Remélem, az égi karban

Valaki azt üzeni nekem, hogy ő utál olvasni, de kíváncsi a műveimre. Kicsit ellentmond ennek, hogy azt írja, olvasta valahol, a naplómban: nekem igazából az a vágyam, hogy egy-egy embernek olvassam föl azokat. Vagyis beüljünk egy kávéházba, egy asztalhoz, én mondjam, ő meg hallgatná. Hogy mennyit kérnék én ezért? Sőt, tovább megy, mert megbeszélte a feleségével, és mi lenne, ha eljönnék vacsorára, ennénk, innánk, én meg egy órácskát fölolvasnék nekik. Verseket, novellát. Hogy ez mennyiben lenne?
Azt válaszoltam, hogy ez mondjuk így legyen százezer. De ez vicc. Mert ugye, vegye figyelembe, hogy ha ez elharapódzna, akkor Kata meddig tűrné, hogy én esténként vadidegenekhez járok fölolvasgatni? Ha már megteszem, akkor keressek vele rendesen. De ez vicc, inkább azt kell megérteni, hogy ha leírok valamit, amiben van valami merengés, vágyakozás, az nem mindig valósítható meg. Komolyan gondolom, de szinte már akkor tudom, hogy ez lehetetlen, amikor leírom. Viszont nemsokára készítek egy hangoskönyvet. Azt majd lehet hallgatni vacsorálás közben.

Amióta a naplóm fórumán valaki megkérdezte, hogy mi az a lyuk a bálnák hátán, és én válaszoltam rá, úgy látszik lelki tanácsokat is kell adnom. Egy kedves olvasóm azt kérdi, hogy szerintem jó keresztény-e ő, ha utálja a „buzi szomszédját”. Egyrészt az ilyen dolgokban Semjén Zsoltot kell kérdezni, mert ő az illetékes az emberek minősítésében, másrészt fogalmam sincs, ki a jó keresztény. Az igazi keresztény vagy nem feltételezi, hogy a másik nem jó keresztény, vagy, ha megkérdezi például, akkor elhiszi, bármit mond a másik. Kamill atya például, aki egykor énektanárom volt, mindig pontosan látta, hogy nem csak hogy hallásom nincs, de akkor se lennék hajlandó nyilvánosan énekelni, ha lenne. Ezért aztán feleltetéskor a mentő kérdése mindig ez volt: „kicsi fiam, te jó keresztény vagy?” Én erre nem válaszoltam, hanem az osztály felé intettem – mert a jó keresztény szerény! – ők meg bólogattak, így ötöst kaptam. Mert Kamill atya jó ember volt, igen jámbor, és tudta, mi a fontos és mi nem. Szerintem azt is tudta, hogy rossz keresztény vagyok, és az osztály viccel vele, de mivel ő jó keresztény volt, ezt nem vehette észre. Föl se tételezhette, hogy bárki csúfot űz belőle. Vannak, vagy legalábbis voltak ilyen csodás emberek is. Remélem, az égi karban tanítgat. Éneket, nem műszaki rajzot.
Valahogy mégis azt gondolom, hogy könnyű jó kereszténynek lenni addig, amíg nem költözik a szomszédunkba valaki, akitől például irtózunk. Ezt onnan tudom, hogy bár (már) sem keresztény sem zsigeri homofób nem vagyok, van olyan emberféle, amelyiktől – nem faji alapon! - irtózom. Ha velük találkozom, mindig próbára teszem magam. Néha sikerül túltornásznom magam az előítéleteimen. Akkor akár keresztény is lehetnék. Csak nehogy Semjén észrevegye, és megdicsérjen.
(Forró Kamill Dezső, OFM (Vágfarkasd, Nyitra vm., 1922. márc. 4.-Esztergom, 1974. febr. 25.): festő, zenész, tanár)

