A hivatásos

Most megmutatom önöknek - legelső sorban persze a fiatalabbaknak, akik nem emlékeznek - hogy miképpen csűrtük és csavartuk a szót az úgynevezett Kádár-korban, amikor egy párt rátelepedett mindenre, a véleményre is. Csak azért, hogy lassan szokják meg ezt a stílust.

A mai Hetes Stúdió szerkesztőjének, Törtei Takács Krisztának egyik műsorában hallottam pár napja, hogy egy városi, kerületi ember, aki sokat tett azért, hogy egyre szebb, gondozottabb terek legyenek a rá bízott területen, azt mondta, hogy esténként be kell zárni ezeket a parkokat, de tulajdonképpen így sem tudják azokat megvédeni, mert a hivatásos rongálók átmásznak mindenen, és bármit tönkretesznek.

Hivatásos rongálók. Micsoda gyönyörű kifejezés! Napok óta nem megy ki a fejemből. Elképzelem a hivatásos rongálót. Ha este nyugtalan, nem nőre gondol, nem valami szépre, végső kétségbeesésében nem is a mamájára, hanem egy falra, amit össze lehet firkálni, egy padra, amit össze lehet törni, bármire, amit föl lehet gyújtani vagy legalább borogatni. És ha félálmában ez mind sikerül neki, akkor végre szépen elalszik.

De reggel már arra ébred, hogy körül kell néznie, hátha építettek valami szépet, hátha elkészült valami, hátha van valahol egy világítóan tiszta fal. A legjobban talán azokat a rongálni valókat szeretik az ilyenek, amit sok ember épített sok-sok éven, akár évtizedeken át, amiért nagyon drágán, akár életekkel fizettek. Hosszan kell keresni az ilyesmit, aztán figyelni, hogy a védett, sokszorosan körülbástyázott, -kerített, tán még emberekkel, arra jól kiszemelt, kiválasztott emberekkel védett dolgot hogyan lehetne álcázással, csellel, a figyelem elterelésével becserkészni. Milyen eszközök kellenek ahhoz, hogy rendkívül gyorsan, szinte pillanatok alatt leromboljuk az egészet, ha már a miénk örökre úgysem lehet. Az igazi az, ha az ilyet az ember nem egyedül csinálja, hanem csapatban, lehetőleg nagy csapatban. A csapat egy része azzal foglalkozik, hogy eltereli az őrzők figyelmét, a másik levágja a lakatokat, a harmadik odaviszi az eszközöket.

És az egészet úgy kell ám csinálni, hogy legyen olyan pillanat, amikor én, magam, egyedül ott vagyok a megsemmisítendő dolog mellett, az elterelt őrök ezt észreveszik, látják, hogy csúfot űzök belőlük. Sőt olyan zajt kell csapni, hogy a környező házak lakói is kinézzenek az ablakokon, és lássák, mit művelek. Hogyan verem szét a szobrot, az EU-szabvány hintát, vagy éppen a szökőkutat, amiből valahogy óránként fölcsendül az Örömóda, hogy még a vakok is élvezzék a civilizáció csodáit.

És aztán uccu neki, szaladj te is pajtás, mert ha nem, még baj lehet belőle, még belekerül a tévébe az arcom. Futás haza, pincébe, kocsmába, bárhova.

De nem, mégsem szabad elfutni! Hanem szépen lassan, méltósággal, mint valami cowboyfilmben, el kell vonulni. Lehetőleg közösen, csapatban. Az őrök úgyse mozdulnak, mert megbénítja őket az, hogy nem hiszik el, hogy ilyesmi lehetséges. Éppen úgy, ahogy az ablakokon kibámészkodók se bírnak a telefonokhoz nyúlni, hogy segítséget kérjenek. Mert ők sem hiszik el, hogy ilyesmi megtörténhet.

És akkor este a törzskocsmában lehet ünnepelni. Hogy győztünk.

Ha pedig valamiért, tévedésből elkap minket a rendőrség, akkor a bíróság előtt csak azt kell hajtogatni, hogy forradalmárok vagyunk. És hát mit lehet tenni? Így működik a történelem. Rombolni kell, nagyon, hogy újat építhessünk.

Itt hallgatható meg egy hétig:
http://klubradio.hu/klubmp3/klub20100731-145855