Nyár, Tahi

Boldog madarak

Mostanában az a legjobb, hogy reggelenként kint kávézunk az ámbituson. Reggel hatkor. A fecskék is olyankor kelhetnek, mert szemmel láthatóan reggeli tornával töltik az időt. Ez abból áll, hogy kergetik egymást. Azt már régen megfigyeltem, hogy kifejezetten játékos állatok. Sőt, alighanem azért gyűlnek össze, hogy közösségi játékokat játszanak. Vagy: ha már összejöttek, rájuk jön a játszásdi. Egyszer, Olaszországban a szálloda erkélye egy közepes, jól körülépített térre nézett. Minden este azt figyeltem, hogy megjönnek a fecskék, letelepszenek a drótokra, aztán egyszercsak kergetőzni kezdenek, egyre többen. Kifejezetten versenyköröket írnak le. Nagyon jó nézni. Boldog madarak.
Tahiban a ház előtti légtér amúgy is tele van eseményekkel. A legjobbak télen a varjak. Szintén játszanak, hatalmas légimutatványokat mutatnak be. Nagyon látványosak a ragadozók és a galambok között zajló incidensek. Ezekben az a legjobb, hogy néha a galambok visszatámadnak, méghozzá hatásosan.
Jól haladok a lakáskarbantartással, bár állandóan új koncepciókat találok ki. Ma reggel például a könyvespolcok elhelyezésén változtattam. Ha kevés a könyv egy lakásban, az szomorú, sivár dolog, ha meg sok, akkor az a baj. Nálam pont annyi van, hogy az már szinte kezelhetetlen. Igazából könyves szekrények kellenének, az már szinte polgári lét, de ugye az szinte megfizethetetlen lenne. A polcokkal az a baj, hogy irgalmatlanul gyűjtik a port, és a háttérben jól dolgoznak a pókok is. Lehetetlen állandóan leszedni és kiporszívózni a könyveket. Egyébként az lenne a jó megoldás, ha a fölösleges könyveket elfogadná például egy könyvtár. Persze lehet, hogy valaki fölháborodik azon, hogy miképpen lehetnek „fölöslegesek” könyvek. Nehéz megmagyarázni, de biztos, hogy például százával találok olyanokat, amelyeket már soha nem olvasok el, és aligha tarthatnak érdeklődésre számot a családom tagjai körében. És különben is: mi legyen a csapnivaló, rossz könyvekkel? A könyv ugye szakrális tárgy, nem nagyon hallottam még olyan emberről, aki például szemétre dobná őket, még a legártalmasabbak is megússzák a bedarálást. (Bár Hrabal ezt másképp látta.) Például azon az alapon tartjuk meg ezeket, hogy emlékeztessenek a rosszra. Vagy mit tudom én. Szokásból. Aztán ránk telepszenek. Mint az emberek, akiket idejében el kellene zavarni, hogy ne gyűjtsék a légterünkben a piszkot, ne bújtassák a háttérben munkálkodó háttérszövőket.

Medence, kandalló

Szép, dolgos hétvégénk volt, ádáz gyerekekkel. A dolog abból állt, hogy falakat javítgattam és kályhát bontottam szabadidőmben. Ez nagyjából azt jelenti, hogy tíz perc munka, egy óra pihenés. Ennyit bírtam. Fölállítottuk az úszómedencét. (Egy fölfújhatós hólyag. Nem is úszó, hanem fürdő.) Nem egyhamar, de minden technikai gondot megoldottam. Viszont attól a pillanattól kezdve nem nagyon lehet a gyerekeket egy percre se magukra hagyni. Nem mintha a Milosnak derékig, Sacinak a térdég érő vízben nagyobb bajuk eshetne. Inkább akkor kell vigyázni, ha nincsenek benne, mert kényszeresen és állandóan a vízben matatnak, lenyomják a medence fölfújható szélét, és kiömlik a lé. Milost nem lehetett sokáig a vízben hagyni, mert öt perc után fázni kezd. Akkor legalább egy órás melegedés következik – szerencsére ebben szót fogad -, bár az óra második fele már arról szól, hogy mikor mehet vissza. Saci viszont bámulatosan bírja a hideget. Ilyet még nem is láttam: gyakorlatilag soha nem fázik. Ha hinnék a lélekvándorlásban, megesküdnék, hogy valami fókaféle volt azelőtt.Kicsit szomorúan bontom le a kedvenc kandallómat. Lajos barátommal hetekig építettük vagy ötszáz klinkertéglából. Minden egyes darabot meg kellett formázni. Az agyagért fölmentünk a hegyoldalba. Áskálódtunk, cipekedtünk, aztán kiszitáltuk a mészkukacokat. Sajnos huszonkét éve alatt belülről eléggé szétégett, és a huzata se a régi. Ráadásul, amióta a gázt bevezettem nem is nagyon gyújtottam be. Akkora tüzeket lehetett bele rakni, hogy a kerámiákat is kiégette. Méghozzá szépen. Agyaggal is milyen régen dolgoztam már! Lassan elkezdem azt a dumát, hogy majd, ha nyugdíjas leszek. Sose leszek. Így aztán felelőtlenül ígérgethetek magamnak meg másoknak, amit akarok.

