Akkor inkább

Kertészkedtem, aztán megnéztem a Biszku-filmet. Nem mondom, hogy megrázott. Találkoztam már Biszku Bélával személyesen is. Egy parlamenti meghallgatáson, ahova Raffay Ernő csempészett be a rendszerváltás idején. 

Egy bizonyos történelmi ügyben kellett nyilatkozniuk az előző hatalom vezetőinek. Mindent Kádárra fogtak. Nekik semmiféle felelősségük nem volt, semmiben. Egészen megrázó volt. Akkor én azt gondoltam, hogy mivel a szovjetek mindenképpen rátukmáltak volna valakit erre az országra, még tulajdonképpen Kádárral jártunk a legjobban. Mert nevezhetnénk ám most az előző rendszert Biszku-rendszernek is! És ezzel nem azt akarom mondani, hogy Kádár nem követett el rettenetes bűnöket. De azt ki merem jelenteni, hogy ha 1956 után nem kezd véres megtorlásba, akkor csakugyan a XX. század egyik legnagyobb politikusa lett volna. Semmi értelmes magyarázat nincs arra, hogy miért kellett háromszáznál több embert barbár, szadista módon kivégezni a “forradalmi” munkás-paraszt kormány idején. Mekkora mocskosság, hogy hosszú ideig azt szivárogtatták, hogy a “szovjet elvtársak” meg mit tudom én milyen külföldi elvtársak kívánságára cselekedtek. Aztán kiderült, hogy a szovjet elvtársak - legalábbis Nagy Imre ügyében mindenképpen - kifejezetten kérték, hogy szigorú, de emberséges megoldást találjanak.  Vagyis ne öljék meg őt és a “társait”.

Még Kádár árulását is meg tudom magyarázni. Lehet, hogy az oroszok, vagyis ugye a szovjetek azt mondták neki Szolnokon, hogy vagy átveszi a hatalmat és rendet csinál, vagy ők veszik át a hatalmat és rendet csinálnak. Talán ugyanezt mondták később Jaruzelski tábornoknak is. Jó mondás, mert hatékony. Ha van valakiben egy fikarcnyi szeretet a hazája iránt, akkor átveszi a hatalmat. Ha nem, akkor megkérdezik Biszku Bélát. Ha senki nem vállalja, akkor majd küld valakit Nyikita Szergejevics Hruscsov.

(Mellékes, de az én gyerekkori, falusi, mernyei iskolámban ott volt Hruscsov bácsi képe a folyosó falán. 1960 után! Vélhetően azért, mert Sztálin halálakor (1953 - a kortársa voltam pár hónapig) itt azt hitték, hogy jön a következő személyi kultusz. Hamar kirakták az új szovjet pártvezér képét. Amikor meg kiderült, hogy azért akkora nagy személyi kultusz mégsem lesz, már kínos lett volna levenni.)

Meggyőződésem, hogy Nagy Imre kivégzése nem tartozik ugyanabba a kategóriába, mint a forradalmárok fölakasztása. Nagy Imrét az akkori erősen ázsiai-típusú kommunista pártszokásjog alapján végeztette ki Kádár. A munkásmozgalom története Sztálin árnyékában az egymással való leszámolások története (is). Volt idő, amikor a Szovjetunióban a párttagok élete nagyobb veszélyben volt, mint bármelyik kinevezett osztályellenségé. Nem is kell a Szovjteunióba menni: Rajk és más régi, igazi kommunisták is ennek lettek az áldozatai. Egész egyszerűen azt, aki politikai ellenfél lett, elpusztították. Talán, ha Nagy Imre győz, ugyanezt teszi Kádárral. Kádár személyes tragédiája, hogy volt annyira intelligens, és talán érzelmileg is fejlődött annyira, hogy szépen, lassan fölismerte: ez így mégsem volt teljesen rendben. Utolsó beszédében, ami egy nagy, mocskos királydráma végmonológja volt, nem véletlenül nevezte őt Imrének. És nem csak azért, mert akkor már látszott, hogy a nép, amelyik behódolt a kádári erőszaknak Nagy Imrét választotta, hiszen tisztességben újratemette, hanem azért is, mert Kádár megértette, hogy ő magára vert történelmi pecsétet Nagy Imre kivégzésével. Élete végére már biztosan érezte: akármilyen jó király volt, akármennyire megvédte népét a kommunizmus borzalmaitól, akármilyen vidám barakkot teremtett - persze csak más, nyomasztó pártállamokhoz képest -, ő már csak a véreskezű királyként marad a történelemben. Bele is halt ebbe, méghozzá úgy, ahogy Shakespeare se merte volna megírni, mert egyszerűen történelmi giccs: gyakorlatilag Nagy Imre rehabilitálásának pillanatában.

Biszku Béla nem halt meg idejében. Se a szocializmus odaveszésétől érzett bánatában, se a lelkiismeret furdalásától. Ebben a filmben legalább nem Kádárra, hanem a bírókra fogta a gyilkosságokat.

A jó szándékú, bár kicsit bájosan felkészületlen, kicsit bájosan naiv riporterek az utolsó részben megpróbálják Biszkut rávenni arra, hogy mégis, legyen olyan kedves és kérjen bocsánatot, mert mégiscsak az lenne a jó befejezés. Bár ez egy jó befejezés, nem az lett volna a jó befejezés. Így volt ez jó, hogy konokul megtagadta. Mert így mutatta meg tökéletesen a rendszer lényegét. Egy Biszku Béla ne kérjen bocsánatot.

Nagyszerű ötlet volt Fónay Jenő szerepeltetése, mert akinek van szíve, azzal megértette, hogy milyen az, amikor egy jobb sorsra érdemes emberen olyan nyomot hagy a történelem - és az azt megtestesítő Biszku Béla - amit soha, de soha nem lehet kitörölni.

A másik főnyeremény Pozsgay Imre mutogatása volt, aki annak idején „Tépett szájú, hasított körmű sok kis senkinek”, „úri bitangnak” meg „nemzeti szocialistának” nevezte 1956 hőseit. A kommunista Nagy Imréről pedig, akinek koporsójánál tisztelgett az újratemetéskor, azt írta: „jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen a legdühöngőbb fehérterror napjaiban”. 

Most meg alkotmányt fabrikál Orbánnak. Vagyis nekünk. Biztos szó lesz benne az emberi méltóságról. Nem merem kimondani, de átfutott rajtam, hogy akkor inkább Biszku...