Nyolcezer bosnyák lemészárlása hogyan aránylik?

A héten, a Hágai Nemzetközi Bíróság ítélete után megint mutogatták a boszniai népirtás képeit. Nem is annyira tanulság-, mint inkább afféle emlékeztetőképpen. Nemis: inkább csak illusztrálták a hírt. A kilencvenes évek közepén, amikor a délszláv háborúk pusztítottak, szinte észre se vettük, mi folyik a közelünkben. Ez bűn volt. Részben a politikusoké, akik alighanem úgy gondolták, hogy távol kell tartanunk magunkat ezektől a konfliktusoktól, és már az is belekeveredés, ha túl sokat beszélünk róluk, hiszen óhatatlanul állást kell foglalni. Az igazi bűn a sajtóé: akkoriban már réges-régen joga volt fölülírni bármilyen politikai akaratot. (Így szinte úgy jártunk, mint az egész világ a náci haláltáborokkal: le kellett győzni a németeket ahhoz, hogy tudomást kapjon az egetverő embertelenségekről.) Pedig nagyon fontos lett volna tudatosítani akkor a kilencvenes években is, hogy semmi sem véd meg minket a háború, a háborúság borzalmaitól, ha egyszer belekezdünk, vagy belekeveredünk. (Igen: most és itt arra szeretnék figyelmeztetni, hogy mindenki személyesen lesz felelős, ha a magyar népet sikerül belehúzni egy polgárharcba, vagy – például a cigányok ellen – pogromokba. Ugyanolyan állatalatti véglények vagyunk, ha fegyveres hatalmat kapunk, mint bármelyik másik nép emberféléi.)
A héten néztem egy „hitleres” dokumentumfilmet, talán a Dunán. (A „hitleres” nálunk egy kategória, műfaj. Ha semmilyen más nézhető nincs a csatornákon, Kata azt mondja, „keress egy hitlereset!” És szinte mindig találok is.)
A filmen bemutatták azokat a képeket, amelyek akkor készültek, amikor az amerikaiak egy német város teljes lakosságát bevitték egy koncentrációs táborba, és kegyetlenül végignézették velük a hullahegyeket, a rettenetes állapotban lévő túlélőket, mindent. Hogy tudják, mit cselekedtek a nevükben.
Igen tanulságos volt. Őszintén, mélyen megrendültek a németek. És persze undorodtak. (Ha törvénykező lennék, előírnám a bíróságoknak, hogy rasszista bűncselekmények esetén, még a legenyhébb esetekben is tegyék kötelezővé Auschwitz meglátogatását. Akár erre szakosodott rendőri-pszichológusi felügyelettel.)
Más, csak közbevetőleg: a hitleresben szó volt arról is, hogy az oroszok vagy kétmillió német nőt erőszakoltak meg. Iszonyatos lehetett. De valahogy sohasem hallunk arról, hogy vajon a németek – és a magyarok – mit műveltek az orosz nőkkel. És a zsidókkal például – bár arról itt-ott olvastam, hogy a legszebbeket bordélyokba kényszerítették. Arról is olvastam borzalmakat, hogy a japánok ugyanezt tették például a koreai nőkkel. Ja: és az, ha egy amerikai, mondjuk egy éhező német nőnek, netán anyának akkor adott élelmet, ha szexuális ellenszolgáltatást kapott, nemi erőszaknak számít-e, vagy nem?
Egyszer majd jó lenne, ha történészek, filozófusok és a közönséges jóemberek összeülnének, és megállapítanák, hogy melyik volt az emberiség legaljasabb cselekedete, és aztán valamiképpen rangsorolhatnák, mondjuk az ezer legkirívóbbat. Az áldozatok száma, a szenvedés mértéke, az elpusztítottak neme és kora szerint, például. Nyilvánvaló: az lenne a vége, hogy nem lehet rangsorolni, és szinte ugyanazok a jelenségek bukkannának föl mindenhol. Nem tudom, hogy nyolcezer bosnyák lemészárlása hogyan aránylik nyolc filippinó élve boncolásához:

Élve boncolták fel a magatehetetlen foglyokat
2007. február 27., kedd 5:55 InfoRádió / The Times

(…) Akira Makino 1944-ben kisegítő egészségügyi katonaként szolgált a császári haditengerészetben, és a Fülöp-szigetekhez tartozó, akkor a japánok által megszállt Mindanao szigetére vezényelték.
A férfi Japán fegyverletétele előtt néhány hónappal, 1945 elején nyolc filippínó fogolyt boncolt fel élve, köztük két fiatal lányt. Amputálta a végtagjaikat, felvágta és eltávolította a májukat, veséiket, a nők méhét és a még dobogó szívüket.
"Tanulási célja volt. Még ma is, ha orvosokhoz megyek, lenyűgözi őket az emberi testről megszerzett tudásom. De őszintén szólva leginkább meg akartuk bosszulni, hogy ezek az emberek az amerikaiaknak kémkedtek. Ma már persze szörnyen érzem magam a kegyetlenségek miatt, és sokszor gondolok erre. Akkor azonban inkább gyűlöletet, mint sajnálatot éreztem ezek iránt az emberek iránt" - mondta el a japán férfi.
Az már korábban is ismert volt, hogy a japán hadsereg különleges titkos alakulata, a 731-es egység, kínai és orosz hadifoglyok ezreit ölte meg tudományos kutatásra hivatkozva. Akira Makino vallomása viszont az első, amely a Fülöp-szigeteken, és amely a haditengerészet által elkövetett atrocitásról szól.

”Ma már persze szörnyen érzem magam a kegyetlenségek miatt…” Az a baj, vagy az a jó, hogy én is. Mert arra gondolok, hogy talán bennem is lakozik egy Akira Makino, és csak az alkalomra vár, hogy elősunnyogjon.

A Hídember

Ötvenhatban az anyám elszökött a közeli Körtérre, ahol már javában lövöldöztek. Az apám utána ment, elkapta, megpofozta és hazahozta. Mondván, hogy akinek két kisgyereke van, ne forradalmárkodjon. Később anyám is elismerte, hogy - a pofozást is beleértve - igaza volt.

Ez természetesen arról jutott eszembe, hogy Orbán Viktor szamárságnak nevezte, ha valaki összefüggést lát azzal, hogy pont a blokádos-barikádos Erzsébet hídnál gondolja legméltóbbképpen békességben ünnepelni március tizenötödikét. A szamár a világ egyik legokosabb állata: az az ember meg biztosan ostobább a szamárnál, aki nem látja ebben az arcátlan provokációt.

A Hídember megígérte, hogy ösvényt mutat: most ez az Erzsébet hídtól a Keletiig tart majd. Hogy aztán azon kik és hogyan mennek végig, lesz-e halálos vesszőfutás a mutogatásból, az majd elválik.

Attól függ például, hogy igaza van-e most már a derék Toroczkai Lászlónak (is), aki szerint „Ha más nem is, de annyi mindenképpen igaz volt Szilvásy riogatásából, hogy a felkelők március 15-én a rendőri erők megosztására törekednek, s több csoport lőgyakorlatokon, kiképzéseken vesz részt.”