A gyávák évada

Valami kampány lehet, mert erős szavak süvöltenek át a légtéren. Huszonnégy órán belül megtudhattuk, hogy Demszky Gábor gyáva, meg a kormány – vagyis Gyurcsány Ferenc - is, mert itt egyszemélyi felelősség van.
A főpolgármester azért lett gyáva Tarlós István főpolgármester-jelölt szerint, mert nem vállalja magára a felelősséget a BKV-cirkusz miatt. A Gyurcsány-kormány meg úgy járt, hogy Mikola István nemzetorvosa szerint akkora a „felzúdulás” a szakma, a civil szervezetek és a beteg-egyesületek részérõl, hogy a kormány nem meri bejelenteni az egészségügy rendszerét érintõ változásokat.
Lehet, hogy ez a párhuzamos közgyávázás véletlen egybeesés, de talán nem árt idejében fölhívni a figyelmet arra, hogy ez a legnagyobb kampányhibák közé tartozik. Ez ugyanis nem csak hogy nem erősíti a szidalmazók pozícióját, hanem kifejezetten gyengítő tényező. A Fidesz egyebek mellett éppen a papagájkodás miatt bukott meg a legutóbbi választáson is. Na meg azon, hogy nem ismerték föl, milyen stratégiai hiba a túlságosan erős szavak használata. Ha mindjárt a gyávázással kezdik, akkor még mi van hátra?
Mindezt nem azért bátorkodom jelezni, mert Demszkyért vagy Gyurcsányért aggódom. Természetesen Demszky Gáboré a „politikai” felelősség a BKV-ügyben. A választók majd eldöntik, hogy megbüntetik-e ezért, vagy méltányolják a körülményeket. Gyurcsány Ferenc meg legyen gyors, mégis gyávaságig óvatos az egészségügy átalakításában, az ellenzék pedig szedje darabokra a terveket, mert ez országérdek. (Engem inkább az idegesítene, ha a kormány most, a társadalmi vita előtt hirdetné ki a kész terveket. Például nagyon szívesen adok vizit- meg napidíjat, többet is, mint amennyit most lebegtetnek, föltéve, ha az a hálapénzt váltja ki, mégpedig úgy, hogy abból ne csak az orvosok, hanem a takarító-, ápoló- és az egész ellátószemélyzet részesüljön. Mert a hálapénzben az a legundorítóbb, hogy ők kimaradnak. Ezt kellene kitalálni. Bátran.)
Mindegy, erről még majd vitatkozunk. Pusztán arra szerettem volna az ellenzék figyelmét fölhívni, hogy az ádáz, önismételgető, taposósan sulykolós sértegetőkampányok hatástalanok. És ami még ennél is nagyobb bűn: rettenetesen unalmasak. Tessék szíves lenni arra alkalmas ötletembereket alkalmazni például a szellemes sértegetések kitalálására. Engedtessék meg nekünk, hogy ebben a borzalmas politikai légkörben legalább egy kicsit szórakozzunk is. (Népszava)