Ismertem olyan katonát, aki várakozás közben semmi mással nem tudott foglalkozni, csak a dögcédulájával. Fogdosta. A hüvelykujja begyével dörzsinkélte. Sokáig rá se nézett, aztán néha mégis. Ha olyankor nem találta elég fényesnek azt a fémlapkát, akkor elővett egy zsebkendőt, rálehelt, aztán azzal dörzsölte. Ha ez se volt elég, kicsit megpöködte, úgy dörzsölte. Nézegette, forgatta. Kérdeztem tőle, hogy miért nem a fegyverét piszkálja, pucolgatja inkább, mint mások. Vagy a szerelme fényképét nézegeti. Ölés előtt az a legjobb. Azt mondta, hogy nincs szerelme, nincs senkije, utálja a fegyverét. Csak ez a fémlapka marad majd belőle. Kérdeztem, hogy jó, de miért legyen fényes? Ha éles helyzetben minden rosszul megy, a kocsit, amiben ülünk, és ami leginkább egy kerekes konzervdobozra emlékeztet, egy zseniális szerszám találja majd el, ami átüti a páncélt, és kétezer fokra fűti föl a dobozt. Szén se marad belőled, tök mindegy, hogy a lapka fényes lesz-e. Nem lesz fényes. Az nem mondható fénynek, ami azon látszik majd. Jó, ha megtalálják.
„Hadd legyen nekem is egy illúzióm!” – mondta. „Hogy valaki megtalálja, és könnyes lesz a szeme.”
Egész héten Kurt Vonnegutot olvastam. Minden könyvét megvettem, mindig. De vigyázni kell vele. Hraballal is, hogy a többieket ne soroljam. Ha olvasom, pár napig nem írok semmit, mert átveszem a stílusát. Ez a könyv, A hazátlan ember kicsit becsapós. Egy regényt vártam, de ez nem az. Egy nyolcvankét éves jó ember összerakott írásai. Biztos megjelentek különféle lapokban, aztán egybepakolta őket. Jól tette. Eszméletlenül bölcs, bár már harminc éve is az volt. Fölöttébb hülye, de már harminc éve is az volt. Nagyon lehet szeretni. Semmi újat nem mond a világról, csak összefoglalja, amit eddig is állandóan harsogott. Hogy a világ szar. Vagyis az ember. És reménytelen. Minden. Azért zseni, mert azzal tud vigasztalni, hogy ezen az egészen röhögni lehet. Ha már így alakult.

Ilyen

Most - 22:53, de már negyed órája tart itt Budapesten - olyan, mintha akna- és ágyútűz alatt lenne a város. Ezrek ébrednek föl, ki tudja hány gyerek. Ki tudja hány állat bolondul meg. Gondolom, valakinek szülinapja lehet, és ezt már nem lehet másképp ünnepelni, mint tűzijátékkal. Ez egy ilyen ország.

Szelíd motorosok (ha valaki nem olvasná a fórumomat)

Összeszedtem néhány idézetet azokból, amiket a motorosoktól kaptam egy, amúgy nyilván vitatható írásom miatt. Ne tévesszen meg senkit: nem ilyenek a „motorosok”, és semmiképpen nem szabad ezekből a – névtelen, álneves - szövegekből következtetéseket levonni a közlekedési szokásaikról!

Kiráj: Utáljuk együtt az Ivánt! Csak hülyeségeket tud írni és egy motorellenes paraszt! Reméljük te is minél előbb elpusztulsz! (A szavaiddal élve)

muszo: Miért nem válaszolsz a kérdesünkre? Miért húzod be füled-farkad a motorosok reakcióira? Van jónéhány rendesen megfogalmazott, érvelő reakció! Kérdezem, miért nem reagálsz?

Oothoon: Hi Iván! Eléggé belenyúltál a darázsfészekbe. Tanultál is újságírást, vagy csak úgy írogatsz? Mert pl. elmondják azokon az órákon (Tudod, ahol médiaoktatás folyik) hogy az olvasót nem verjük át, meg vannak ilyen elvek, hogy egyenlőség, meg ilyesmik.

énÁrtatlan?: 1.) Legalább egyszer az életben engedd magad lerészegedni. (Neked javalsom a Gorbacsov Vodkát) 2.) Legalább egyszer az életben engedd magad leszopni. (Neked javaslom Irinát a vörös kurvát) 3.) Legalább egyszer az életben engedd magad motorozni. (Neked javaslom az IZS Planétát)

Rider: Iván, Te egy nagy buta kommunista pöcs vagy.

Márk: Miért nem születik arról cikk, hogy a motorosok miként túráznak, amikor 80-90-el főúton konvojokban mennek aminek hatalmas feelingje van, megállnak, főznek egy bográcsot, mulatnak, beszélgetnek, sztorizgatnak és építik a barátságokat, az emberi kapcsolatokat?
Akárhogy is teszel, ezután az üzenetnek a beírása után felhívom az ügyvédemet és be foglak perelni, nem fogok kérni semmi mást, csak egy helyreigazítást címoldalon, amiben teret adsz a VALÓSÁGNAK! Se többnek, se kevesebbnek!

