amíg megtaláltam a módját, hogy valamiben keményen és nyilvánosan legyőzzem őket. És soha nem adtam visszavágót. 

Az ilyeneknél csak azokat utálom jobban, akiket nagy szeretettel és gondossággal megtanítunk mindenfélére, aztán még engedjük is, hogy érvényesüljenek - vagyis legyőzzenek, megelőzzenek minket -, és a végén mindenkit megpróbálnak úgy kezelni, ahogy a veszteseket szokás errefelé. Az ilyenek persze a végén megbuknak nélkülem is, de azért mindig teszek valamit azért, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen. Aztán jó sokáig várok, de mindig elmondom nekik, hogy miért kellett bukniuk és mit tettem én ennek érdekében. Ez fontos, mert nem jó az, ha a végelszámolásnál bizonytalanságban maradnak.

A gyerekemben az a félelmetes, hogy legyőz a sakkban, állandóan a tudományokról beszélgetünk, de nem csak az állatokról, a dinoszauruszokról - máig nem értem, hogy ezek a szerethetetlen, borzalmas lények hogyan lettek olyan népszerűek -, hanem a csillagászatról, Leonardo gépeiről, a múltkor meg egyenesen Albert Einsteinről kérdezett. (Ez mondjuk az én hibám volt, mert a csillagászat miatt megemlítettem a relativitás elméletét, amit persze aztán nem tudtam elmagyarázni. Én majdnem értem, de csak azért, mert Normanka egyszer elmagyarázta, de nem igazán hatékonyan tudom továbbadni egy kisgyereknek. Nem baj, pár év múlva elviszem Normankához.)

De nem ez az érdekes, hanem az, hogy hogyan keveredik egy gyerekben az ébredő értelem a kicsi fiúval. A múltkor kiesett az egyik foga. Szépen betette a párnája alá azzal, hogy majd jön a fogtündér, és hogy mit hoz majd neki reggelre. Azt hittem, viccel. Reggel meg panaszkodott, hogy nem kapott semmit. Még mindig azt hittem, hogy viccel. Amikor legközelebb jött, megnézte, és még mindig ott volt a foga. Láttam rajta, hogy teljesen elkeseredett, és ennek fele se tréfa: komolyan várja a fogtündért. Most aztán nem felejtettem el, kapott valami kis ajándékot. Most meg az volt a baj, hogy már nem is a párna alatt volt a fog, és nagyon csodálkozott, hogy nem vitte el a tündér. Na ezt legalább arra foghattam, hogy biztosan azért, mert nem volt ideje az egész szobát átkeresgélni.

Ezután rátértünk a arra, hogy miért nem lehet Skóciában, egy bizonyos tóban egy hatalmas, hatvanöt millió éve kihalt hüllő. Simán megértette a melegvérűek és a hüllők eltérő szívrendszerét, vagyis azt, hogy miért nem tudják szabályozni a hőmérsékletüket, és miért döglenének meg egy jéghideg tóban. Reggel meg megvert sakkban. Ugyanazon a táblán, amit a dédanyámtól örököltem.

A Cselényi-ügy háttere: milliárdos üzlet a sározás mögött?

Készítettem egy interjút, mert valamit nem értettem.  http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=328821

Máig attól koldulunk

Számolgatok, hogy miképpen jövünk ki a pénzből - sehogy -, mennyi lehet az ehavi kamatemelekdés az árfolyam miatt, közben mondja a rádió, hogy miket beszélnek a politikusok. Rogán például.

Amióta Rogán Antal, a szerverbetörés egykori, soha felelősségre nem vont politikai felelőse be merte adni azt a - szerverekre is oly kíváncsi - médiatörvényt, ami miatt most már az egész világ csúfolja Magyarországot, komoly ember nem tudja komoly embernek tekinteni. 

Azért valami emberséget, részvétet mégiscsak vártam volna tőle.

Azután, hogy Kósa, Szíjjártó és Varga - szintén következmények nélkül - majdnem annyit handabandázott el, amennyit a bankadó hozhat, kicsit kevésbé cinikusan kellene beszólni a hiteleseknek, akik már a múlt hónapban is ezreket vesztettek a Fidesz cinikus sükebókái miatt.

Rogán most az EU-IMF-tárgyalások megszakadása és a forint bezuhanása után odanyilatkozott, hogy "A devizahitelesek terheit nem ez a tíz forint határozza meg, hanem az, hogy 2005-ben senki nem figyelmeztette őket az árfolyamkockázatra".

