A forradalom állása

Orbán Viktor még mindig pörgős-lerohanós formában van, még nem tudta lelkileg földolgozni a győzelmet - illetve mégis talán azt, hogy nyolc év alatt kétszer árulta el a népe, és még a határon túliak is. Most jól megkapják ők is: visszavett a támogatásból. Úgy néz ki, hogy az egész nép büntetésben lesz: a köztisztviselők, a hitelesek, bankárok, szakszervezetiek, a piaci áron állami szolgálatban dolgozó szakemberek. Mindenki, akin fogást lehet találni. 

Most majd alighanem megismerjük azt, amikor a világ úgy gondolja, hogy nem tudja tovább jószándékkal figyelni azt a jelenséget, hogy egy kis ország miniszterelnöke azt képzeli, hogy a kétharmad immár nem csak a megyékben jogosít föl a fülkeforradalmárkodásra, hanem kiterjeszthető az az egész világra is. Leegyszerűsítve úgy néz ki: például újabb százmilliárdokba kerül majd nekünk az, hogy fizetéscsökkentéssel akarja megalázni a nemzeti bank elnökét. Hátha akkor megsértődik és eltakarodik. Az EU és az IMF pedig nem gondolja, hogy ennek köze lenne a joghoz, amire a világ rendje épül, és nem lehet a kultúra része a nemzeti bank orbánosítása. (Bár az is igaz, hogy Kubában is Che Guevara lett a nemzeti bank elnöke a forradalomban.)

Úgy látszik, itt a határ. Orbán vélhetően azt se bírta még földolgozni, hogy nem jött be a kósás-szíjjártós-görögországos trükk, amiért akkora büntetést fizettünk, amennyiből rendezni lehetett volna az árvízkárokat. Csakazértis megmutatja, hogy bármilyen áron rákényszeríti akaratát a világra. Van úgy, hogy valaki a választás éjszakáján elhiszi, hogy a győzelme forradalom. Reggelre meg arra ébred, hogy mégis inkább világforradalom. Azán úgy marad.

Kevés kivételtől eltekintve a forradalmak legfőbb baja az, hogy túl sok az áldozat. Úgy látszik, Orbán nem tudja mással igazolni forradalmi mivoltát: hát beáldoz mindent. Hátha mégis bejön az a görögországos humbug.