Szépen lengők

Egy hete, mielőtt az egyik szolgáltatónál lejárt volna egy mobil internet-előfizetésem, elmentem az egyik áruházi hivatalukba, és jeleztem, hogy mivel lejárt a hűségidőm, le szeretném mondani. A nagyon kedves hölgy jelezte, hogy csak két nap múlva jár le, ha most elkezdi a procedúrát, akkor kötbért fizettetnek velem, hiszen a hűségidő lejárta előtt indítottam el az eljárást. Vagyis jöjjek vissza pár nap múlva, a lejárat után. Persze megkérdeztem, hogy ebből nem lesz-e az, hogy akkor meg az egész hónapot ki kell fizetnem. Nem, nem lesz. Hanem legföljebb azt a pár napot, vagyis részidőt.

Megvártam tehát a napot, sőt még aludtam rá kettőt, és visszamentem. Percek alatt elintéztük. Persze rákérdeztem, hogy mikor kapcsolják ki - már csak azért is, mert kíváncsi voltam, hogy mennyi részidőt fizetek, amikor már nem is használom a szolgáltatást. Maximum nyolc nap, mondja. Vagyis az is lehet, hogy a lemondás után még nyolc napot fizettetnek velem? Igen! Miután a hűségidő lejárta előtt két nappal nem indíthattam meg a lemondást, mert azért meg több tízezret számolnak föl, hiszen idő előtt hűtlenkedtem? Igen! Azért ez így nem elegáns, jegyzem meg csöndesen. De, mondja örömmel, az is lehet, hogy velem két éve előre befizettettek egy hónapot, és akkor viszont az van, hogy abból visszaküldenek - nyilván annyit, amennyi marad a maximum nyolc nap levonása után. Persze nem emlékszem, hogy két éve fizettem-e ilyen kaució-félét, de mindegy, legalább remény van, hogy jön párezer forint. Mondjuk annyi, amennyit Kósa és Szíjjártó urak miatt vesztettem ebben a hónapban. Elvégre azért mondom le az egészet, mert nem bírom az ilyen luxusterheket. (Ebben az a luxus, hogy egy újságíró az ország bármelyik pontjáról kommunikálhasson, ha már van ilyesmire lehetőség. Ha megtudja az APEH, hogy nekem a lakásomon is van előfizetés meg a szerkesztőségben is van internet, plusz még mobil is, akkor tán még ki is gúnyol és nethörcsögnek csúfol. De most már nincs.)

Amúgy észnél kell ám lenni. Pár éve egy másik szolgáltatóval jártam úgy, hogy bementem megújítani az internet-előfizetésemet, de nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy nem teszek újabb hűségnyilatkozatot, mert hamarosan elköltözöm. Amikor aztán lemondtam és elköltöztem, harminchétezer forintot követeltek rajtam, a hűségnyilatkozatra hivatkozva. Hiába mondtam, hogy nincs, sőt éppen ellenkezőleg. Fenyegettek rendesen. Mondtam, hogy ha megmutatják az aláírásomat, akkor fizetek, természetesen. De hogy szóban is lehet kötni szerződést, mondták. Akkor kérem a hangfelvételt! Nincs, mert azt én a boltban kötöttem, a munkatársukkal. Na jó, de akkor ugye aláírtam valamit. A végén nem találták, de nem ismerték el, hogy hazudtak, hanem azt mondták, hogy a munkatársuk volt a hibás, és csak azért nem tudnak mit tenni ellenem, mert kirúgták, régebben.

Ez egy ilyen ország, sajnos. Bár ezek nem magyar cégek.

Azért vannak jó dolgok is. Ma például a kisfiammal edzettünk. Az úszásban nem tudok segíteni, mert azt már vélhetően jobban tudja, mint én - bár talán még pillangózni nem, viszont azt meg én már nem, talán, de majd egyszer titokban kipróbálom. Tegnap golyóztunk a kertben (pétanque), majdnem le is győzött, de kiegyeztünk döntetlenben. Ma meg babzsákkal dobtunk szépen lengőket. Meg is lepődtem, hogy el tudtam kapni, és pontosan is dobtam. Kivéve balkézzel, mert azzal valamiért hosszabbakat dobok, vagyis ejtek, mint kellene, meg félszemmel, mert azzal dobni nem nagyon tudok, az elkapásban viszont meglepően jó voltam. Milos persze mindenben jó volt, így aztán hamar rájöttem, hogy magamat edzem. Nem is bírom emelni a vállamat. 

Azon gondolkoztam, hogyan lehetne az öregedés szégyenét megfordítani. Épül le az ember, ami elkeserítő, kivéve talán akkor, ha meglátjuk benne a dolog tréfás jellegét. Nem mondanám, hogy líra van abban, hogy egyre rosszabbul látok, mindenféle furaságok nőnek rajtam, és kétségkívül gyengülök is, de lehet ezen röhögni. És nem szomorúan, hanem rendesen, önfeledten. Még a fájdalmon is. Egyszerűen nem lehet úgy élni, hogy akárhányszor véletlenül belenézünk valami tükröződő dologba, azonnal mélységesen sajnáljuk magunkat. Erre nem testedzés közben jöttem rá ma, hanem akkor, amikor feküdtem a konyha kövén, mert valami szerelni valóm volt a pult alatt, ahova csak hanyatt kúszva tudtam bemászni, és egyszercsak észrevettem, hogy beszorultam. Tekergőztem, hogy elérjek valamit, de visszafelé már nem ment. És akkor nem jajgatásba kezdtem, hanem röhögésbe. A kisfiam be is jött, hogy mi van. De akkor már kikászálódtam valahogy, így aztán odáig nem jutottunk el, hogy szegény a lábamnál fogva húzkodott volna.

Nagyon szép feladatokat lehet találni a testnek. Tegnap például kitaláltam, hogy megmosom a konyhaablakot. Az azért nem könnyű, mert bukóablak, viszont nem tudni miért, nem lehet kiakasztani. Vagyis a külső részét csak úgy érhetem el, ha egy kicsi résen kidugom a karom. De nem fér ki. Ilyenkor az egyszerű ember átmegy a szomszédba Rózsi nénihez a létrával. De egy, az eszközhasználatról híres homo sapiens ilyet nem tesz. Hanem az autómosó kefét kidugja az ablakon és szépen letisztít mindent. A végén már csak az volt a baj, hogy nem sikerült a cseppmentesítés. Ezért ma délelőtt a rongylógatós himbálós módszert találtam ki, amivel szinte páraszárazra lehet hozni az ablakot. Még nem tökéletes, de haladok.

De a legjobb mégis a zsenge fokhagyma volt. Tegnap és ma négy fejjel ettünk meg a kisfiammal. Katáék nincsenek itthon, megtehetjük, hogy meghitten büdösek vagyunk.