Mint a parlament gazdasági bizottságának elnöke nyilván tudja: egyre több családban úgy alakul, hogy egyezer is sok. És talán még azt is, hogy ez a tíz forint nem csak a devizahitelekben, hanem az állami adósságkezelésben, a benzinárakban, a nyaralási lehetőségekben, és még ezer számlán jelenik majd meg. Az más kérdés, hogy vélhetően a devizahiteleseken rúgott a legnagyobbat - a közeli szakadék felé.

Teljesen mindegy, hogy 2005-ben ki mit mondott a devizahitelek veszélyességéről, mint ahogy az is mindegy már, hogy a Fidesz miért nem figyelmeztette előre a világot a gazdasági válság veszedelmére. Azt tudjuk viszont, hogy a Fidesz éveken keresztül minden együttműködés megtagadásával kifejezetten a válság elmélyítésén és a devizaadósok még szerencsétlenebbé tételén dolgozott. Szerintem tudatosan, mert ugye minél rosszabb, annál jobb... (Ennél nagyobb pofátlanságot a nép ellen csak a H1N1 vírus elleni védőoltás iránti politikai bizalmatlanság fölkeltésével követtek el, amivel vélhetően közvetlenül emberek haláláért is felelősek.) Ezen kívül a bajokra gyógyír gyanánt csak egetverő baromságokat ígért, amiket persze megválasztása után nem is tartott be, szerencsére.

Föl kell hívni Rogán Antal figyelmét arra, hogy amikor a párt vállalta a kormányzást, akkor nem a 2005-ös körülmények, hanem az öt évvel későbbi viszonyok ismeretében tette ezt. Mivel hiába várunk a jelentős mennyiségű csontváz szekrényekből való kiesésére, ki kell mondani, hogy a valóság ismeretében vállalkoztak. A valóság: eladósodott lakosság, eladósodott cégek, eladósodott falvak és városok, IMF, EU, ésatöbbi. 

Vagy azt kellett volna mondani - megijedve a kétharmad felelősségétől -, hogy nem vállalják, mert túl nagy a kockázat, vagy úgy kell kormányozni, hogy a lakosságot ne érje szinte naponta újabb és újabb, azonnal a számlákon jelentkező kár. Legalább. Valamiért az emberek többsége azt képzeli, hogy még a fülkeforradalmak is a népért vannak és nem csak a hatalomért. És persze van valami tervük arra, hogy a hatalom megtartásán kívül mit kezdenek a hatalommal.

Ha pedig ez nem megy, nincs mit mondani, nincs terv, nincs semmi, csak nemzetieskedő duma, akkor be kell ismerni, hogy nem készültek föl - sem szakemberekkel sem semmilyen módon - és ki kell tudni mondani, hogy köszönjük a bizalmat, kevesek vagyunk, ennyi volt. Rosszabbak vagyunk, mint azok, akik négy éve, és pláne egy éve voltak. Ők ugyanis nem a hülyeségükkel hozták nehéz helyzetbe az embereket, hanem egy világválság miatt, kényszerből. És legalább kicsit szégyellték magukat, ha volt miért.

Persze lehet kósás-szíjjártós-rogános cinikus megjegyzéseket is tenni. Talán ezekről azt képzelik, hogy olyan forradalmian-orbánosan fenegyerekesek. Csak csöndesen jelzem, hogy a kétharmaddal addig lehet takarózni, amíg az egyharmad el nem kezd idegesen az utcán mászkálni. Az ideges embereket egy csöppet sem érdekli majd, hogy Orbán - vagyis hát ugye Matolcsy, mert Orbán föltűnően gyáván rá hárította a felelősséget -, mekkora hazafisággal üzeni a hadat a bankoknak meg a jegybankelnöknek. Meg a kapitalista világrendnek, az Uniónak, amire rá vagyunk utalva. Üzentünk mi már hadat a Szovjetuniónak meg az Egyesült Államoknak is. Egy pont olyan szentkoronás, hókuszpókos, mindent lenyomó, erőszakos rendszerben, mint amilyen most épül. Máig attól koldulunk. De Horthy legalább nem tett cinikus megjegyzéseket azokra, akiket a felelőtlensége tönkretett.

(Mostanában sokat gondolok arra, hogy helyes volt-e az elmúlt éveket kormánypárti újságíróként végigdolgozni. Ez a legszörnyűbb sors, ami ebben a szakmában juthat. Tudtam, hogy helyesen cselekszem, mégis volt ezernyi kétségem. Sajnos igazam volt, hiszen pontosan bejön az, amitől tartottam. Bár azt hittem, hogy az előre megjósolható orbáni diktatúra félelmetes lesz. Ma inkább nevetségesnek tűnik. Persze nem igazi, önfeledt vígjáték, hanem tragikomédia.)