Megkockáztatom az elvetemült kormánypártiság vádját: azok után, hogy a Gönczöl-bizottság hibának minősítette, hogy október huszonharmadikán engedélyezték az astoriai tüntetést, és egyébként is az ország egyik legfontosabb hídját, szinte megkerülhetetlen főfőútvonalát foglalják le, nem lehetne-e hogy a rendőrség udvariasan bár, de fölhívja a Fidesz figyelmét arra, hogy jobb lenne, ha máshol ünnepelnének? Annyi szép nagy terünk van! Merőben szakmai alapon dönthetnének. Gergényi tábornok nyugodtan fölvállalhatja, akár politikailag is. Ennél jobban már úgysem fogják utálni, és mégiscsak az első dolga az emberéletek védelme. Például a Hídember ünnepeltethetné a permanens forradalmát a Hősök terén is. Az nem válasz, hogy ott már a MIÉP foglalt helyet. Elévégre egyazászló. Egyre csíkosabb.

Bár az is lehet, hogy jó lecke lenne, ha erre a provokációra maguk a normális fideszesek válaszolnának méltóképpen. Nem tudom elképzelni, hogy Morvai büntetőjogásznőn kívül bárki jó érzéssel viszi vagy engedi el a gyerekét, a szülejét vagy a társát egy ilyen veszedelmes orbánkodásra. Az is lehet, hogy elcsattan majd pár házastársi és szülői pofon is. Azon az alapon, hogy inkább legyek szemét macsó, mint özvegy balek.

Összehasonlító orbántan

Orbán Viktor sokat olvas. Idéz is szorgalmasan, sokszor nem is szellemtelenül, hiszen jókat mulatunk még a legmorcosabb beszédeinek egynémely részletein is. Fölhasznál magvas dakota- és székely történeteket, merít a Bibliából, Lenin összes műveiből… Széles műveltségéről alkotott képünket tovább finomítja, hogy a „Jó estét kívánok!” című idei országértékelő beszéde meglepő hasonlóságot mutat egy nem kevésbé meglepő szerző, nevezetesen Földes György történész - az MSZP országos választmányának egykori elnöke - 2000. december 6.-án Népszabadságban közzétett gondolataival. Minden kommentár helyett, a teljesség igénye nélkül idézzünk:
Földes György: „Az MSZP programját az új többség stratégiájával valósíthatja meg, a választásokat az új többség gondolatának jegyében nyerheti meg. Ez az a politika, ami a jelent a jövővel összeköti.” (…) „Az új többség a modern magyar demokratikus baloldal válasza az új elitet építő, erőszakos jobboldal kihívására. Nem akarjuk engedni, hogy az elmúlt évtizedben szerzett előnyök, a kialakult vagyoni és jövedelmi különbségek monopóliumokként rögzüljenek”
Orbán Viktor: „…az új arisztokrácia politikájával szemben megszületett egy új többség.” (…) „A kapzsiság politikája termelte ki az új arisztokráciát, (…)most azért lépett a politika és a kormányzás nyílt színpadára, hogy újabb és újabb kiváltságokat szerezzen magának. Ma már a törvények felett állnak.”
Földes György: „Az MSZP szólni szeretne azokhoz is, akik bár nem a baloldali értékek követői, de nem viselik el a mértéktelen jobbratolódást...”
Orbán Viktor: „Tisztelt baloldali honfitársaim, nem a magunk igazát akarjuk bizonygatni, nekünk nincs rá szükségünk, egyszerűen csak azt üzenjük önöknek… (…) Érdemes azonban keresni az ösvényt, amely mindenkit elvezethet az új többség változtatni akaró világába.”
Földes György: „A jobboldal megoszt és uralkodik…”
Orbán Viktor: „…mióta az új baloldal félrelépett, és a gátlástalanság, az erőszakosság és a kapzsi hatalomvágy emelkedett kormányra.” Stb, stb, stb.
Talán ennyit mára összehasonlító orbántanból. Kicsit fura: egy ember, aki folyamatosan azt ordibálja, hogy egy másik hazudik, ő meg szorgalmasan cseneget. Hogy így mondjam, nehogy bepereljen.

A ribiller

Jó alkalmat kapott Orbán Viktor a köztévében arra, hogy Kóka János fölhívására kijelentse: nem akar ribilliót március 15-én, sőt csöndes ünnepet szeretne, vissza szeretné adni az ünnep méltóságát. Történt ugyanis, hogy Orbán följelentette Kókát, mert azt merte mondani, hogy a Fidesz vezére március 15-ből polgárháborút szeretne csinálni.
Bár nem ez a leglényegesebb: micsoda orbánság az, hogy a politikai ellenfelét följelenti, egy ilyen mondatért? Ő, aki… nem is sorolom micsodákat szokott összehordani emberek minősítésére?
Ennél persze lényegesebb: ha nem vette volna észre, most is polgárháború van. Hideg polgárháború. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez legközelebb március tizenötödikén csaphat át melegbe, véresbe, és ez ma gyakorlatilag egyetlen-egy emberen múlik. Orbán Viktornak hívják. Bár tanulhatna abból, hogy a kordonbontáskor ez az érdeklődés hiányában elmaradt.
Orbán nem felejt és nem tanul. Ebben nagyon különbözik az elefántoktól, viszont rettenetesen emberi.
A gyűlölettől és demagógiától püffögő úgynevezett országértékelése után – amelyből csak a reális helyzetértékelés és a jövőkép vázolása hiányzott – most tovább magyarázza, hogy a szocialisták felelnek mindenért, mert nem küldik el Gyurcsány Ferencet. Ennyi. A részéről. Oszt jónapot. Erre még rábibózgat egy kicsit: a demokrácia jele az, ha a nép – mostmár egyazászló alatt nyüzsgő újtöbbségű egyazország – például utcai „politizálással” is elzavarhatja a kormányt. Ehhez meg ő majd valami ösvényt mutat. Például – gondolom – márciusban egy nagy ívű, gyújtó hatású szónoklatban.
Mivel azt nem árulja el, hogy az ő fényes ösvénye – nyilván nem csak Lenint olvasgat szorgalmasan, hanem Maot is – hova vezet, vagyunk egypáran, akik azt gondoljuk, hogy esetleg szakadékhoz. Ez ebben az esetben nem valami közönséges országromlást jelent, hanem emberhalált. Utcai harcokat. Lehet, hogy nem akar polgárháborút, de az, amit nem bánna, az az. Jó, hogy beszélt, nem jó, hogy nem válaszolt Kókának, de így legalább nem hagy kétséget kétségbesett megátalkodottsága felől. Így módunk van dönteni: melyik oldalon állunk, ha sikerül megint fölpiszkálnia a csőcseléket. Mert ne legyen kétsége: elzavartatni csak velük tud. Meleg polgárháborúban.