énÁrtatlan?: Szia Márk! Elolvastalak. Végtelenül szímpatikus minden gondolat, minden betű!
Kivánok erőt és kitartást a hatóságokkal és Andrassew úrral szembeni küzdelmedhez.
Ha bármiben tudok, szívesen segítek!!

Tökmind1: Kedves Iván! Igen, én is motoros vagyok, igen én is reagálok. A rövid tömör véleményem a következő: ha te az ún. távoli naplódban azon értetlenkedsz, hogy miért sértődött meg a motoros társadalom az írásodon akkor 1.) nem vagy normális 2.) nem értem hogy egy ilyen abszolút tehetségtelen, elfogult, pontatlan adatokat (hazugságokat) - nem először - publikáló, magát újságírónak vagy minek hívő valaki, hogyan kaphat országos szintű médiában szólási/írási jogot. Már most magyarázkodsz hogy te a pusztult, nem úgy értetted; a rossz dolgokat nem is a motorosokra, hanem a jogsi nélküliekre írtad stb. Ez hülyeség. Olvasd el mégegyszer a saját cikked (józanul, ne beb*szva, ahogy valószínűleg írtad)és ha még mindig úgy érzed hogy jogtalan a felháborodás akkor 1.) már megint csak nem vagy normális 2.)hazudsz, visszakozol, gerinctelen vagy 3.)tehetségtelen, haszontalan senki vagy. 4.) a fenti összes
Kívánom neked, a motoros ismerőseit, családtagjait gyászolók nevében, hogy amiért és amilyen hangnemben balesetet szenvedett motorosokról írtál (tudod, pusztulnak), plusz az elfogult, uszító írásodért, amivel még nagyobb veszélybe sodorsz minket, tapaszdald meg saját v. szeretteid körében eme általad oly kedvelt szó jelentését, vétlenül, egy részeg, figyelmetlen vagy telefonáló autós közreműködésével.

Hadvezér: Szóval,szerintem érdemes megfontolnod a bocsánatkérést, bár szívesen leköpnélek pl. kukásmellényben álcázva magam, akkor azt hiszed, hogy a kukások flusztráltak!

Hadvezér: Iwán! Még egy apróság:ha holnapig nem szerzek tudomást a bocsánatkérésedről, közzéteszem a Tahitótfalui lakcímed minden létező motoros fórumon!!!! A pusztulásra ítélt jogsi nélküliekén is!!!! Nem lesznek Békések........

szputnyik: Iván! Önt itt baszogatják, kérem szépen! Tudom ekkora butaságot nehéz utólag okossá magyarázni, dehát - kérem szépen - Önt mint VEZETŐ ÉRTELMISÉGIT, itt akkor is baszogatják!!!!!
És ráadásul a csőcselék!! Ön ezt tűri?

Kiss Sándor: Hadvezer, erdeklodve figyelem, ahogy a nevtelenek batorsagaval fenyegetozol. Azert legyel ovatos! Andrassew soha nem fog nevtelen üzenetekre valaszolni - ismerem -, de ha mondjuk a gyerekei megremulnek a motorosaidtol, akkor nem szeretnek a helyedben lenni. Figyelmesen elolvastam, amit irt. Arra gondoltam, hogy jo, neha tuloz, de jot akar. Nem fedeztem fol, hogy a motorosok ellen irt volna. Hanem a jogositvany nelkul motorozok ellen, akik igenis veszelyt jelentenek mindenkire. Sokkolni akart, azt hiszem. Sikerult neki. De az alnaves uzeneteiteket olvasva egyre inkabb az a meggyozodesem, hogy sokat rontotok a helyzeteteken. Undorito modon viselkedtek. Most szerzitek az igazi ellensegeket. Es komolyan mondom, hogy kar Andrassewet az ellensegetekke tenni.
Es meg valamit: par honapja halt meg a testvere az orszaguton. Tudja, mi a kulonbseg az "elpusztult" es a "meghalt" kozott.
Legyel ovatos, Hadvezer.