   

A forradalom állása

Orbán Viktor még mindig pörgős-lerohanós formában van, még nem tudta lelkileg földolgozni a győzelmet - illetve mégis talán azt, hogy nyolc év alatt kétszer árulta el a népe, és még a határon túliak is. Most jól megkapják ők is: visszavett a támogatásból. Úgy néz ki, hogy az egész nép büntetésben lesz: a köztisztviselők, a hitelesek, bankárok, szakszervezetiek, a piaci áron állami szolgálatban dolgozó szakemberek. Mindenki, akin fogást lehet találni. 

Most majd alighanem megismerjük azt, amikor a világ úgy gondolja, hogy nem tudja tovább jószándékkal figyelni azt a jelenséget, hogy egy kis ország miniszterelnöke azt képzeli, hogy a kétharmad immár nem csak a megyékben jogosít föl a fülkeforradalmárkodásra, hanem kiterjeszthető az az egész világra is. Leegyszerűsítve úgy néz ki: például újabb százmilliárdokba kerül majd nekünk az, hogy fizetéscsökkentéssel akarja megalázni a nemzeti bank elnökét. Hátha akkor megsértődik és eltakarodik. Az EU és az IMF pedig nem gondolja, hogy ennek köze lenne a joghoz, amire a világ rendje épül, és nem lehet a kultúra része a nemzeti bank orbánosítása. (Bár az is igaz, hogy Kubában is Che Guevara lett a nemzeti bank elnöke a forradalomban.)

Úgy látszik, itt a határ. Orbán vélhetően azt se bírta még földolgozni, hogy nem jött be a kósás-szíjjártós-görögországos trükk, amiért akkora büntetést fizettünk, amennyiből rendezni lehetett volna az árvízkárokat. Csakazértis megmutatja, hogy bármilyen áron rákényszeríti akaratát a világra. Van úgy, hogy valaki a választás éjszakáján elhiszi, hogy a győzelme forradalom. Reggelre meg arra ébred, hogy mégis inkább világforradalom. Azán úgy marad.

Kevés kivételtől eltekintve a forradalmak legfőbb baja az, hogy túl sok az áldozat. Úgy látszik, Orbán nem tudja mással igazolni forradalmi mivoltát: hát beáldoz mindent. Hátha mégis bejön az a görögországos humbug.

Vérlázítóan szomorú

Elmentünk a melegek fölvonulására. Persze nem gondoltam, hogy ez valami vidám dolog lesz, olyan, amilyen máshol a világban, de azt tudtam, hogy nagyobb verekedés, dobálózás nem lesz, mert nyilvánvaló, hogy Pintér tábornok visszautasíthatatlan ajánlatot tett az összes náci erőnek. Nem is lett. Volt persze kiabálás, mindjárt, amikor megérkeztünk a Hősök tere felől az Andrássy út elejére. Egy föltűnően öltözött - tűsarkú, neccharisnya, apró sort, paróka - travi zavarta meg a mélyen férfias csőcseléket. Mindenféléket ordítottak neki. Lényegében arról, hogy mijét hova dugja, és hogy ők is, mit csináljon a mijükkel, ugye. A rendőrök azonnal körbefogták a társaságot, akik el is halkultak. A travi így bejuthatott a kordon mögé. Amúgy a fölvonulás rettegetten botrányos mivoltára jellemző volt, hogy rajta kívül még csak feltűnő ruhában sem volt senki, botrányosnak mondható jelenetet meg egyáltalán nem láttam. (Bár óvó figyelmeztetésem ellenére Gyurcsány Ferenc megpuszilta a feleségét, amiből alighanem egy jó nagy undorodós Seszták-írás lesz nemsokára.)

A dolog inkább szomorú volt. Vérlázítóan szomorú. Van egy fölvonulás, amelyik arra szolgál, azért jött létre, hogy fölhívja a figyelmet: a népesség legalább tíz százalékát kitevő melegek, leszbikusok, biszexuálisok és transzneműek nem kapnak ugyanolyan jogokat, mint a heteroszexuális emberek. Van egy fölvonulás, amelyik a világ jogtudatosabb felén igazi népünnepély, millió résztvevővel, mert ott az emberek megértették, hogy ezek az emberek egyrészt nem tehetnek arról, hogy ilyennek születtek, másrészt éppen eleget szenvedtek évszázadok alatt ahhoz, hogy egy kis bolondozással, az igazán szeretetre méltó hajlamaik szerint való színpompás föltünősködéssel megünnepelhessék, hogy végre szabadok. 