Dobolunk egy kicsit, hogy meg ne fázzunk

A múlt héten Milos nagyon beteg volt, elkapta a hányós-lázas vírus. Borzasztó volt hallgatni is, amikor a telefonba panaszkodott, hogy fáj a hasa. A hét végére aztán annyira meggyógyult, hogy sápadtan bár, de nekiállt a testépítésnek. Azzal kezdte, hogy amint beszereztette velem a kedvenc „dögi” kisautóját, mindenféle ételek megvásárlását követelte. Aztán közölte, hogy azonnal főzeléket enne. Szerencsére találtunk egy önkiszolgálót, ahol volt jó zöldborsó. Vettem neki egy kalácsot, mert szereti. Este megette a felét. A végén már azt mondtam neki, hogy csak félóránként ehet egy szeletet. Reggel éhesen ébredt. Kakaót és kalácsot akart. Délre meg is ette az egész kalácsot, és közben még rájárt a hűtőszekrényre is, hátha talál valamit. Jócskán ebédelt is. Nagyon féltem, nehogy elcsapja a hasát, nehogy elölről kezdődjön a hasfájás. Nagyon emlékeztetett Dávidra, aki egész gyerekkorában, ha belépett a házba, azzal kezdte, hogy „mi újság a hűtőszekrényben!?”
Vasárnap Leányfalun voltam, a faluházban, Gáti György fotóművész Így forgattok ti című kiállításának megnyitóján, és nagyon jó volt, hogy ott lehettem. Ő készítette Rohonyi Gábor Konyec – az utolsó csekk a pohárban című filmjének werkfotóit. Ha valaki nem tudja, mi az a werkfotó, vagy nem értette, hogy mire való, megtudhatja a kiállításon. Gáti György a forgatáson kilencezer (!) képet készített, ezekből válogatta a kifejezetten művészi értékű darabokat. Nagyon érdekes, pláne, ha valaki látta a filmet is. (Mutatott egy nagyon szép, olyan huszonöt perces filmfélét is, ami tulajdonképpen egy zenés, számítógépes diavetítés volt, azokból a képekből, amelyek nem fértek a falakra.)
Ott volt Szatmári Péter operatőr és Madarász Gábor zeneszerző is. Beszélgettünk, bár nem volt könnyű, kicsit meg is zavarodtam, mert a gyerekek szabadon mozogtak és hangoskodtak az amúgy zsúfolásig megtelt teremben. Az más kérdés, hogy jó, ha a gyerekek így vannak, csak legközelebb föl kell rá készülni. Az egész olyan volt, mintha Rohonyi Gábor, a falu legkisebb gyereke elindult volna szerencsét próbálni, és elnyerte volna a koronát, ami most a 38. Magyar Filmszemle díja volt. (A legjobb „műfaji” film, plusz a TV2 és a Filmhu közönségdíja.) Gáti meg képekben elmesélte, hogyan csinálta. Illetve: küzdöttek együtt.
Ráadásul bátorsággal nyertek, hiszen ma furamód ez kell ahhoz, hogy valaki merjen készíteni egy olyan mesélős filmet, amelyik azt föltételezi, hogy a néző bemegy nézni, és szépen, komótosan, az elejétől a végéig élvezni akar egy történetet.
Az is érdekes, hogy Szatmári, Madarász és Rohonyi kamaszkorukban együtt indultak Sopronban, és elhatározták, hogy egyszer majd együtt készítenek filmet. Jó hosszan jártak a próbán, de megérte. Bár Rohonyi mondta is, hogy ő nem siettette az első filmesség dolgát, mert úgy gondolta, hogy akkor lesz jó, amikor eljön az ideje. És eljött, és jó volt így. Neki el is hiszem, hogy nem volt türelmetlen, és azt hiszem, ez a filmből is látszik. Van benne annyi keletiség, hogy el tudom képzelni, amint tíz évig üldögélünk Tibetben. Legföljebb közben dobolunk egy kicsit, hogy meg ne fázzunk.
Kérdeztem persze, hogy mit lát a képeken. Nekem ugyanis nem csak azért volt életre szóló élmény mindig, ha olyan nagy fotósokkal dolgozhattam, mint mondjuk Féner Tamás vagy Benkő Imre, mert miden egyes közös utunk olyan volt, mintha valami egyetemi napon vettem volna részt, hiszen beszélgettünk, hanem azért is, amit megtudtam tőlük a közös munkánkról. Amikor megnéztem a képeiket. Annyi mindent tudtam meg utólag riportunk tárgyairól, szereplőiről, a környezetről, sokszor magamról, hogy ez aztán vissza is hatott az írásra. Biztos az van, hogy – mint állítólag a férfiak – egyszerre csak egy dologra tudok figyelni, a fotós pedig meghalna, ha ilyen lenne. Helyettem is figyel. Ráadásul kénytelen harmóniákat látni, teremteni, vagyis amit nekem megmutat, az már műalkotás. Igazi, nagy fotósok más ki se adnak a kezükből.
A legdöbbenetesebb az volt, amikor egyszer Féner Tamás mesélt nekem arról, hogy Berlinben volt a falbontás éjszakáján. Sőt: a szállodai szobájának ablaka éppen a falra nézett. Mondtam, hogy dejó, hiszen akkor biztos van egy csomó képe arról a pár, igazán történelmi pillanatról. Azt mondta, hogy nincs. Hogyhogy? Nem fényképeztem. „Nem azért mentem Berlinbe.”
Azt mondta, hogy nem azért ment. Akkoriban olyan városképeket készített, amelyeken egyetlen egy ember sem szerepelt. Láttam ezekből sokat, kiállításon is, sőt kaptam tőle egy dedikáltat. Azért ment, hogy ilyeneket készítsen.
Később évekig gondolkoztam, hogy Féner Tamásnak igaza volt-e. Aztán arra jutottam, hogy igen. Így kell, így kellene élni és dolgozni.
Kicsit elkalandoztam: Gábor persze szintén sokat tudott meg magáról, meg a filmről Gáti György képeiből. (http://www.gatifoto.hu) Szóval jó volt, jó volt látni a sikert, meg azt is, hogy nem szálltak el tőle.