Észnél maradni

Jön a hétvége. Indulunk meghalni. Egészségesek vagyunk, szépek, hagyjuk most az országos gondokat, legyen pár óra, amikor csak a napsütésnek, a jótékony vizeknek, a kertnek, meg mit tudom én minek adjuk át magunknak, a drága gyerekekkel. Na meg hát bulizunk egy kicsit, bográccsal vagy vendéglátósan, lesz tánc is talán, de szerelem mindenképpen legyen. Vagy valami.
Jó, persze, százezer közül csak egy-kettő hal meg, ami szinte normálisnak mondható, statisztikailag mindenképpen. Még akkor is, ha egy kocsiban öten maradnak ott, vagy öt családtagból négyen vesznek oda a vízben. Egy még csak földolgozható valahogy, de egy egész család, pláne, hogy még árva is marad utánuk, egyszerűen rettenetes.
Miért is halunk meg? Lesznek néhányan, akik azért, mert nem bírják a nagy meleget. Öregek, fiatalabbak, valami belső, talán föl nem fedezett baj miatt. Megáll a szívük, szétrobban egy ér az agyukban. Nem hiszem, hogy ezellen sokat tehetünk, az orvos-meteorológusok többet már nem beszélhetnek óvatosságra intve. Lesznek, akik hevült testtel vízbe mennek, és megáll a szívük. Nyaranta ezerszer halljuk, hogy ezt nem kellene, és pláne vigyázzunk a hidegmélyű bányatavaknál. Lesz, aki fejest ugorva a talajba töri a gerincét. Hiába beszélünk. A többség azért fullad a vizekbe, mert nem hiszi el, hogy nem bosszantás gyanánt tiltják bizonyos helyeken a fürdőzést. Azértis belemegy, családostul, gyerekestül, mert neki joga van. Emberi. Joga lenne az emberi halálhoz is, csak az így nem megy. A többség másik része azért hal majd meg, mert vagy ő, vagy a szembejövő nem vette figyelembe a közlekedés írott és íratlan szabályait. Ittasan, kábítószerrel átitatott, esetleg szétbulizott aggyal, vagy egyszerűen csak gyorsan, netán agresszív módon vezetett. Hiába beszélünk, hiába büntetünk, mindhiába morcoskodnak a rendőrök, lesz kit számolgatni hétfőn. Már csak az a kérdés, hogy többen vesznek-e oda, mint a múlt héten, vagy véletlenül kevesebben. Mert nem véletlenül halunk, hanem véletlenül maradunk életben ebben a barom országban.Múlt hétfőn arra gondoltam, milyen jó lenne, ha mindannyian vallásosak lennénk, az egyházak megparancsolhatnák a híveknek, hogy indulás előtt az egész család álljon össze egy imára, amelyikben nem csak Isten segítségét kérik, hanem elsorolják, mi mindentől kell óvakodni egy utazás alatt, ha Istennek tetsző, egymásért felelős életet akarunk élni. Talán ez segítene. Észnél maradni. Másra nincs remény. (Népszava)

Elfáradtam

Tegnap megint azt éreztem, hogy nagyon elfáradtam. Reggel orvos, rossz vérkép-eredményekkel, aztán gumis, mert a kutya addig pisálgatta a gumit, míg úgy megrozsdásodott, hogy állandóan elereszti a levegőt. Még jó, hogy volt egy tartalék felnim. Aztán olvasás, aztán értekezlet, aztán megint olvasás, szerkesztés, aztán tördelés – mondjuk öt percig se tartott, mert mire odaértem, Csilla betett mindent. Aztán fogorvos, háromnegyed óra a székben, mindenféle reménytelen kilátásokkal. (Különben az érdekes, hogy mennyire megvisel az a lényegében természetes folyamat, hogy romlanak a fogaim. Hiába hallom, hogy fele ennyi idősek szájában nagyobb bajok vannak, egyszerűen irtózom az egésztől. Attól a lehetőségtől, hogy hacsak ki nem találnak valami genetikai, vagy mit tudom én milyen csodát, végül mégiscsak fogak nélkül végzem, ha nem halok meg hamarabb. Mondjuk húsz év múlva, de akkor is. Valahogy fogak – és nyilván még herék – nélkül nincs kedve az egészhez a férfiembernek. Ez is biztos valami macsóság.) Aztán elmentem meszet meg más faljavító dolgokat vásárolni. Régebben zsákos oltott meszet vettem, azt szűrtem, higítottam. Aztán próbálkoztam a mészhidráttal, ami nagyon jó, de sok a munka vele. Külső festésre nagyon jó, pláne, ha permetezőt használunk. Most már inkább vödröset veszek. Megint évekre el leszek látva kiváló fedelesvödrökkel. Például arra jók, hogy por- és egérmentesen lehet bennük tárolni mindenfélét a padláson. Megraktam a kocsit, aztán kikecmeregtem Tahiba. Annyira elfáradtam, hogy amikor leültem egy pillanatra majdnem elaludtam.
Az internet-szolgáltatóm ébresztett, hogy hamarosan lejár a hűséges szerződésem, lennének mindenféle ajánlatai. Mindjárt olyannal kezdte, amelyik még az előzőnél is drágább. Mondtam neki, hogy kérdezze meg a főnökeit, hogy tudják-e: itt-ott kicsit lementek az árak. És egyébként is: semmi bajom velük, de körülnézek, mert annak idején, amikor szerződést kötöttünk, azt ígérték, hogy – különös tekintettel a hűségemre – természetesen csökkentik az árakat a piaci árviszonyoknak megfelelően. Az ügynök nem esküdött meg erre, csak bizalmasan belebegtette. Aztán ilyesmiről szó nem volt, viszont az új belépők már kevesebbért fizethettek elő, és olcsóbban hűségeskedhetnek. Úgy gondolom, hogy ez méltatlan, és van benne egy kis visszaéléske is. Ezért aztán most majd körülnézek a piacon. (A mobilszolgáltatók között is. Már most jelzem, hogy azt választom majd, amelyik jelentősen csökkenti az esemes-díjakat. Öt forintra, mondjuk, mert az a reális)Nem baj, még egy hét és talán szabadságra jutok.

