Postások! Vigyázzatok!

Hétfőn sajnos temetésre kellett mennem. Földi Tamáséra, aki Csilla unokahúgom apósa volt. (MTA Közgazdasági Információs Csoport, utóbb a Politikai Tanulmányok Intézete egykori igazgatója, az Acta Oeconomica alapító főszerkesztője, és még annyi minden...) Kicsit ismertem, bár nem beszélgettem vele eleget. Igazából azért mentem el, mert nagyon szeretem Zoli fiát. Amikor az apja haldoklott, és ő vigyázott rá éjszakánként, néha beszélgettünk az interneten. Szerettem volna, ha a bátyjával és azokkal, akik még mellettük vannak, kitartanak a végsőkig, és nem viszik kórházba, meghalni. Elég baj az a világban, hogy ez ma már szinte hősies küzdelemnek számít. Megnyugtatott, hogy legalább nekik sikerült, legalább az ő apjuk nem magányosan, hanem emberhez méltóan halt meg.

Erről persze az is eszembe jutott, amikor én foghattam a haldokló nagyapám kezét. Érdekes képet találtam az Origo Galériáján - http://galeria.origo.hu - a Fenséges amatőrök című remek kiállításon: "Balogh Rudolf: József főherceg meglátogatja sebesült katonáját, Gyolcsos Pált (1916 k.)”. Tulajdonképpen egy korabeli hírkép, talán be is állították, ha figyelembe vesszük a korabeli fotografálási technikai lehetőségeket.
A nagyapám mesélte, hogy ő is éppen kórházban volt, amikor a főherceg látogatást tett. Nem volt nagy baja, csak valami verekedésbe keveredett és az egyik társa megszúrta a kezét. József főherceg végigment az ágyak között, és megállt a nagyapámnál, mint minden katonánál. Megkérdezte, hogy milyen a sebesülése: „Lőtt vagy szúrt?” A nagyapám közölte, hogy szúrt. A főherceg mellé lépett, megveregette a vállát, és azt mondta, hogy „nagyon derék!”. Neki volt egyedül, a többit meglőtték, vagy más baja volt.
Nyilván azt hitte, hogy közelharcban, szuronnyal szúrták meg, és az nagyon hősies dolog. Mintha a katonák, pláne az olyan, gimnáziumból éppen csak kijött kicsi harcosok, mint a nagyapám, csak úgy kimászkáltak volna a lövészárkok közé, kicsit bajvívni, bajonettezgetni egymással! Hajtották őket, mint az állatokat. Mire hazavergődött, négy embert ölt meg személyesen, szemtől szembe. Ez aztán elég is volt neki egész életre, nyomasztónak. Erre a haldoklása közben jöttem rá. Az utolsó heteiben már csak a fronton volt.
Akkor, amikor a főherceg megtisztelte, a nagyapám nem tudta, hogy másfél évtized múlva elveszi a nagyanyámat, aki annak a tábornoknak az unokahúga, aki József főherceg katonai nevelője volt. (Az meg aztán pláne érdekes, hogy az ő apját – még őrnagyként - 48 után halálra ítélték a szabadságharcban való részvételéért. Aztán ezt életfogytiglani várfogságra változtatták. Négy év múlva szabadult, mert a felesége – Kegyetlen Berta – kikönyörögte a császárnál. Sikerén nem csodálkozom: rendkívüli szépség volt. Amint a férje, János félig megvakultan kiszabadult, mindjárt el is vált tőle. Ez – pláne négy gyerekkel - a XIX. század harmadában elég forradalmi dolognak számított, de ez sem gátolta fiát később karrierjében: elég jó katonának bizonyult ahhoz, hogy a császárfiak nevelője legyen.
Berta szépanyám azért volt „kegyetlen”, mert amikor Bécsnek menet félúton fölfedezte, hogy az egyik gyereke fölkapaszkodott a kocsira, hogy vele mehessen, és porosan előkerült a csomagos kosárból, simán összerugdosta.
A rend kedvéért a történethez hozzá tartozik, hogy a férjét, Jánost, aki megdöbbentő módon hasonlít rám – van róla fényképem - nem azért ítélték halálra, mert magyar és szabadságszerető katonatisztként föllázadt a császár ellen, hanem azért, mert osztrák katonatisztként tette ezt. De nem ám szabadságszeretetből, hanem azért, mert ő az ezred zászlajára esküdött, és amikor az ezred Bécs ellen fordult, akkor ezt kellett tennie. Az más kérdés, hogy a győztes aztán nem vette figyelembe katonai becsületét – vagy mégis, mert a halálos ítéletet, mégiscsak várfogságra változtatta. Azért az egy rettenetes konfliktus lehet, ha egyszerre két hűségtörvénynek kell engedelmeskedni, és az egyik ellent mond a másiknak. Azt viszont a császár javára kell íri, hogy János szépapám viselkedését nem torolta meg a fiain. Úgy látszik az inkább afféle magyar szokás. Bár igazából én se vagyok biztos abban, hogy a gyerekeim nevelését annak a fiára bíznám, akit a nevemben halálra ítéltek. Lehet, hogy mégis, leginkább magyar vagyok, bár ezt egyre többen vonják késégbe.