Lemengele

Volt nekem egy Szent Ferenc rendjéből való hittantanárom, aki időnként erős túlzásokba esett. Egyszer például kiderült, hogy az egyik tanítvány hamiskásan viselkedett, amire abból kiindulva, hogy aki hazudik, az lop is, aki meg lop az rabol, eljutott odáig, hogy az a szerencsétlen a végén az anyját is megöli majd, nemsokára. Mindenesetre annyit elért, hogy negyven év után sem felejtettem el, hogy aki az egyik dologra képes, az hajlamos lehet a súlyosabbra is. Másrészt azonban, lehet ugyan brutális módon legyilkosozni azt, aki egy picit füllentett, de ha valaki naponta veti be ezt a módszert, az hatástalanítja is: egy idő után nevetséges lesz.
A politikában ez a - nyilván nevelő célzatú brutális beszéd - olyan régen kezdődött, hogy már nem is emlékszem, mikor, és mivel. Nekem talán a hazaárulózás volt az első, amit kissé túlkapósnak találtam, hiszen ha egyszer elsütjük azt, hogy valaki alaposan gyanúsítható egy nemzeten belül lehetséges főbűnnel, akkor mivel jövünk legközelebb. Akit annyira aljas, hogy még a némiképp liberálisok szerint is esetleg kötélre való vagy golyóra érett, hiszen a népét árulta el, azt mivel lehet legközelebb sértegetni? Ma már a hazaárulózás olyan a politikában, mint a bazdmegezés a kocsmában. Kötőszavazás, semmi hatása. Ahogy annak se, ha valakit hazugnak neveznek, noha az – elvben – egy polgári társadalomban az egyik legnagyobb sértés. Mi jöhet még?
A kérdés: miért van az, hogy ez a durva beszéd, az úgynevezett „verbális agresszió” többnyire jobbról jön – amint a füttyögetős kolompolás is -, az amúgy önfeledten kereszténykedő világból, és balra tart? Miért van az, hogy ha politizálóik és politikusaik meglátnak pár embert – pláne pár ezret -, akkor azonnal kell valami rettenetesen nagyot mondani, de olyat, ami nem csak sértegető, hanem - ha lehet - halálosan sértő.
Ha valaki keres, az talál: a hazaárulásnál talán egy kicsit nagyobb bűn a népirtás. A múlt hét végétől már azt is tudjuk, hogy a kormány nem csak hazug, nem csak lop – az anyagyilkosság meglepő módon kimaradt -, nem csak hazaáruló, hanem népirtó. Legalábbis a hódmezővásárhelyi miépes szónok szerint. Jó, az ember mit várjon egy miépestől, de az illető orvos, vagyis vélhetően művelt ember. Kínos: pláne komolyan gondolja az ádáz demagogizálást: valami műanyag bilincs is el fog rohadni Gyurcsány, Molnár miniszter és Horváth államtitkár asszony kezén a börtönben.
Lázár János polgármester – aki arról lett mostanában híres, hogy a nép kirablása miatt aggódó képviselőként a legtöbbet szakította számla nélküli költségeltérítéssel – visszafogottan csak lopással, fosztogatással és hazugsággal vádolja a kormányzókat.
Csodálom, hogy a szónokok nem olvasták föl hangosan a tüntetők tábláiról a nekik kedves sorokat. Például azt, hogy „Molnár Mengele Lajos temetkezési vállalkozó”, akinek egyébként dögöljön meg a zöld légy a nyakán… (Gondolom, ez azt jeleni, hogy föl van akasztva, és jól elrohad.) Jó, Mengelének is volt egy sajátos reformprogramja, de micsoda lélek kell ahhoz, hogy valaki egy orvost nyilvánosan lemengelézzen, a világ legelvetemültebb gyilkosához hasonlítson?
Na most, az is lehet, hogy – például a hódmezővásárhelyi kórházbezárás dolgában – a tüntetőknek és a szónokoknak igazuk van, vagy van igazságuk. Csak nem így. Így nem lehet. Miskolcon kicsit visszafogottabban tüntettek. Az is lehet, hogy tudják, ki volt az a Szent Ferenc, akiről az ő kórházukat elnevezték. Ember. Jóságos. A jó maga. Nem lehet utánozni, de azért méltók lehetünk hozzá.

Elég volt!

Jó hír, jó gesztus, jó üzenet: visszafogottan ünnepelné a kormány március 15-ét, esetleg a vezető kormánypárti politikusok egyáltalán nem mondanak beszédet. Erről Gyurcsány Ferenc szólt a Magyar Televízióban.
Abban sincs semmi meglepő, hogy most azzal jön mégis elő az ellenzék, hogy Gyurcsány gyáva, nem mer a népe elé állni, mert fél, hogy kifüttyögik, netán megdobálják naranccsal.
Lehet, hogy ez is benne van, de nem az ő szégyene. Bár úgy is elintézhetné, hogy a tévében meg a rádióban beszél, joga, talán hatalma is van hozzá, és akkor lehet visítozni a képernyők előtt, oszt jó napot.
A dolog jelentősége abban áll, hogy valaki végre tesz egy lépést abba az irányba, amit egy kicsi, undorító csoporton és az azok hátán élősködő pártokon kívül mindenki joggal kíván: tűnjenek már el, legalább az ünnepeinkből a politikusok!
Az egész magyar elitnek tudomásul kell vennie, hogy az, amit itt az utóbbi években ünneplés gyanánt előadtunk, nyomasztó, visszataszító, gyalázatos. Nem csak azért, amit a jobboldali csőcselék rendez minden alkalommal. Ha nem cirkuszolnának, akkor is botrányos az az igénytelen közhelygyűjtemény, amit meg kell, kellene hallgatnunk, és amiben legföljebb az lenne az érdekes, hogy mi bennük, mellettük az aktuális sunyi üzenet. Mert akkor azt lehet értelmezgetni… De mivel legalább az ünnepna- pokon szeretnénk, ha ezektől is megkímélnének minket, elmegyünk kapálni, horgászni vagy az erdő mélyén sétálni.
Nem ismerek ma olyan politikust, akinek a beszédére március tizenötödikén kíváncsi lennék. Mondjuk ki végre erről is az igazat.
Az ünnepeket adjuk át, például a gyerekeknek. Legalább lesz, aki mindenféle szervezés nélkül kíváncsi rájuk. Szavaljanak, daloljanak, színjátsszanak! Inkább hallgatom suta kis szónoklataikat, hamiskás, unalmas éneküket, iskolás verselésüket, mint a mégoly fényes tekintetű fölnőtt szónokok semmitmondásait. Versenyezzenek egész évben, hogy például ki szavalhat a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, melyik énekkar léphet föl az Operában, díszünnepségen, ahol nincs más dolguk a kormánypárti és az ellenzéki vezéreknek, meg a köztársaság elnökének, mint őket csodálni.
Az ünnepek meggyalázása, ami itt évek óta folyik, igazi nemzetrontás. Elég volt. Örökre. (Népszava)

Postások! Vigyázzatok!

Hétfőn sajnos temetésre kellett mennem. Földi Tamáséra, aki Csilla unokahúgom apósa volt. (MTA Közgazdasági Információs Csoport, utóbb a Politikai Tanulmányok Intézete egykori igazgatója, az Acta Oeconomica alapító főszerkesztője, és még annyi minden...) Kicsit ismertem, bár nem beszélgettem vele eleget. Igazából azért mentem el, mert nagyon szeretem Zoli fiát. Amikor az apja haldoklott, és ő vigyázott rá éjszakánként, néha beszélgettünk az interneten. Szerettem volna, ha a bátyjával és azokkal, akik még mellettük vannak, kitartanak a végsőkig, és nem viszik kórházba, meghalni. Elég baj az a világban, hogy ez ma már szinte hősies küzdelemnek számít. Megnyugtatott, hogy legalább nekik sikerült, legalább az ő apjuk nem magányosan, hanem emberhez méltóan halt meg.