Ott. Mert itt hiába dolgoztak a nagyszerű és bátor szervezők, mindösszesen ha ezer ember jött el. Lehet azt mondani, hogy ezek mind hősök, mint ahogy ez el is hangzott, de akkor meg az a botrány, hogy ma Magyarországon ők hősnek számíthatnak. Mert igenis föltűnően kevesen voltak a melegek, a leszbikusok, a biszexuálisok és a travik. Talán egy kicsit többen azok, akik azért mentek el, mert vannak ilyen szeretteik, vagy csak azért, mert tűrhetetlennek találják az évek óta növekvő fenyegetést, aminek például az a következménye, hogy komoly rendőri erőket kell bevetni, kordonok nélkül elképzelhetetlen még egy ilyen kicsi kis vonulás is. (A menet ráadásul a békesség kedvéért vissza is fordult háromnegyed úton, mert nem akart összecsapni az ordasokkal.)

Értem én, hogy a melegek félnek, nem mernek olyan nagy számban megjelenni, mint néhány éve még, de az már érthetetlen, hogy amikor egy diktatúra kapujában élünk, amikor nácik vannak a magyar parlamentben, amikor a legsötétebb vallási alapokon kirekesztő kurzus épül a szemünk előtt, akkor a magyar progresszív baloldali és liberális értelmiség hogyan engedheti meg magának, hogy nem jelenik meg egy ilyen menetben. Erre nincs mentség. És főleg arra nincs, hogy azok a politikusok, akik az utóbbi néhány évben oly szorgalmasan mutatkoztak a melegfölvonulásokon - mert baloldaliként és liberálisként mutogatniuk kellett határtalan toleranciájukat -, most szinte teljes létszámban hiányoztak. Ez botrány! Nem hiszem el, hogy jobban féltek, mint két éve! Nem hiszem el, hogy nem ismerték föl: a melegeknek ma sokkal nagyobb és erőteljesebb támogatásra van szükségük, mint eddig bármikor.

Egy olyan világban, ahol az ordítozó, fenyegetőző tömegtől rendőröknek kell megvédeni ezeket az embereket, úgy illett volna, hogy akkor is ezren és ezren jelenünk meg, ha egyetlen meleg se mer eljönni. 

Egyre jobban erősödik bennem az az érzés, hogy a baloldali-liberális értelmiségtől már jobban kell félni, mint a náciktól. Azért, mert vereséget szenvedünk, azért, mert elveszítjük a hitünket, még nem kell önkezünkkel a gerincünket is kihúzni a hátunkból.

Az is jellemző, hogy sokan óva intettek: mi lesz, ha megjelennek azok a fényképek, amelyeken Gyurcsánnyal mutatkozom. És amikor megjelentek, jobboldaliak gúnyolódtak, szocialisták jelezték, hogy ez most nem szerencsés. Én meg erre csak azt tudtam mondani, hogy szívesen vonultam volna Orbán Viktorral is, ha neki éppen nincs dolga Afrikában, vagy Mesterházy Attilával, aki nyilván a kongresszus miatt nem tudott eljönni. És ugye nem gondolja komolyan senki, hogy pont akkor megyek át a túlsó oldalra, mintha nem ismerném meg, ha egy olyan volt miniszterelnökkel találkozom, aki mellettem is kiállt, amikor ellenem jöttek a puffogó-bruttyogó motorosok? Aki - néhány, vesztesként is méltósággal viselkedő társával - eljött most is, amikor ez már csak ront a hírnevükön.

Úgy tűnik, lassan újra kell gondolni a dolgokat. Bár az is egy életesély, ha arra építünk, hogy szánalomból esetleg nem taposnak el minket.

Akkor inkább

Kertészkedtem, aztán megnéztem a Biszku-filmet. Nem mondom, hogy megrázott. Találkoztam már Biszku Bélával személyesen is. Egy parlamenti meghallgatáson, ahova Raffay Ernő csempészett be a rendszerváltás idején. 