A gyáva

A hét végén Tahiban voltunk Katával, és pakolgattunk. Hamarosan festhetek, mert már majdnem sikerült kiürítenem azt a szobát, amelyikkel kezdem. Sajnos ki kell cserélni a padlót, mert néhány helyen teljesen tönkrement. Találtam deszkát, hamarosan meg kell vennem.
A nagy kaland az volt, hogy ki kellett emelnem a kútból a szivattyút. Ez nem is olyan könnyű dolog, ha leszakad a láncról. (Az arra való, hogy fölhúzzam-leeresszem, attól függően, mennyi víz van.) Ha egy ilyen masina leszakad, akkor nagy rezgésének segítségével igen mélyre ássa magán a kútmélyi homokba. Meg se lehet mozdítani. Ahhoz drága, hogy az ember otthagyja. Lemenni érte képtelenség. Egyrészt, mert nincs hozzá létrám, kötélen nem merek, meg egyébként is, az ilyesmihez már gyáva vagyok. Azt se tudom, milyen mély a víz. El se tudom képzelni, hogyan tudnék lebukni a rettenetes hideg folyadékba húsz méterrel a felszín alatt. Ám példátlan technikai intelligenciámmal már úgy egy éve - amikor hasonlóképpen jártam – rájöttem, hogy ha elindítom a motort, akkor a szivattyú ugyanúgy rezeg majd, mint amikor beásta magát. Ha pedig rezeg, akkor azzal a kihúzásban is a segítségemre lesz. Beindult, rezgett, és már csak arra kellett vigyázni, hogy amikor fölfelé húzom, le ne szakadjon róla a tömlő, ami tartja – a lánc távollétében. Meg persze arra, hogy közben bele ne essek a kútba. Ezt biztonsági hasalással próbáltam elkerülni. Érdekes, hogy bizonyos dolgokban mennyire gyáva vagyok. Rendes iszonyt éreztem, amikor lenéztem, márpedig azt a rendkívül bonyolult műveletsort másképp nem lehetett végrehajtani, csak úgy, ha odanézek.Kata orvul lefényképezett hasalás közben. Nem a gyávaságomra utaló testbeszédes tartást találtam figyelemre méltónak, hanem azt, hogy milyen kopasz vagyok hátulról. Nem minta zavarna, csak oda kell figyelni, mert bizonyos hajviseletek erősen nevetségessé teszik a ritkuló hajú pasikat.

Fonnyadó csontos vég

Tibor fölhívta a figyelmemet, hogy Csontos kollega a Magyar Nemzetben a következőket írja rólam „Kegyelet” címmel: Andrassew Iván a Népszavában Duray Miklóst citálja, aki Horváth Balázs temetésén azt mondta: az elhunyt a taxisbokád idején „nem lövetett a tömegbe, holott oka lett volna rá”. Ellentétben Eörsi Mátyással, aki szerint a kormány lövetni akart, Andrassew úgy véli, „Horváth Balázs pedig – bocsánat a feltételezésért – vélhetően Hágában halt volna meg a Nemzetközi Bíróság börtönében”. Vagyis hipotetikusan lemilosevicsezi. Pedig még meg sem fonnyadt sírján a koszorú.
Tényleg nem értem, mit akar tőlem a jó Csontos János, de ha incselkedni szeretne, akkor inkább hívjon föl, vagy írjon levelet, majd eldumcsizunk. Az teljes képtelenség ugyanis, hogy ekkora szövegértési nehézségei legyenek egy vezető publicistának. Bár az is lehet, hogy mindenáron bele akart kötni valakibe, és nem talált mást. Nem igaz, hogy nem érti: én arról írtam, hogy Duray Miklós beszél össze-vissza, ám ha szegény – általam személyesen is ismert és kedvelt – Horváth Balázs akart volna lövetni, akkor se volt meg hozzá a hatalma. Ha pedig – nem megengedve, csak tovább gondolva - talált volna ehhez valami barom tábornokot, aki végrehajtja a népbelövetést, akkor háborús bűnös lett volna. Azt végképp nem értem, hogy mi ebben a lemilosevicsezés. Az is lehet, hogy Csontos Mesternek ehhez a jóféle szóhoz kellett keresni valakit, és rám talált. Reménytelen.