Erről persze az is eszembe jutott, amikor én foghattam a haldokló nagyapám kezét. Érdekes képet találtam az Origo Galériáján - http://galeria.origo.hu - a Fenséges amatőrök című remek kiállításon: "Balogh Rudolf: József főherceg meglátogatja sebesült katonáját, Gyolcsos Pált (1916 k.)”. Tulajdonképpen egy korabeli hírkép, talán be is állították, ha figyelembe vesszük a korabeli fotografálási technikai lehetőségeket.
A nagyapám mesélte, hogy ő is éppen kórházban volt, amikor a főherceg látogatást tett. Nem volt nagy baja, csak valami verekedésbe keveredett és az egyik társa megszúrta a kezét. József főherceg végigment az ágyak között, és megállt a nagyapámnál, mint minden katonánál. Megkérdezte, hogy milyen a sebesülése: „Lőtt vagy szúrt?” A nagyapám közölte, hogy szúrt. A főherceg mellé lépett, megveregette a vállát, és azt mondta, hogy „nagyon derék!”. Neki volt egyedül, a többit meglőtték, vagy más baja volt.
Nyilván azt hitte, hogy közelharcban, szuronnyal szúrták meg, és az nagyon hősies dolog. Mintha a katonák, pláne az olyan, gimnáziumból éppen csak kijött kicsi harcosok, mint a nagyapám, csak úgy kimászkáltak volna a lövészárkok közé, kicsit bajvívni, bajonettezgetni egymással! Hajtották őket, mint az állatokat. Mire hazavergődött, négy embert ölt meg személyesen, szemtől szembe. Ez aztán elég is volt neki egész életre, nyomasztónak. Erre a haldoklása közben jöttem rá. Az utolsó heteiben már csak a fronton volt.
Akkor, amikor a főherceg megtisztelte, a nagyapám nem tudta, hogy másfél évtized múlva elveszi a nagyanyámat, aki annak a tábornoknak az unokahúga, aki József főherceg katonai nevelője volt. (Az meg aztán pláne érdekes, hogy az ő apját – még őrnagyként - 48 után halálra ítélték a szabadságharcban való részvételéért. Aztán ezt életfogytiglani várfogságra változtatták. Négy év múlva szabadult, mert a felesége – Kegyetlen Berta – kikönyörögte a császárnál. Sikerén nem csodálkozom: rendkívüli szépség volt. Amint a férje, János félig megvakultan kiszabadult, mindjárt el is vált tőle. Ez – pláne négy gyerekkel - a XIX. század harmadában elég forradalmi dolognak számított, de ez sem gátolta fiát később karrierjében: elég jó katonának bizonyult ahhoz, hogy a császárfiak nevelője legyen.
Berta szépanyám azért volt „kegyetlen”, mert amikor Bécsnek menet félúton fölfedezte, hogy az egyik gyereke fölkapaszkodott a kocsira, hogy vele mehessen, és porosan előkerült a csomagos kosárból, simán összerugdosta.
A rend kedvéért a történethez hozzá tartozik, hogy a férjét, Jánost, aki megdöbbentő módon hasonlít rám – van róla fényképem - nem azért ítélték halálra, mert magyar és szabadságszerető katonatisztként föllázadt a császár ellen, hanem azért, mert osztrák katonatisztként tette ezt. De nem ám szabadságszeretetből, hanem azért, mert ő az ezred zászlajára esküdött, és amikor az ezred Bécs ellen fordult, akkor ezt kellett tennie. Az más kérdés, hogy a győztes aztán nem vette figyelembe katonai becsületét – vagy mégis, mert a halálos ítéletet, mégiscsak várfogságra változtatta. Azért az egy rettenetes konfliktus lehet, ha egyszerre két hűségtörvénynek kell engedelmeskedni, és az egyik ellent mond a másiknak. Azt viszont a császár javára kell íri, hogy János szépapám viselkedését nem torolta meg a fiain. Úgy látszik az inkább afféle magyar szokás. Bár igazából én se vagyok biztos abban, hogy a gyerekeim nevelését annak a fiára bíznám, akit a nevemben halálra ítéltek. Lehet, hogy mégis, leginkább magyar vagyok, bár ezt egyre többen vonják késégbe.

„Valaki” azt kérdezi, hogy ebben a fenyegetős világban én is kapok-e fenyegetéseket.
Ősszel többet kaptam, volt halálos is, rendesen, bár mostanában is jön ez-az.
Például jellemző ez, amit írása alapján vélhetően egy hatvan év fölötti, legalább érettségizett, jobboldali nő írt, nyilván keresztény-magyar szellemben:
címzés: Népszava Szerkesztős. (idegen érdekek lapja)
feladó: Postások! Vigyázzatok! A másik oldalon egy ellenséges firkász képe van!
A szöveg, megszólítás nélkül: Szerencsémre ritkán olvasok valamit Öntől. De a képernyőn sem nézem szívesen a városi csavargókra emlékeztető pofázmányát (Gondolom szőrzetébe bújva alacsonyabbrendűségi érzetét szeretné rejteni. Megértem!)
Utálatom ellenére megkérdezem Öntől, ki Ön Andrassew? Arca idegen, stílusa infantilis, lelke durva, szellemisége magyargyűlölő.
De már bánom is, hogy 62 Ft. erejéig szóbaálltam Önnel. Ennyit sem érdemel.
Andrassew! Húzzon el innen! Menjen vissza ahhoz a picsához, amelyik a világra szarta!
(A levelezőlapra gondosan fölragasztgatta az újságból kivágott képemet.)

Ennél a szerencsétlen, ocsmány kis mániás üzenetnél kicsit súlyosabb az a levél, amit a Magyar Nemzeti Ellenállási Mozgalomtól kaptam. Illetve az a kis megjegyzés, amit piros tollal a végére biggyesztett egy bizonyos Náder Tamás nevű elnökük.
A levélben egy jó nagy paksaméta volt. Ostobábbnál ostobább kiáltványok (A MAGYAR NEMZETHEZ!), telistele sületlenségekkel és fenyegetésekkel. (Ez az a jeles csapat, amelyik például a barátaim és kollegáim közül sokat piros könyvbe, a "magyar nép ellenségei panoptikumába" tette. Ezek azt az ítéletet kapták, miszerint tizenöt évig nem vehetnek részt a magyar sajtó életében.)
Nekem meg azt írja Máder elnök piros tollal: "T. Andrassew Iván!
Ügyes fiú vagy. Szép cikket írtál a Népszava 2007 feb. 3.-i számában (Csavarhúzós forr.) Te is kapsz egy figyelmeztetést!
Az üzenet megtiszteltetési értékét csak az zavarja, hogy nem eléggé személyes: a szomszéd szobában Veress Jenő is kapott ugyanilyet. Ő is nagyon megijedt ám.