Egy bizonyos történelmi ügyben kellett nyilatkozniuk az előző hatalom vezetőinek. Mindent Kádárra fogtak. Nekik semmiféle felelősségük nem volt, semmiben. Egészen megrázó volt. Akkor én azt gondoltam, hogy mivel a szovjetek mindenképpen rátukmáltak volna valakit erre az országra, még tulajdonképpen Kádárral jártunk a legjobban. Mert nevezhetnénk ám most az előző rendszert Biszku-rendszernek is! És ezzel nem azt akarom mondani, hogy Kádár nem követett el rettenetes bűnöket. De azt ki merem jelenteni, hogy ha 1956 után nem kezd véres megtorlásba, akkor csakugyan a XX. század egyik legnagyobb politikusa lett volna. Semmi értelmes magyarázat nincs arra, hogy miért kellett háromszáznál több embert barbár, szadista módon kivégezni a “forradalmi” munkás-paraszt kormány idején. Mekkora mocskosság, hogy hosszú ideig azt szivárogtatták, hogy a “szovjet elvtársak” meg mit tudom én milyen külföldi elvtársak kívánságára cselekedtek. Aztán kiderült, hogy a szovjet elvtársak - legalábbis Nagy Imre ügyében mindenképpen - kifejezetten kérték, hogy szigorú, de emberséges megoldást találjanak.  Vagyis ne öljék meg őt és a “társait”.

Még Kádár árulását is meg tudom magyarázni. Lehet, hogy az oroszok, vagyis ugye a szovjetek azt mondták neki Szolnokon, hogy vagy átveszi a hatalmat és rendet csinál, vagy ők veszik át a hatalmat és rendet csinálnak. Talán ugyanezt mondták később Jaruzelski tábornoknak is. Jó mondás, mert hatékony. Ha van valakiben egy fikarcnyi szeretet a hazája iránt, akkor átveszi a hatalmat. Ha nem, akkor megkérdezik Biszku Bélát. Ha senki nem vállalja, akkor majd küld valakit Nyikita Szergejevics Hruscsov.

(Mellékes, de az én gyerekkori, falusi, mernyei iskolámban ott volt Hruscsov bácsi képe a folyosó falán. 1960 után! Vélhetően azért, mert Sztálin halálakor (1953 - a kortársa voltam pár hónapig) itt azt hitték, hogy jön a következő személyi kultusz. Hamar kirakták az új szovjet pártvezér képét. Amikor meg kiderült, hogy azért akkora nagy személyi kultusz mégsem lesz, már kínos lett volna levenni.)

Meggyőződésem, hogy Nagy Imre kivégzése nem tartozik ugyanabba a kategóriába, mint a forradalmárok fölakasztása. Nagy Imrét az akkori erősen ázsiai-típusú kommunista pártszokásjog alapján végeztette ki Kádár. A munkásmozgalom története Sztálin árnyékában az egymással való leszámolások története (is). Volt idő, amikor a Szovjetunióban a párttagok élete nagyobb veszélyben volt, mint bármelyik kinevezett osztályellenségé. Nem is kell a Szovjteunióba menni: Rajk és más régi, igazi kommunisták is ennek lettek az áldozatai. Egész egyszerűen azt, aki politikai ellenfél lett, elpusztították. Talán, ha Nagy Imre győz, ugyanezt teszi Kádárral. Kádár személyes tragédiája, hogy volt annyira intelligens, és talán érzelmileg is fejlődött annyira, hogy szépen, lassan fölismerte: ez így mégsem volt teljesen rendben. Utolsó beszédében, ami egy nagy, mocskos királydráma végmonológja volt, nem véletlenül nevezte őt Imrének. És nem csak azért, mert akkor már látszott, hogy a nép, amelyik behódolt a kádári erőszaknak Nagy Imrét választotta, hiszen tisztességben újratemette, hanem azért is, mert Kádár megértette, hogy ő magára vert történelmi pecsétet Nagy Imre kivégzésével. Élete végére már biztosan érezte: akármilyen jó király volt, akármennyire megvédte népét a kommunizmus borzalmaitól, akármilyen vidám barakkot teremtett - persze csak más, nyomasztó pártállamokhoz képest -, ő már csak a véreskezű királyként marad a történelemben. Bele is halt ebbe, méghozzá úgy, ahogy Shakespeare se merte volna megírni, mert egyszerűen történelmi giccs: gyakorlatilag Nagy Imre rehabilitálásának pillanatában.

Biszku Béla nem halt meg idejében. Se a szocializmus odaveszésétől érzett bánatában, se a lelkiismeret furdalásától. Ebben a filmben legalább nem Kádárra, hanem a bírókra fogta a gyilkosságokat.

A jó szándékú, bár kicsit bájosan felkészületlen, kicsit bájosan naiv riporterek az utolsó részben megpróbálják Biszkut rávenni arra, hogy mégis, legyen olyan kedves és kérjen bocsánatot, mert mégiscsak az lenne a jó befejezés. Bár ez egy jó befejezés, nem az lett volna a jó befejezés. Így volt ez jó, hogy konokul megtagadta. Mert így mutatta meg tökéletesen a rendszer lényegét. Egy Biszku Béla ne kérjen bocsánatot.

