Bächer Iván két könyve

Mostanában Bächer Ivánt olvasok. A kiadója elküldte nekem két könyvét. Az egyikben az újságírásai vannak - Ököllel a zongorát -, a másikban meg azok, amelyek egy faluról szólnak - Az elhagyott falu. Az utóbbi nem szabályos szociográfia, hanem úgynevezett “tárcák”. Régen ez semmi mást nem jelentett, mint azt, hogy az újságban jelent meg, és a vonal alatt, a hajtás alatt - valahogy jelezték, hogy ez olvasni való. Nem mintha a többi nem lenne az, de ennél állj meg egy kicsit. De ez nem érdekes. Az az érdekes, hogy van-e ma olyan újságíró, akit száz év múlva is érdemes lesz olvasni. Aki képes volt arra, hogy - mondjuk húsz év alatt - úgy írta le életünk folyamatát, hogy forrásértékű legyen. Hogy ő legyen a tanú, és elég legyen erről a korról annyi, amennyi az ő könyveiből fönnmarad.

 Bächer Ivánt úgy olvasom, mint Csehovot. Minden nap egyet. Illetve kettőt: egyiket az egyik könyvéből, a másikat a másikból. Mert amúgy nem lehet letenni, és kár lenne, ha a másik napra nem jutna. Most már nem jut több, mert kiolvastam mindkettőt. És hiányoznak majd, pedig évek alatt szinte mindegyiket elolvastam már újságban, de most mégis újak lettek, kötetekben.

Bächer Iván abban különbözik Csehovtól, hogy ő szereti az embereket. Nem tudni, mi oka van erre, de legalább a falusiakat szereti. Illetve tudom, mi az oka: jókor, jó helyen volt, éppen arra alkalmas népséggel találkozott, hogy azok sorsukon mutassák meg neki az országromlást. Azt, hogy pár évtized alatt - alapvetően a második világháború következtében - hogyan vált semmivé egy közösség, hogyan lett értéktelenné a föld, a munka, az állat, a múlt, az ember. Aki ezt látja, annak nem olyan nehéz fölismerni, hogy mindez miképpen szivárgott a városba, hogyan lett semmivé a paraszt után a munkás, és hogyan végeztetett most be velünk, úgynevezett polgárokkal, pláne értelmiségiekkel. Hogyan lettünk szarba vehető emberek, néha-néha tápászkodó, de erősen bűzlő méltósággal. 

Csak az a baj, hogy Bächer Iván ezt látta húsz, tizenöt, tíz éve, és az utóbbi nyolcban is, amikor már nyilvánvalóvá lett, hogy semmi nem menti meg az országot a teljes lealjasulástól. Szólt előre, mindenről. Elképesztően pontos mondatokkal. A nácikról, a diktatúráról. A Jobbikról meg a Fideszről. És azt is pontosan látta, hogy erről az az iszaposságig sekélyesedett, már csak a vegetatív ügyeivel foglalkozó baloldali és liberális polgárság tehet, amelyik ugyanúgy hagyta szétrohadni a gerincét, ahogy hagyta bedarálni a parasztot, a melóst, a kicsi embert, az egész országot. Az a magyar értelmiség és politikai osztály, amelyik utat adott a náciknak és a diktátornak, nem is volt. Gerincét törte a háború előtt, nem gyógyult vagy születhetett újjá utána sem, az úgynevezett rendszerváltást így egy halom töltött zoknira bíztuk. Mindegy. 

Bächer Iván egészen pontosan leírta - százszor - hogy ha egy kicsi fasizmus megjelenik, akkor megfertőződik az egész. Nincs olyan, hogy kicsi gyilkos. Ahogy nincs olyan, hogy kicsi diktatúra. Nincs olyan, hogy megszerzek minden hatalmat, kiveszem magam minden ellenőrzés alól, de megígérem, hogy csakis jót teszek veletek. Ha jót akarsz, akkor nem kell sem bunkó módra, sem igazságtalanul, sem a megegyezéses rend ellen cselekedni. Ha ezt teszed, akkor rosszat akarsz, és akkor is rossz lesz a vége, ha most elhiszed magadnak, hogy majd a végén jó lesz. Nem lehet jó. Minden gonosz lépés egyre közelebb visz ahhoz, ahonnan már csak gonosz lehetsz. Jónak lenni fegyelem kérdése: kegyetlenül kell küzdenünk a saját romlottságunk ellen. Mert a rend az, hogy egy időre mindig a romlottság győz.

Bächer Iván mindent megmondott, mindent megjósolt és mindenben igaza volt: csak szerencse kérdése, hogy meddig járkálhatnak a halálra ítéltek. Őt már kilőtték. 

Ja, hogy nehéz ember? Baromi nehéz, kellemetlen néha. De vannak ám olyanok, akiket akkor is szeretni kell, ha néha kellemetlenek, és azért ám, mert nem kötött olyan kompromisszumokat, nem nézett el a nyilvánvaló aljasságok fölött, nem hallgatott úgy, mint például én. Meg a hozzám hasonlók, akik rendkívül bátornak gondoljuk magunkat, de játszmákban addig taktikázunk, amíg egyszercsak azt vesszük észre, hogy nincs tét. Valahogy kicsúszott alólunk. Vagy talán nem is volt, mert már olyan régen eladtak minket, hogy az alkupacsira sem emlékszik senki. Az se, aki eladott minket, és az se, aki hagyta.

Egyébként meg teljesen mindegy, hogy Bächer Iván bátor-e vagy csak hülye, az a lényeg, hogy ötven vagy száz év múlva is olvasható lesz, és aki olvassa, az tudja majd, hogy a saját sorsáról tud meg valamit a könyveiből. 

Nézegettem a médiairányítás elveit, és cseperedő gyakorlatát, arra jutottam, hogy az a tét, hogy a következő néhány évben marad-e Magyarországon tíz-húsz becsületes és bátor újságíró, és talán ugyanannyi író. Nincs kétségem afelől, hogy marad, és azt is tudom, hogy ezeket majd megpróbálják bedarálni a gyávák, a szarháziak és a szolgák. Nem a politikusok, nem a rendőrök, hanem a realitásokhoz igazodó kollégák. Alighanem ki is szorulnak majd a sajtóból, és jó, ha az interneten marad közönségük.

Ahhoz, hogy ez a közönség egy csöppet visszanyerje méltóságát, talán az is kellene, hogy olvasson néha egy kis Bächer Ivánt. Naponta egyet-kettőt.