Fontos lettem a banknak

Van úgy, hogy szétfolyik minden. Mintha a dolgok fölmelegednének, a szilárdító szálak meggörbülnének, aztán föloldódnának, és elkezdenének széledni a szabályok. És aztán a tárgyak, az emberek, az idő, de még az ügyek is.
Például így jártam tegnap. Tizenöt év után eltört a kedvenc övem csatja, anélkül meg nem lehet járni. Értekezlet után úgy gondoltam, hogy elmegyek a közeli plázába, hátha találok. Nem találtam jót. Volt ugyan olyan, ami tökéletesen megfelelt volna, kivéve a hosszát. Nem értem pontosan, hogy miért és kiknek készítenek kifejezetten rövid öveket. Mondhatná erre bárki, hogy én vagyok kövér, de ebben az esetben nem ez az ok, hanem csakugyan nevetségesen kurták a marhabőr szíjak. (Disznóbőrt nem veszek, mert az disznósajtba való.)
Végül aztán találtam egyet, amit nem vettem volna meg, ha nem esne le a gatyám. Vagyis nem esik le, csak hamar kimászik a föltesti ruházatom, és fázik a derekam. Szóval vettem egyet, az hosszú volt, viszont valahogy úgy lukasztották ki, hogy az nálam, mondjuk ötven kilóval nehezebb embereknek lenne jó. Nem is a derekukra, hanem a hasukra. Szerencsére volt a plázában egy olyan bolt, vagy műhely, vagy mifene, ahol kulcsot készítenek, cipőt javítanak, ruhát tisztítanak, sőt fénymásolnak is, de a pultos hölgy azt mondta, hogy jöjjek vissza fél óra múlva, mert akkor ott lesz az övlyukasztó ember.
Gondoltam, de jó, bemegyek a bankba, ami mindjárt a szomszédba van, úgyis el kell intéznem egy párperces szerződést. Az az érdekes dolog történt, hogy amint kényszervállalkozóból átkényszerültem afféle szinte alkalmazotti státuszba, egyszeriben fontos lettem a banknak. Kevesebb pénz érkezik, mint azelőtt, ám most már az van odaírva a megfelelő rubrikába, hogy az bizony „munkabér”. Így hírtelen középosztálybéli lettem, vagy mifene. Nem tudom, beszámoltam-e a nyári banki kalandomról, amikor szükségem lett volna egy nem túl jelentős összegre, és egyszerűen visszautasítottak. Mert nekik csak a munkabér a jó, teljesen függetlenül attól, hogy mondjuk másfél évtizeden keresztül mennyi pénzemet használhatták.
Akkor úgy lett vége a bajomnak, hogy panaszkodtam a barátomnak, hogy ezek kifejezetten megaláznak. Azt kérdezte, mennyi kell. Mondtam, hogy úgyse tudsz annyit adni. Mennyi? Kétszázezer. Erre kivette a zsebéből: - most nyertem, tedd csak el.
De az utóbbi hetekben elképesztő gyorsasággal fölfedezett a bank. Telefonálgatnak, írogatnak, hitelkeretet, szolgáltatásokat ajánlanak. Szeretnek. Kifejezetten aranyosak. Nem haragszom, de nem is fogom elfelejteni, hogyan bántak velem. Igazából fölfoghatatlan: látszik a bankszámlán, hogy évek óta ugyanonnan, ugyanolyan összegek érkeznek, és ráadásul nyilvánvalóan munkabér-jelleggel, de nekik alkalmazotti státusz kell, mintha az ma biztosabb lenne. Mintha nem azért lennénk más besorolásban, mert a kormány megunta azt a kényszervállalkozósdit, amibe egyébként a kormányos kényszerítették az embereket a harácspolitikájukkal.
Szóval bementem, hogy matassunk egy kicsit a szerződéseinkkel. Már az elején láttam, hogy nem lesz könnyű, mert egy tanuló lány foglalkozott velem. Ez abból derült ki, hogy volt mögötte egy másik, akire minden mozdulat után kérdőn nézett. Az többnyire bólintott, csak néha instruált és mutogatott. Amúgy nagyon kedvesek voltak. Viszont egy idő után föltűnt, hogy mégiscsak baromi lassan mennek a dolgok. Erre odahívtak más embereket, sutyorogtak, a képernyőt nézték. Néha rám is pillantottak, amiről meg azt gondoltam, hogy velem lehet valami baj. Mondjuk, van az ő számítógépük képernyőjén valami fénykép, ami alapján azonosítottak, mint bankrablót, és azért húzzák az időt, mert már hívták a rendőröket.
De aztán kiderült, hogy csak a rendszer lassult le, és elnézést kértek. De annyira lelassult, hogy közben elmentem övet lyukasztatni, meg pogácsázni, mert megéheztem. Biztos attól az érzéstől, ami nyilván a várakozástól tört rám, kezdett körülöttem szétfolyni az idő, meg a tér is. Csapdában voltam. Menekülésre gondoltam, pláne, mert vissza kellett volna érnem a szerkesztőségbe, tördelni, de nem mehettem, mert félig már aláírtam mindent, és vannak olyan szakaszok egy ügymenetben, amikor már nem lehet kilépni. Ez hormonálisan is hatott rám: kivert a víz, és megéheztem. (Ráadásul én, ugye drogos is vagyok: nikotinfüggő.)

Az lett a vége, hogy a tízperces ügyből egy óra lett, én meg szétestem.

Este Kata megvigasztalt, egyebek mellett azzal, hogy főzött valami norbisat. Teljesen rendben volt.
Ja, még azt akartam följegyezni, hogy vasárnap este Milos már feküdt az ágyban, és a hátát simogattam, mert azt szereti elalvás előtt. Egyszercsak megfordult, és azt kérdezte, miért van az, hogy ő rosszakat álmodik. Mondtam neki, hogy azért, mert néha hülye rajzfilmeket nézett. (Itt jegyzem meg, hogy ő is, Saci is önként lemondott a Cartoon Network-ről, mert maguktól belátták, hogy nem gyereknek való, amit ott látnak. A Jetixet se nézik – az még brutálisabb.)
Milos fogta a fejét, erősen gondolkozott, aztán kibökte, hogy szerinte az agyában vannak ezek a rossz mesék, és amikor alszik, előjönnek álmában.
Ez a gyerek öt éves. Ő megérti. Pontosan. Azok, akik ezeket a filmcsatornákat fönntartják, kicsit idősebbek.