Kegyeleti végkielégítés

Olvasom, hogy amennyiben a parlament elfogadja az erről szóló beterjesztést, legkevesebb két és negyedmillió forint juttatás járhat a jövőben az elhunyt parlamenti képviselők családjának. Sőt, ezt a "kegyeleti juttatást" 2002-ig visszamenőleg kell kifizetni.
A jogszabályt jegyző szocialista Géczi József Alajos azzal indokolta, hogy "a rendszerváltás első tizenöt éve különösen nagy testi-lelki-szellemi megterhelést jelentett az országgyűlési képviselők számára". Huszonkilenc képviselő hunyt el hivatali ideje alatt.
Amennyiben ezt elfogadják, megvitatom magammal, hogy nem voltam-e véletlenül hülye, amikor pár hete elhatároztam, hogy az ország nehéz helyzetére való tekintettel az eddigieknél is nagyobb körültekintéssel, bizonyos mértékű nagyvonalúsággal adózom, és például határidő előtt befizetem azt a tartozást, amire az APEH volt szíves nekem részletfizetést engedélyezni.
Akkor hagyjuk a fenébe az egészet!
Az nem lehet ugyanis, hogy a társadalom egyes, kitűnő önérdek-érvényesítési lehetőségekkel bíró csoportjai mindent el tudnak intézni maguknak és a családjuknak, mások dögöljenek meg kegyelmi végkielégítés nélkül.
Nem akarok a saját szakmámmal példálózni, de jó, ha tudja Géczi képviselő úr, hogy a világon - még a tizenöt éve nem rendszerváltó országokban is - az újságírók halnak a legkorábban. Az utolsó másfél évtized számunkra is nagy testi-lelki-szellemi terheket hozott. Igen nagyokat. Ráadásul mi nem kaptuk meg azt a lehetőséget, hogy mindig és mindenekelőtt rendezzük a saját fizetésünket. Kényszervállalkoztunk ebben a velejéig hazug, hamis, gazdasági bűvészcirkuszban, amihez a képviselők tizenöt éve tudatosan asszisztálnak. Csak hogy érzékeltessem: miközben a társadalom számos, szerencsésebb rétege az utóbbi négy évben akár harminc százalékos reálbér-növekedéshez jutott, mi valóban rosszabbul élünk, mint négy éve.
Nem is folytatom, sok szakma, hivatás képviselője járt és jár ugyanígy. Persze el tudok képzelni egy olyan jóléti államot, ahol a halottak után a családtagok hathavi juttatást kapnak. De Géczi úrnak tessék szíves lenni akkor visszajönni a képviselőkre vonatkozó javaslattal, ha ez mindenkinek jár. Nem reménytelen. Olyan tíz év alatt el lehetne érni. Föltéve, hogy a parlament bevezeti, és nem akadályozza a reformokat, példát mutat önmérsékletből, a képviselők nem kaparnak maguknak és a családjuknak ész nélkül, szemérmetlenül, és így talán mások is elkezdenek némi felelősséggel gondolkozni és élni. (Népszava)