Nagyszerű ötlet volt Fónay Jenő szerepeltetése, mert akinek van szíve, azzal megértette, hogy milyen az, amikor egy jobb sorsra érdemes emberen olyan nyomot hagy a történelem - és az azt megtestesítő Biszku Béla - amit soha, de soha nem lehet kitörölni.

A másik főnyeremény Pozsgay Imre mutogatása volt, aki annak idején „Tépett szájú, hasított körmű sok kis senkinek”, „úri bitangnak” meg „nemzeti szocialistának” nevezte 1956 hőseit. A kommunista Nagy Imréről pedig, akinek koporsójánál tisztelgett az újratemetéskor, azt írta: „jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen a legdühöngőbb fehérterror napjaiban”. 

Most meg alkotmányt fabrikál Orbánnak. Vagyis nekünk. Biztos szó lesz benne az emberi méltóságról. Nem merem kimondani, de átfutott rajtam, hogy akkor inkább Biszku...

  

Talán nem tolakodás, ha fölhívom a figyelmet arra, hogy a nyomdából – csekély anyagi ráfordítással - beszerzett Nyilatkozat mellett, egy szintén igényesen nyomtatott Orbán arcképpel is fölszenteltük nappalink falát. Az aggatáshoz nemzeti színű zsinórt használtunk. Feleségem kivételes ízlését dicséri a szolid, patyolat csipketerítőn álló rózsaszín műanyagváza, amely színével a boldogságot jelképezi. A nemzeti színű művirágok sosem hervadó életet adnak a kompozíciónak. Taplósapkám erdélyi, sőt összmagyar származásomra utal – és ezt talán már nem is kell magyarázni.

Rabocskák

Biztos fülkeellenforradalmár vagyok, de valahogy eddig az volt bennem, hogy egy forradalom például a börtönök kinyitásáról ismerszik meg, mert a mindenhol szétterülő magasztos eszme oly mélyen hat az emberek lelkére, hogy szinte azonnal megjavulnak és egy darabig úgy is maradnak. Történelmileg úgy alakult, hogy most nem lehetett a fülkékből azonnal szabadítani rohanni, de a Kegyúr kegyelméből lehetett volna valami amnesztia. Különös tekintettel arra, hogy amúgy is kell a hely a komcsiknak vagy kiknek.

De azt azért nem vártam volna, hogy az új hatalom egyik legelső, valóságos intézkedése az lesz, hogy olyan börtönkörleteket nyit újra, amelyeket amúgy éppen embertelenségük miatt kellett bezárni. És ráadásul azért, mert egyebek mellett kell a hely az ifjúságnak.

Régebben a forradalmak éppen az ifjakra építettek, mert olyan eszméket adtak nekik, amelyek aztán - hogy egy kicsit forradalmas, bár annál marxistább fogalommal éljek - termelő erővé váltak. Vagyis a közömbös fiatalok testében fölszaporodott a jót tenni akarás hormonja, és lobogó lélekkel cselekedtek a nép közüdvére. Ez aztán olyan hatással volt a többnyire megrontott életű, bűnben élő ifjakra is, hogy nagyon megjavultak: például betyárból szabadságharcossá lettek, és még az életüket is odavetették a zsarnokság elé, élő pajzs gyanánt.

Most meg már lassan ott tartunk, hogy nem csak buktatni lehet majd a legszerencsétlenebb gyerekeket, de akár büntetőosztályokba is kerülhetnek. Bár talán egyszerűbb lenne, ha Hoffmann Rózsa és Pintér tábornok megállapodna, hogy mindjárt az iskolák pincéjében létesítenek afféle helyes kis börtönkéket, mert az lenne ám az igazi elrettentő erő. Lehetne csúfolni a rabocskákat, meg a munkára nevelés jegyében a jó levegőn ők söprögethetnék az udvart, például.

Biztos, hogy forradalom az, amelyik nem a szabadság kiteljesedéséről és az emberiesség eljöveteléről szól? Nem kellene valami eszme, vagy valami afféle?

Szépen lengők

Egy hete, mielőtt az egyik szolgáltatónál lejárt volna egy mobil internet-előfizetésem, elmentem az egyik áruházi hivatalukba, és jeleztem, hogy mivel lejárt a hűségidőm, le szeretném mondani. A nagyon kedves hölgy jelezte, hogy csak két nap múlva jár le, ha most elkezdi a procedúrát, akkor kötbért fizettetnek velem, hiszen a hűségidő lejárta előtt indítottam el az eljárást. Vagyis jöjjek vissza pár nap múlva, a lejárat után. Persze megkérdeztem, hogy ebből nem lesz-e az, hogy akkor meg az egész hónapot ki kell fizetnem. Nem, nem lesz. Hanem legföljebb azt a pár napot, vagyis részidőt.