A puncsos tesztpuccs

Orbán Viktor őszi puccskísérletének bukása, vagy mondjuk jegelése után szinte mindenki meglepődött azon, hogy a múlt hét végére időzítve ismét próbálkozott. Bár ez már inkább csak olyan puncsos árnyalatúra sikerült, nincs mit csodálkozni azon, hogy belekezdett.
Mondják, Orbán legnagyobb hibája, hogy képtelen jól időzíteni. Mindig jóval az olimpia után tud világcsúcsra futni. De most jól időzített. Ez teszt volt, és jól sikerült. A kérdés már csak az, hogy észhez tér-e attól, ami kiderült, vagy még jobban gorombul.
Kétségbeejtő helyzetben van: ha most, tavasszal nem jut hatalomra, ha nem is örökre, de hosszú időre kiírja magát a történelemből. Pláne annak aranylapjairól, amelyekre való. Önmaga, és nem különben szerető és ádáz hívei szerint. (Volt, amikor magam is úgy gondoltam.)
Az ok nagyon egyszerű: úgy képzelte, hogy egy nagyon morcos kampánnyal úgy is győzhet, ha nincs programja. Nem győzött, programozni már ősszel is késő volt, most meg pláne. Nem elég, hogy a miniszterelnököt nem utálja eléggé a nép – pláne az a része, amelyik valóban megválasztotta, vagyis azok, akiket "becsapott” –, ráadásul Gyurcsányból sugárzik, hogy legalább víziója van a jövőről, Orbánról meg az, hogy nincs. (Csak egy példa: lehet, hogy az egészségüggyel, annak reformjával, Molnár miniszter összes intézkedésével kapcsolatban Mikola Istvánnak mindenben igaza van. Csak az a kérdés, hogy miért nem ő kezdett bele a reformba, ha egyszer tudta, hogy arra feltétlenül szükség van. Több kérdés nincs.) A programtalanságot már Orbán ma még csakugyan létező aurája sem tudja eltakarni. Viszont sürget az idő: ha nem hamar jut hatalomra, az eladósodott Fidesz bedől, az egész jobboldal átrendeződik. Nélküle. A "nemzeti” tőkére nem számíthat. Már arra sem. A "tőke” utálja a zavargókat. Pláne a veszteseket.
Meglehetősen különös, ha egy olyan kedvező történelmi helyzetben esik szét az ellenzék, amikor növekszik a népszerűsége. Úgy látszik, mégiscsak lehet abban valami, hogy program nélkül tartását veszti egy politikai alakulat. Diktatúrában lassabban, demokráciában hamarabb. Ezt nem helyettesítheti egy mégoly tehetséges ember egész országot beborító delejes karizmája sem. Mert az elkopik. Az önmaga körüli pörgés energiafaló.
Orbán ugyan pontosan tudta, hogy a kerítésbontás törvény menti módszerével semmire sem megy, mégiscsak fontos volt, mert csak eközben lehetett odaüzenni, hogy most már lehet tüntetni. Pláne, hogy előre rászervezték a jól mobilizálható csőcselékmagot. Az első fél óra ugyan jól alakult, annyira, hogy a mohó Martonyi – a megfejthetetlen Orbán-fan – máris új választásokért kiáltott, ám a folytatás elszánalmasodott. Pár százan próbálkoztak önfeledten gyűlölködve kossuthtterezni a jó időben. Aztán a rendőrök kikísérték őket, aztán visszajöttek, aztán megint kikísérték… megint vissza. Így a rendőrök se fáztak, és a tüntetőknek is biztosították az ácsorgás helyett az egészséges séták lehetőségét.
Ebből az derült ki, hogy Orbán márciusban nem számíthat spontán erőkre, ­vagyis azokat szervezni kell. Vidékről hozni, például. Ha ugyan érdemes. Ha ugyan nem adja föl. De miért adná föl ezt a háthapolitikát?
A tesztből azt is megtudta – a magvas jogvitától függetlenül –, hogy a nép – az "emberek” – többsége inkább időlegesen lemond egy lokális jogáról, mintsem hogy ismét összeszarva és széthugyozva lássa a Parlament környékét. Arról már nem is beszélve, hogy nem örülne az onnan induló összecsapásoknak, gyújtogatásoknak és barikádozásnak. A nép annyira azért nem hülye, hogy ne emlékezne, milyen előzményei voltak a Kossuth tér "műveleti területté” nyilvánításának. (Mint ahogy arra is, hogy ki kezdte október huszonharmadikán a cirkuszt, milyen brutalitásra volt válasz a rendőri brutalitás.)
Ha Orbán folytatja az "ez a harc lesz a végsőt”, a Kossuth térre mindenképpen szüksége lesz – lenne – márciusban. Ahhoz kell, hogy a polgári hívek meg az újnyilas csőcselék hátteret adjon. Nagyszínpad kell. Nem mindegy, hogy valaki az Operában énekel vagy egy pinceszínházban kornyikál. Még egy Astoria-kalandot nem engedhet meg magának.
Nem kevésbé fontos, hogy Orbán most fölmérhette, kik azok, akik tűzön-vízen át követik, és kik azok, akik eddig, és itt megálltak. Most ugyan nincs ereje arra, hogy ezektől megszabaduljon, de hatalmas fekete pontot kaptak. Bár az is lehet, hogy hamarosan végképp távozniuk kell a Fidesz élvonalából. Nem lenne meglepő, ha ez már a közelgő Fidesz-kongresszus előtt is szóba kerülne, jól irányított sutyorgás szinten. Ez elterelné a figyelmet. Hogy miről, az már mindegy egy ilyen szomorkás végjátékban. De az is lehet, hogy eltávolításuk másra vár, hiszen Orbán a kongresszus előtt bevetheti a Bod Péter Ákos-trükköt. Ha márciusban nem sikerül közelebb jutni a hatalomhoz, "a jobboldal összetartása érdekében” teátrálisan hátralép egyet, és maga elé tol valakit. Ez is hatásosabb lenne, ha a Kossuth tér nagyszínpadáról harsogná erőteljes Semjén-bólogatással.
Nincs sok alkalmas ember erre. De talán Szájer. Bizonyított. De még mekkorát: demagógiából, felelőtlenségből, fölfuvalkodottságból. És hűségből. Pedig valamikor önjáró volt. (Népszava)