„Valaki” azt kérdezi, hogy ebben a fenyegetős világban én is kapok-e fenyegetéseket.
Ősszel többet kaptam, volt halálos is, rendesen, bár mostanában is jön ez-az.
Például jellemző ez, amit írása alapján vélhetően egy hatvan év fölötti, legalább érettségizett, jobboldali nő írt, nyilván keresztény-magyar szellemben:
címzés: Népszava Szerkesztős. (idegen érdekek lapja)
feladó: Postások! Vigyázzatok! A másik oldalon egy ellenséges firkász képe van!
A szöveg, megszólítás nélkül: Szerencsémre ritkán olvasok valamit Öntől. De a képernyőn sem nézem szívesen a városi csavargókra emlékeztető pofázmányát (Gondolom szőrzetébe bújva alacsonyabbrendűségi érzetét szeretné rejteni. Megértem!)
Utálatom ellenére megkérdezem Öntől, ki Ön Andrassew? Arca idegen, stílusa infantilis, lelke durva, szellemisége magyargyűlölő.
De már bánom is, hogy 62 Ft. erejéig szóbaálltam Önnel. Ennyit sem érdemel.
Andrassew! Húzzon el innen! Menjen vissza ahhoz a picsához, amelyik a világra szarta!
(A levelezőlapra gondosan fölragasztgatta az újságból kivágott képemet.)

Ennél a szerencsétlen, ocsmány kis mániás üzenetnél kicsit súlyosabb az a levél, amit a Magyar Nemzeti Ellenállási Mozgalomtól kaptam. Illetve az a kis megjegyzés, amit piros tollal a végére biggyesztett egy bizonyos Náder Tamás nevű elnökük.
A levélben egy jó nagy paksaméta volt. Ostobábbnál ostobább kiáltványok (A MAGYAR NEMZETHEZ!), telistele sületlenségekkel és fenyegetésekkel. (Ez az a jeles csapat, amelyik például a barátaim és kollegáim közül sokat piros könyvbe, a "magyar nép ellenségei panoptikumába" tette. Ezek azt az ítéletet kapták, miszerint tizenöt évig nem vehetnek részt a magyar sajtó életében.)
Nekem meg azt írja Máder elnök piros tollal: "T. Andrassew Iván!
Ügyes fiú vagy. Szép cikket írtál a Népszava 2007 feb. 3.-i számában (Csavarhúzós forr.) Te is kapsz egy figyelmeztetést!
Az üzenet megtiszteltetési értékét csak az zavarja, hogy nem eléggé személyes: a szomszéd szobában Veress Jenő is kapott ugyanilyet. Ő is nagyon megijedt ám.