Megvártam tehát a napot, sőt még aludtam rá kettőt, és visszamentem. Percek alatt elintéztük. Persze rákérdeztem, hogy mikor kapcsolják ki - már csak azért is, mert kíváncsi voltam, hogy mennyi részidőt fizetek, amikor már nem is használom a szolgáltatást. Maximum nyolc nap, mondja. Vagyis az is lehet, hogy a lemondás után még nyolc napot fizettetnek velem? Igen! Miután a hűségidő lejárta előtt két nappal nem indíthattam meg a lemondást, mert azért meg több tízezret számolnak föl, hiszen idő előtt hűtlenkedtem? Igen! Azért ez így nem elegáns, jegyzem meg csöndesen. De, mondja örömmel, az is lehet, hogy velem két éve előre befizettettek egy hónapot, és akkor viszont az van, hogy abból visszaküldenek - nyilván annyit, amennyi marad a maximum nyolc nap levonása után. Persze nem emlékszem, hogy két éve fizettem-e ilyen kaució-félét, de mindegy, legalább remény van, hogy jön párezer forint. Mondjuk annyi, amennyit Kósa és Szíjjártó urak miatt vesztettem ebben a hónapban. Elvégre azért mondom le az egészet, mert nem bírom az ilyen luxusterheket. (Ebben az a luxus, hogy egy újságíró az ország bármelyik pontjáról kommunikálhasson, ha már van ilyesmire lehetőség. Ha megtudja az APEH, hogy nekem a lakásomon is van előfizetés meg a szerkesztőségben is van internet, plusz még mobil is, akkor tán még ki is gúnyol és nethörcsögnek csúfol. De most már nincs.)

Amúgy észnél kell ám lenni. Pár éve egy másik szolgáltatóval jártam úgy, hogy bementem megújítani az internet-előfizetésemet, de nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy nem teszek újabb hűségnyilatkozatot, mert hamarosan elköltözöm. Amikor aztán lemondtam és elköltöztem, harminchétezer forintot követeltek rajtam, a hűségnyilatkozatra hivatkozva. Hiába mondtam, hogy nincs, sőt éppen ellenkezőleg. Fenyegettek rendesen. Mondtam, hogy ha megmutatják az aláírásomat, akkor fizetek, természetesen. De hogy szóban is lehet kötni szerződést, mondták. Akkor kérem a hangfelvételt! Nincs, mert azt én a boltban kötöttem, a munkatársukkal. Na jó, de akkor ugye aláírtam valamit. A végén nem találták, de nem ismerték el, hogy hazudtak, hanem azt mondták, hogy a munkatársuk volt a hibás, és csak azért nem tudnak mit tenni ellenem, mert kirúgták, régebben.

Ez egy ilyen ország, sajnos. Bár ezek nem magyar cégek.

Azért vannak jó dolgok is. Ma például a kisfiammal edzettünk. Az úszásban nem tudok segíteni, mert azt már vélhetően jobban tudja, mint én - bár talán még pillangózni nem, viszont azt meg én már nem, talán, de majd egyszer titokban kipróbálom. Tegnap golyóztunk a kertben (pétanque), majdnem le is győzött, de kiegyeztünk döntetlenben. Ma meg babzsákkal dobtunk szépen lengőket. Meg is lepődtem, hogy el tudtam kapni, és pontosan is dobtam. Kivéve balkézzel, mert azzal valamiért hosszabbakat dobok, vagyis ejtek, mint kellene, meg félszemmel, mert azzal dobni nem nagyon tudok, az elkapásban viszont meglepően jó voltam. Milos persze mindenben jó volt, így aztán hamar rájöttem, hogy magamat edzem. Nem is bírom emelni a vállamat. 

