Einstein és a fogtündér

A legfontosabb esemény az volt, hogy a kisfiam hazajött a táborból, leültünk sakkozni, és tíz perc múlva azt vettem észre, hogy talán az lenne a legjobb, ha föladnám. De nem adtam, mert nem akarom ilyesmire tanítani, és nem akartam elvenni tőle a győzelem örömét sem, így aztán jó alaposan megvert. 

Nem biztos, hogy igazam van abban, hogy ha korán megtanítom neki a föladás lehetőségét, akkor rosszat teszek. De azt hiszem, hogy ha azt látja tőlem, hogy én föladom, akkor ő is rákap erre, és akkor nem tanul a hibáiból, nem látja meg a hibái következményeit. Márpedig azt úgy jó látni, elemezni, ha az egész folyamatot végigvisszük. Talán majd később megtanítom, hogy mikor kell föladni.

Nagyon jó érzés, ha az embert legyőzi a gyereke. A bátyjával is átéltem ilyeneket, az is csoda volt. (Amikor már nagyobb lett, mint én, még utoljára birkóztam vele egyet a tengerparton. A végén a nyakára tettem a talpamat, mert tudnia kell, hogy az apákat nem szabad legyőzni, de azt mondtam neki, hogy ez volt az utolsó, mert már nagy kárt tehetünk egymásban.)  

Végülis az öccsét azért tanítgatom évek óta, hogy egyszer megverjen, de úgy persze, hogy nem segítek neki. Mert azelőtt is győzött néha, de úgy, hogy kicsikét segítettem. És nagyon vigyáztam arra, hogy ne vegye észre. 

Mert sose felejtem el, hogy egyszer az én drága dédanyám, aki a legjobban szeretett a világon - de annyira, hogy állandóan sírva fakadt, ha rám nézett vagy rólam beszélt -, egyszer hagyott győzni, és én rájöttem. Utólag végig gondoltam és kiderítettem, hogy egy lovat direkt otthagyott, pedig el is léphetett volna, és ha én meg észreveszem és leütöm, akkor matt. 

Ez csak azért volt rossz, mert attól kedve nem hagytam, hogy hagyjon győzni. Aztán persze ettől is sírva fakadt. Amiből meg az lett, hogy nekem vigyáznom kellett arra, hogy ő ne vegye észre, hogy én észreveszem. Lehet, hogy ez a sakktudásomnak is jót tett, de az biztos, hogy tapintatra nevelt. Az egymásra figyelés nagyon finom játékára. Annyi idős voltam, amikor meghalt, mint most a kisfiam.

Aztán apámmal játszottam, de vele meg éppen azért nem szerettem, mert mindig megvert. Soha nem engedett győzni. Akkor azt gondoltam, hogy ez nagy disznóság, és most is azt gondolom, másrészt viszont hálával tartozom neki, mert megtanított arra, hogy bizony lesznek olyan emberek, akikben nincs tapintat még egy kisgyerek iránt sem. Ebből viszont az lett, hogy egész életemben figyeltem azokat, akik a gyöngébbeket állandóan lenyomják, és addig mesterkedtem, amíg megtaláltam a módját, hogy valamiben keményen és nyilvánosan legyőzzem őket. És soha nem adtam visszavágót. 

Az ilyeneknél csak azokat utálom jobban, akiket nagy szeretettel és gondossággal megtanítunk mindenfélére, aztán még engedjük is, hogy érvényesüljenek - vagyis legyőzzenek, megelőzzenek minket -, és a végén mindenkit megpróbálnak úgy kezelni, ahogy a veszteseket szokás errefelé. Az ilyenek persze a végén megbuknak nélkülem is, de azért mindig teszek valamit azért, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen. Aztán jó sokáig várok, de mindig elmondom nekik, hogy miért kellett bukniuk és mit tettem én ennek érdekében. Ez fontos, mert nem jó az, ha a végelszámolásnál bizonytalanságban maradnak.

A gyerekemben az a félelmetes, hogy legyőz a sakkban, állandóan a tudományokról beszélgetünk, de nem csak az állatokról, a dinoszauruszokról - máig nem értem, hogy ezek a szerethetetlen, borzalmas lények hogyan lettek olyan népszerűek -, hanem a csillagászatról, Leonardo gépeiről, a múltkor meg egyenesen Albert Einsteinről kérdezett. (Ez mondjuk az én hibám volt, mert a csillagászat miatt megemlítettem a relativitás elméletét, amit persze aztán nem tudtam elmagyarázni. Én majdnem értem, de csak azért, mert Normanka egyszer elmagyarázta, de nem igazán hatékonyan tudom továbbadni egy kisgyereknek. Nem baj, pár év múlva elviszem Normankához.)

De nem ez az érdekes, hanem az, hogy hogyan keveredik egy gyerekben az ébredő értelem a kicsi fiúval. A múltkor kiesett az egyik foga. Szépen betette a párnája alá azzal, hogy majd jön a fogtündér, és hogy mit hoz majd neki reggelre. Azt hittem, viccel. Reggel meg panaszkodott, hogy nem kapott semmit. Még mindig azt hittem, hogy viccel. Amikor legközelebb jött, megnézte, és még mindig ott volt a foga. Láttam rajta, hogy teljesen elkeseredett, és ennek fele se tréfa: komolyan várja a fogtündért. Most aztán nem felejtettem el, kapott valami kis ajándékot. Most meg az volt a baj, hogy már nem is a párna alatt volt a fog, és nagyon csodálkozott, hogy nem vitte el a tündér. Na ezt legalább arra foghattam, hogy biztosan azért, mert nem volt ideje az egész szobát átkeresgélni.

Ezután rátértünk a arra, hogy miért nem lehet Skóciában, egy bizonyos tóban egy hatalmas, hatvanöt millió éve kihalt hüllő. Simán megértette a melegvérűek és a hüllők eltérő szívrendszerét, vagyis azt, hogy miért nem tudják szabályozni a hőmérsékletüket, és miért döglenének meg egy jéghideg tóban. Reggel meg megvert sakkban. Ugyanazon a táblán, amit a dédanyámtól örököltem.