A nap embere: Duray Miklós

Horváth Balázs temetésén Duray Miklós, a Szlovákiai Magyar Koalíció Pártja ügyvezető elnöke egyebek mellett azzal búcsúztatta a volt belügyminisztert, a köztiszteletben álló képviselőt, hogy az Antall-kormány legtisztább embereként a taxisblokád idején „nem lövetett a tömegbe, holott oka lett volna rá”. Szavait abban az összefüggésben is vizsgálhatjuk, hogy mivel búcsúzott Mádl Ferenc a sírnál fölolvasott levelében: „igazi rendszerváltó volt, aki nagy hittel járult hozzá békés forradalmunk sikeréhez, a jogállamiság létrejöttéhez.” Mádl Felenc kulcsszavai: „békés”, „jogállami”. Mára a rendszerváltást, a mi békés forradalmunkat is annyira sikerült lejáratni, hogy tulajdonképpen már csak egyetlen értéke maradt, nevezetesen az, hogy „békés” volt. Nem folyt vér. Ez - legalábbis az én szememben - az igazi győzelem. (Így, ismerve, ami lett belőle, mára biztos: egyetlen emberéletet sem ért volna ez az egész.) Ha úgy vesszük, a blokád a forradalom késői eseményének is tekinthető történelmi léptékben. Azt leszámítva, hogy Horváth Balázsnak semmiféle „oka” nem volt a lövetésre - ezt igazolták az események, a békés végkifejlet -, nem is lövethetett volna, legföljebb akkor, ha ennek engedélyezésére Antall Józsefet és Göncz Árpádot is ráveszi - ami elképzelhetetlen. Ha mégis megtette volna - és talál ostoba tábornokokat, akik teljesítik a parancsot - ma nem ötvenhatot siratnánk, hanem bőszen gyászolnánk az akkori halottakat, és évente lángolna föl a gyilkos indulat. A békés, civilben kifejezetten szeretetre méltó Horváth Balázs pedig - bocsánat a feltételezésért is - vélhetően Hágában halt volna meg a Nemzetközi Bíróság börtönében. Szorongó szívvel figyelem, hogy Duray Miklós, Kelet-Európa egykori legendás hőse egyre gyakrabban beszél egetverő ostobaságokat. Sajnálom, kár érte. Tudom, hogy jobb ember, mint amilyennek mostanában látszik. (Népszava)

Egy veréb

Csak az érdeklődők megnyugtatására: végül eljutottunk a Vadasparkba a gyerekekkel. Jó kis hely, bár azért olyan túl sokat nem lehet ott látni. Ami mégis jó benne, az az, hogy legalább a nagyobb állatok viszonylagos szabadságban - jó nagy karámban - élnek. A gyerekekre a legnagyobb hatással a farkasok voltak, mert kergették egymást - szerintem szerelmi jelleggel -, sőt vicsorogtak is közben, legalábbis egy jó nagyot kaffantottak. Szomorúak voltak viszont az üvegfal mögött egykedvűen vegetáló rókától. Nekem általában az a véleményem, hogy nem kellene állatokat ketrecben tartani - üvegketrecben sem -, az persze más kérdés, hogy akkor miképpen mutassuk meg őket a gyerekeknek. Mert az igaz, hogy nagy hatással vannak rájuk. Végre valódi méretben látják őket, érzik a szagukat, hallják a hangjukat. Természetesen erős környezetvédelmi oktatást is tartottam, bár ez nem nagyon érdekelte őket. Bár ezzel meg jól összeállt az, hogy kulturális program gyanánt megnéztük A sövény mögött című animációs filmet, ami arról szól, hogy a téli álomból arra ébrednek az erdei állatok, hogy egy hatalmas lakótelep - na jó: kertváros - veszi őket körül. Egy megtévedt állat ráveszi őket, hogy lopjanak kaját az emberektől. Lopnak, és ebből sok kaland és baj támad. Tanulságos, vicces, fölnőttek sem alszanak el a filmen, ahogy például én szoktam, elég gyakran.
Nagy kaland volt Milosnak, hogy vasárnap délután Tahiban egy veréb beesett a kéményembe. Szerencsére nem mosogattam, nem égett a gáz, így a kazánon át bejutott a fürdőszobába. Sikerült elkapnom. Nézegettük egy darabig, a lábával megfogta Milos mutatóujját, megnéztük a szárnyát, aztán elengedtük. (Tegnap a WIW-en kaptam egy iszonyatos filmet arról, hogy egy – vélhetően amerikai – szőrmefarmon hogyan nyúzzák meg élve az állatokat. Egészen borzasztó dokumentum az emberről. Láttam már ilyet kínai konyhás változatban, ahol egy macskát nyúztak élve. Abban nagyon tanulságos volt a kommentátor utolsó mondta: ne vessük meg ezeket az embereket – mármint a kínaiakat, mert ők így bánnak az emberekkel is.)
Tegnap erős traumát okozott bennem, hogy Kata fölhívott: összefutott valahol Dáviddal, aki tele van sebekkel, mert motorral bukott. Nincs komoly baja, és azt üzeni nekem, hogy soha többé nem ül motorra. Persze hívtam, de éppen mozizott. Aztán beszéltünk, és elmesélte, hogy valami gáton belement egy gödörbe, és hála Istennek, csakugyan nincs nagyobb baja. Na most ugye, én soha semmit nem tiltottam a gyerekeimnek, csak a drogozást és a motorozást. A legkevésbé sem érdekel, hogy a motorozás milyen jó, nagy kaland, nem akarok halott vagy nyomorék gyereket egy ilyen hülyeség miatt. Pláne dühös vagyok, mert Dávid ebből a szempontból eddig az elképzelhető legnormálisabb pasi volt. Amikor fölajánlottam neki, hogy fizetem a jogosítványát, azt mondta, hogy még nem érett az autóvezetésre. Ez úgy hét éve lehetett, és azóta se változtatott a magáról alkotott véleménye. Erre pont motorral bukik. Remélem, tényleg megértette, miről beszéltem eddig.