Csavarhúzós forradalom

Orbán matatott a garázsban, talált pár csavarhúzót, tanakodott magával, hogy mit lehetne ezekkel kezdeni. Hát forradalmat! Jól meg is fontolta, amolyan karizmatikus szellemi vezetőhöz illően: kár volt ősszel egy kis hideg miatt abbahagyni a gyurcsányverő cirkuszt, most jó az idő, hazajött Szájer is, lepjük már meg az országot azzal, hogy nem márciusban kezdjük a balhét, hanem legott. Hátha kitart a meteorológiai tavaszig az általános fölmelegedés, és akkor kellemes időben lesz ez a harc a végső. Hajrá Magyarország! Hajrá TMK-brigád!
Az utolsó, nagy lökést az adta, hogy tegnap reggel a Népszava címlapján azt olvasta, hogy „Kossuth tér: marad a kordon”. Ettől nagyon megmérgedt, de annyira, hogy azonnal vette a telefonját és belekiabált. Parancsokat.
A csavarhúzókra azért van szükség a modern forradalomban, mert egy párt szakképviselői nem csak arra jók, hogy őszödi beszédet lopjanak, szerverbe törjenek be, hanem értenek a kordonszedéshez is. Maradandó rongálás nélkül - ami gondolom, már garázdaság - csak csavarhúzóval lehet például egy Barsinéhoz illő eleganciával szétszedni az ilyen brutális kényszerítő jószágokat.
Szájer József azért kellett, mert ha ő részt vesz a cirkuszban, pláne úgy, hogy előző nap eubeszédben jelenti föl az országot, akkor már nem is kell drága pénzen ideges embereket Brüsszelbe utaztatni, az egész világ ideküldi tudósítóit, hátha Szájert véletlenül meglöki egy azonosíthatatlan rendőr, és akkor bevonulnak az EU elitcsapatai és eltakarítják a kormányt. Gyurcsányt meg egyenesen Hágába viszik. Vagy Guantanamora, mert terrorista, hiszen lezárja az összehugyozott teret a demokrácia elől.
A telefon is kellett ehhez a forradalommal fölérő polgári engedetlenséghez, hogy Orbán és Szájer időben értesítette az árpádsávosokat, akik szinte azonnal meg is jelentek a téren, a Hír TV-vel, a mi szíenenünkkel egyetemben. Mert mit ér a forradalom tömegek és médiatámogatás nélkül?
Orbán és Szájer természetesen arra számít, hogy a rendőrség föllép ellenük, esetleg udvariasan elmeorvosi vizsgálatra kéri őket. Pláne erre még bíztattak is azzal, hogy jelezték: nem kell most velük szemben betartani a képviselői mentelmet. Ha pedig ellenük nem, hát a rendőrök majd kiszorítósdit játszanak az odacsődített, mindenre kapható árpádsávos csőcselékkel, akik a Fidesz csalánverő alkalmatosságaként eddig is jól működtek. Akkor meg majd az lesz a világsajtóban esemény.
Ők igazi forradalmárok, megköpködik a szerencsés rendőröket, kicsit lapogatják is őket. Ha azok esetleg vissza kardlapogatnak, az a jó: máris lángra borul a város. Orbánnak mindegy: vérszemet kapott, vérbe fagyva látni Gyurcsányt, ez az egy hajtja. Az se baj, ha odavész pár forradalmár, pláne a bűnös város.
Én már kicsit unom ezt az egész pojácásdit, de Orbán még nem bír kiesni a szerepéből.
Nem tudom, miként dönt Gergényi tábornok, de alighanem azzal teheti a legjobbat, ha úgy intézi, hogy Orbán Viktor és Szájer József - aki most aztán hetekig nem mehet vissza Európába - kénytelen legyen pár hétig jó korán kelni, hogy reggel időben szét tudják szedi a kordont, ami mindig szépen összeszerelve várja őket. Megígérték, hogy ezt teszik, jár nekik, hogy hülyét csináljanak magukból. Orbán igazi ellensége a saját ötletburjánzása: állandóan kitalál valamit, amiről aztán kiderül, hogy nem lehet teljesíteni, és különben is érdektelen. Nem sorolom: kivonul, bevonul, népgyűl, szónokol, aláírat - megannyi csúfos kudarc. Egy saját lelkébe szorult töpörödő titán utolsó toppanásai.
Úgy látszik túlságosan megterhelte az a felelősség, ami az „új többség” félmilliós gyarapodása miatt rátelepedett, kellett egy kis felelőtlenség, túl kellett lépni megint a törvényesség vékony sávján. Olyat tenni, amit országgyűlési, pláne európai képviselő, pláne pártvezér, meg nem tehet: provokál, engedetlenkedik a maga által alkotott rend őreivel szemben.
Nem tudom, az ádáz forradalmárkodáshoz mi adta meg most a nagy világosodást, mert az talán még sem elég, hogy csavarhúzót talált. Talán most tudatosult benne az, ami a Schmidt Mária-ügy óta egy ország előtt nyilvánvaló: kihátrált mögüle a tőke, és nincs más lehetősége az életben maradáshoz, mint a nyegle utcaszínházasdi. Hátha bejön most az egyszer. Bár igazi talány, miképpen tudott olyan, megfontoltabbnak tűnő embereket ilyesmire rávenni, mint Navrasics, és az utcán egyre szinglisebb módon viselkedő Mikola. Martonyi, ez az eddig igazán mértékadónak tűnő ember már azt latolgatta, hogy egy ilyen válságban a kormány lemond.
Legalább ők megérthették volna, hogy például Budapest lakosságának túlnyomó többsége kifejezetten helyesli, hogy a rendőrség műveleti területnek tekinti a Kossuth teret, és nem bánja a kordonokat. Akkor se, ha persze lehet jogi meg városképi kifogás ellenük.
Ez a harc lesz a végső? Ez bizony. Várjuk Satut a hangosbeszélőnél! Molnár Tamás már be is jelentette a tavaszi hadjáratot. Orbánnak köszönetet mondott. A városban zűrzavar, vonulás… Ami összetartozik, megint összeért.
Ha a rendőrség elég fegyelmezett: meg tudja a csavaros eszű Orbánnak adni a lehetőséget, hogy minden nap ország-világ előtt tetten érve járassa le magát, ahogy ősz óta teszi, szorgalmasan.

A humor odaveszéséről

Fura, de elég nagy visszhangja lett annak, hogy a Hócipőben megjelent egy tréfás nyilatkozat, amelyben néhányan arra kérjük Kuncze Gábort, hogy maradjon mégis, mert ha távozik, akkor egyrészt kivész a Tisztelt Házból a humor, másrészt nekünk, még tréfálkozni próbálkozó írogatóknak - sőt a verbálisan hivatásszerűen vicceskedőknek is - erős konkurenciát jelenthet. Többen kérdezték, hogy most akkor ez komoly-e, és mi bajunk van nekünk Fodor Gáborral vagy Kóka Jánossal.
Semmi bajunk velük. Ha viszont egy ilyen, szatirikus kéthetilapban megjelenő, tehát nyilvánvalóban némiképpen ironikusnak is szánt petíciót bárki is annyira komolyan vesz, hogy levélben vagy telefonon rám kérdez, akkor talán mégsem olyan vicces az egész. Talán mégiscsak az van, hogy Kuncze távozásával - és tegyük hozzá nagy tisztelettel, hogy Kupa Mihály politikából való önmenesztésével - csakugyan sivárosodás lesz a politikai életben.
Utoljára a sajtó, vagyis a politikai sóbiznisz képviselői akkor néztek ilyen szomorúan a jövőbe, amikor Torgyán távozott a politikai életből. Akkor is, ha engem például néha kivert a hideg veríték, amikor ripacskodásait hallgattam, ám ő legalább próbálkozott az iróniával
Nem mondom, hogy ezután nem lehet majd mulatni, mondjuk Lendvai Ildikó replikáin, vagy Gyurcsány Ferenc sajátosan kamaszos mozdulatokkal kísért szinte archaikus szóhasználatán, ám ez kevés. Igazából a jobboldali humort hiányolom - és ezt most végképp ne vegye senki pártoskodásból fakadó torz előítéletességnek. Orbán Viktor korszakokra tagolható, sajátos humora odaveszni látszik, mert az utóbbi években kifejezetten elkomorult. Kedvencem, Kövér László is hallgat. Az egykor Áder vezette Deutsch-Szijjártó-Répássy-iskola föllépései inkább kínosak, mint mulattatóak. Az lehet ennek hátterében, hogy képtelenség egyszerre azzal ébredni és feküdni, hogy földannyának földannya, és közben még viccesnek is lenni. Vélhetően akkor várható valami fölvirágzás, ha odaáig polgárosodunk, hogy a jobboldalon is megjelenik az önirónia. Az egy képesség. Azt mutatja, hogy valaki, vagy egy csoport megtalálta a helyét a világban.
Márpedig nagy szükség lenne erre, pláne a mostani frászos, civakodós, nyomorgós időkben. Nehéz túlélni, ha csak a képviselők és vezéreik hülyeségein röhöghetünk. Pláne szomorkásan. (Népszava)