Azon gondolkoztam, hogyan lehetne az öregedés szégyenét megfordítani. Épül le az ember, ami elkeserítő, kivéve talán akkor, ha meglátjuk benne a dolog tréfás jellegét. Nem mondanám, hogy líra van abban, hogy egyre rosszabbul látok, mindenféle furaságok nőnek rajtam, és kétségkívül gyengülök is, de lehet ezen röhögni. És nem szomorúan, hanem rendesen, önfeledten. Még a fájdalmon is. Egyszerűen nem lehet úgy élni, hogy akárhányszor véletlenül belenézünk valami tükröződő dologba, azonnal mélységesen sajnáljuk magunkat. Erre nem testedzés közben jöttem rá ma, hanem akkor, amikor feküdtem a konyha kövén, mert valami szerelni valóm volt a pult alatt, ahova csak hanyatt kúszva tudtam bemászni, és egyszercsak észrevettem, hogy beszorultam. Tekergőztem, hogy elérjek valamit, de visszafelé már nem ment. És akkor nem jajgatásba kezdtem, hanem röhögésbe. A kisfiam be is jött, hogy mi van. De akkor már kikászálódtam valahogy, így aztán odáig nem jutottunk el, hogy szegény a lábamnál fogva húzkodott volna.

Nagyon szép feladatokat lehet találni a testnek. Tegnap például kitaláltam, hogy megmosom a konyhaablakot. Az azért nem könnyű, mert bukóablak, viszont nem tudni miért, nem lehet kiakasztani. Vagyis a külső részét csak úgy érhetem el, ha egy kicsi résen kidugom a karom. De nem fér ki. Ilyenkor az egyszerű ember átmegy a szomszédba Rózsi nénihez a létrával. De egy, az eszközhasználatról híres homo sapiens ilyet nem tesz. Hanem az autómosó kefét kidugja az ablakon és szépen letisztít mindent. A végén már csak az volt a baj, hogy nem sikerült a cseppmentesítés. Ezért ma délelőtt a rongylógatós himbálós módszert találtam ki, amivel szinte páraszárazra lehet hozni az ablakot. Még nem tökéletes, de haladok.

De a legjobb mégis a zsenge fokhagyma volt. Tegnap és ma négy fejjel ettünk meg a kisfiammal. Katáék nincsenek itthon, megtehetjük, hogy meghitten büdösek vagyunk.
 

Üzenjünk Orbánnak!

Nyilvánvalóan értelmetlen dolog lenne azt kérni Orbán Viktortól, hogy vonja vissza azt a böszmeséget, miszerint A nemzeti együttműködés nyilatkozatát ki kell függeszteni a közintézményekben - illő formában, illendőséges helyre. Hivatkozással arra, hogy az még csak megbocsátható, hogy a választási győzelem hevületében valaki marhaságokat ír, és még az is, ha ezt híveivel megszavaztatja, de az már nem, ha visszaélve hatalmával egy ilyen sületlenséget próbál oda tukmálni, ahol ilyesminek semmi helye.

Orbán Viktornak nincs veszélyérzete, még mindig győzelmi mámorban tartja magát, amit még föl is pörget a hatalmi mámor ereje, és úgy látszik, csakugyan elhiszi, hogy itt valami fülkeforradalom és nemzeti együttműködés volt és lesz. Ezzel szemben rajta kívül mindenki tudja, hogy forradalom nincs, nem volt, a nemzeti együttműködésnek pedig a legkisebb jelét sem észleljük. Éppen ellenkezőleg, minden arról szól, hogy Orbán Viktor fenyegettet, és az új kormánygépezettel egyeztetések, tárgyalások, az együttműködés szándékának legcsekélyebb jele nélkül lerohan mindent. Biztos valami ősösztön, területkörbepisálás az, hogy mindehova kiaggattatja élete fő fércművét is.

Nem az a baj, hogy ez Rákosira emlékeztet - hetek óta minden gesztusáról okkal érezzük ezt -, hanem az, hogy ettől kezdve bármit ránktukmálhat. Ezért aztán ellent kell állni. 

Közösségi portálokon már elkezdődött a népszavazás kezdeményezése. De addig is, amíg erre sor kerülhet, azt javaslom, hogy - demokratákhoz méltó módon - fejezzük ki véleményünket. A legalkalmasabb erre a bárhol vásárolható, színes, többnyire emlékeztetésre vagy családi üzenetekre alkalmazott öntapadós “post it” papírka. Ezzel nem rongáljuk meg a táblát - ki tudja, azért milyen büntetés járna - , de még a legkisebb méretűre is ráfér, hogy “marhaság”, “nincs is forradalom”, “nincs is együttműködés”. Ha pedig valami őrrel vigyázzák a vezér szavait, akkor ragasszunk a lehető legközelebb falra, ajtófélfára, bárhova. Ha a kis cetliket valami járőr letépdesi, akkor azt fényképezzük le ravasz kis telefonunkkal és tegyük föl a közösségi oldalakra.

Legyen végre nemzeti együttműködés, mutassuk meg, hogy a többség vagy normális, vagy az lesz, ha kijózanodott.