Dávid 25

(július 4.) Kedden úgy volt, hogy elmegyünk a Balatonra, de aztán a gyerekek úgy döntöttek, hogy mégis inkább a Vadasparkba mennének. Már majdnem ott voltunk, amikor mégis rájöttek, hogy a Balatont szeretnék. Fehérvár felé egyszercsak rájöttem, hogy meg kellene nézni, mi van a Velencei tónál, hátha találunk valami jó strandot, és akkor meg minek olyan messze menni. Pláne most hirtelen rám jött a benzintudat is. Úgy illik, hogy háromszáz forintos ár fölött hirtelen takarékos legyen az ember. Alig mentünk valamicskét, megláttuk az agárdi kempinget, ami egyben strand is. Ráadásul a pénztáros néni mondta, hogy valami kis pénzért be is vihetem a kocsit, vagyis nem kell cuccot cipelni. Sokkal jobb állapotokat találtunk, mint az átlagos balatoni strandokon. Van fű, gyerekmedence, játszó alkalmatosságok. A tóban elkerített rész a gyerekekenek. Kiváló a fű. Ráadásul igen kevesen voltak. Saci simán leért a gyereköbölben, Milos még csak a szélén. Nagyképűsködött is: beugrott, aztán nem tudott kiúszni, persze kikaptam, de legalább tanult belőle. Saci meg persze állandóan próbálgatott, mindig messzebb ment be a vízbe, mint amennyit megengedtem. Ezzel ne volt szerencséje, mert aztán nem mehetett be. Kicsit vissza kell fogni őket. Az lett, amit gondoltam: Saci valahogy elkapott egy lepkét, és persze azonnal összetörte a szárnyait. Nagyon megijedt. Eleinte Milos rá akarta beszélni, hogy hozzuk haza, mert neki most már mi vagyunk a családja, de inkább eltemette egy fűcsomó alá. Az az érzésem, hogy most egy darabig nem kergetik a lepkéket.

(Július 5.) Ma (szerdán) huszonöt éves Dávid. Az én kicsi fiam. Mert nekem azért ő is az maradt. Találtam magunkról egy képet, amit szeretek. Gondolom, olyan nyolcvanhat körül készülhetett, már Tahiban.

Milossal és Sacival ma sem jutottunk el a Vadasparkba. Azért, mert leragadtunk Tahiban. Nekiálltak játszani, aztán meg már elment az idő. Négy körül hazaértünk, mert kezdődtek Saci névnapi ünnepségei. Kapott pár játékot, amiket majd később tüzetesen elemzek, talán arra is alkalmat lelve, hogy megalakítsam a gyerekreklámokat ellenőrző weboldalt. Kezdem unni, ami itt – főleg a Minimaxon – folyik. Az rendben van, ha a fölnőtteket hülyének nézik, de a gyerekeket nem kellene.

Ösztönök

Tegnap elkezdtem vasalni tanulni. Nem először, mert voltak idők, például a hetvenes években, amikor még nem eldobhatóval pelenkáztuk a gyerekeket, így aztán volt alkalmam jó sokat vasalni. Szerettem is, éppen úgy, mint mosogatni. Ezek olyan jó, gondolkozós munkák. Kata ugye minden nap vasal, mert szerinte gyűrötten ruha nem mehet ki a házból, már régóta irigylem tőle. Aztán meg vannak olyan napok, amelyeken túl sok a dolga, gondoltam beférkőzök a résen. Tegnap meg kifejezetten azt mondta, hogy de jó lenne, ha egy hétig nem kellene porszívóznia, vasalnia meg mosogatnia, én meg úgyis egész héten szabadságon leszek, itt az alkalom, hogy valamicskét segítsek. Nekiláttam vasalni – a sajátomon kísérleteztem -, már egészen jól ment, amikor kijelentette, hogy ebben a házban márpedig férfi nem fog vasalni. Jó, már a mosogatásról is mondta ezt, de azért sikerül néha, viszont azt megengedi, hogy porszívózzak. (Abban persze nem is lelem oly nagy örömömet.)

Reggel, amikor elment, és még aludtak a gyerekek, mégiscsak kivasaltam néhány darabot, és egészen jól néztek ki, ahhoz képest. Aztán rendet raktam, mosogattam, porszívóztam, és csak ezután indultunk el a gyerekekkel. Nem mondom, hogy agyon frissek lettek volna, mert mire Szentendréig értünk, már szinte aludtak. Lányfalun bementünk egy fáshoz, üzletet kötni hajópadlóra – ami nem jött össze – viszont hiába mondtam Milosnak, hogy ne szaladgáljon, csak nem állt le. Meg is horzsolta a karját. Ugyan nem nagyon látszik semmi, még csak horzsolás se, hazáig ordított, illetve addig, amíg be nem tapasztottam katicabogarassal. Nagyon szereti, ha sok tapasz van rajta, és a legkisebb pöttyre is rakat egyet. Biztos férfias.

Tahiban kicsit rohangáltak a kertben a kutyával meg vizeztek – szenvedélyes csapnyitogatók. Nem is értem, hogy miért, de kivételesen nem lett minden ruha és cipő csuromvizes. -, aztán elindultunk lovakat nézni. Jó hosszú volt az út, ráadásul úgy mentek, hogy tíz lépés előre, öt lépés hátra, mert állandóan lepkékre leltek. Valamiért képtelenek megállni, és csodálni, hogy milyen szépek – pláne, hogy legalább hatfélét láttunk, ami kész csoda, mert voltak évek, amikor alig mutatkoztak, már féltem, hogy kivesznek -, meg kell fogni őket! Bármi áron. Ez nem nagyon sikerült. Mindössze Saci ért el hatalmasat azzal, hogy az egyik káposztalepke hozzáért a kezéhez valahogy. Biztos ez a vadászösztön. (Bár az is lehet, hogy jót tenne, ha egyszer egyet megfognának, és látnák, hogy a gyönyörű szárnyak széttörnek, szétporladnak a kezükben. Talán megbánnák, és nem akarnának többé lepkét fogni. Ákos öcsém járt egyszer úgy, hogy több hónapos lövöldözés után lelőtt egy vörösbegyet. Amikor anyám a kezébe vette és elsírta magát egy életre be is fejezte a vadászgatást.)

De hogy a köszönőösztön honnan van bennük, azt végképp nem tudom. Akivel találkoztak, annak akkorát csókolomoztak, hogy némelyek meg is ijedtek. Más gyerekre azért kell rászólni, hogy köszönjön, ezek meg végigordibálták a falut.

Voltunk másik hajópadlósnál is, de ott se lett üzlet, mert nem volt neki olyan. De hogy tudna szerezni valahonnan. Azt én is tudok, jóval olcsóbban.

Ott találkoztam Gáborral, a körorvossal. Megkérdeztem, hogy hajlandó lenne-e egy kisebb műtétet elvégezni rajtam, mert nem akarok kórházba menni három napra. Azt mondta, hogy persze, három hét múlva, és mindjárt haza is mehetek. Ne cifrázzuk.

Aztán elmentünk az egyik lovardába, de amikor udvariasan érdeklődtem, hogy nézegethetjük-e a lovakat, az egyik lovász azt mondta, hogy kérdezzük meg a gazdát, mire én azt mondtam, hogy akkor köszönjük, annyit nem ér. Viszont a falu alján egy karámban találtunk két kancát két csikóval. Gyönyörűek voltak. Néztük őket vagy tíz percig, de amikor Miloson láttam, hogy egyre közelebb lopakszik, mert valamit az egyik csikó szájába akar dugni, akkor inkább eltaszigáltam őket a játszótérre. Amilyen szerencsém van, még megharapta volna.

Ott – meglepetésemre – Saci tudott magától hintázni – eddig ennek előttem jelét se mutatta, Milos pedig igen ügyesen mozgott a kötélen meg a különféle gyűrűkön. Bátor volt és ügyes, ami eddig nemigen jött össze nála. Lehet, hogy van remény.