Elpusztul (ember)

Csak találomra kerestem néhány idézetet, hogy kitűnjön, mások is használják az emberi halálra az "elpusztul" kifejezést:

Elpusztul az ember, teste porrá lesz ismét, felebarátaitbefogadja a föld (Chester Beatty IV. papirusz)

A szén körútja a természetben Oxigéntôl mentes légkörben nemcsak a tûz alszik el, de elpusztul, megfullad az ember, az állat...

élelmezési válság háborúkhoz, éhínséghez, járványokhoz vezet, amelyekben sok ember elpusztul (Élet és Tudomány)

Sulinet - A komodói sárkány Egy-két nap és megharapott állat vagy ember elpusztul vérfertőzésben

Szólás szabadsága ZM: Nézze, ha valaki 1930-ban azt mondja, hogy 10 év múlva itt egy világháború következik be, amelyben 50 millió ember elpusztul, arra azt mondjuk, ...
Lettre, 2001 tél, 43. szám A Sinistrában minden ember elpusztul, többnyire fura, nemegyszer kegyetlen módon.

KÉT SZÍVÜNK MINT KÉT GYERTYATARTÓ FÉNYLIK EGYMÁS MELLETT Azt fogjátok kérdezni: Vajon minden ember elpusztul, a jók a rosszakkal együtt?

Fan Csen: A lélek halandóságáról (Tőkei Ferenc ford.) De hogy az ember elpusztul és kísértetté válik, a kísértet elpusztul és emberré válik, ezt én csak nem tudom megérteni.

[www.terrorhaza.hu] A lélegzés hörgéssé változik, kínzó fulladás tünetei lépnek fel, az öntudat lassan kihagy és az ember elpusztul, mintha megfojtották volna."

JELENKOR - IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT Jobb a háború, amibe az ember elpusztul, belehal, mint ez a posványos béke, amelybe belefulladunk.

Magyar Szemle XII. 3- 4. S itt nincs helye a mérlegelésnek: ahol több százezer ártatlan ember elpusztul, ott a mérleg csak negatív lehet!

Nimród Kalendárium - Január Nincs ránézve megnyugtatóbb látvány, mint az ember pusztulása. Egyetlen igazság a földön, ha egy ember elpusztul.

Magyarország.hu - Párbeszéd "Egy ember hamarabb elpusztul a teljes alváshiánytól, mint az éhségtől.

A Baár Madas Református Gimnázium honlapja - Évkönyveink Ám a figyelmetlen ember elpusztul.

Transindex -- City-Zen -- Imola Nehogy azt hidd, hogy nekem tetszik, hogy néha elpusztul hetvenezer ember, de ez benne van a pakliban.

::::::::: Zöld Fiatalok ::::::::: Az ember vagy megtanul e korlátozott források határain belül élni, ezekkel bölcsen gazdálkodni, vagy elpusztul.

Tűzoltók

Vasárnap reggel különös zajra ébredtem. De azt hittem, csak valami kamion fékezett, szinte tovább szenderegtem. Aztán hallottam a szirénákat, az érkező tűzoltókat. Kiderült, hogy egy autó fölborult a ház előtt. Elég rémisztő látvány. Pláne az, hogy föl nem foghatom, hogyan történhetett. Szerencsére nem halt meg senki. Sőt, a két utas egy karcolás nélkül megúszta. Persze a tűzoltók megint hihetetlenül látványosan dolgoztak. Elegánsan, gyorsan, pontosan. Nagyon szeretem nézni, ahogy teszik a dolgukat. A hét végén az volt a legjobb, hogy fölmentünk a Várba a gyerekekkel. Már régóta ígértük nekik, hogy siklózunk egyet. Kicsit rontott az élvezeti értéken, hogy a nagyjából egyperces út kedvéért fél órát kellett sorban állni, és az egész 2300 forintba került. Igazán nem vagyok fukar, de ez azért túlzás. Nyilván a külföldiek „kedvéért” kérnek ennyit, ami egyrészt szégyen, másrészt gyakorlatilag kizárják a kevésbé tehetősebb magyar családokat. A szülők ravaszak: tudják, hogy ha egyszer fölmennek a siklóval, akkor egyrészt azzal kell visszajönni is, másrészt rövid időn belül ismét követelik a gyerekek a siklást. Legközelebb akkor, amikor az Lánchíd környékén járnak, és meglátják. Aztán a Várban sétáltunk, teljesen úgy, mint valami turisták. Persze nem mertünk, mondjuk valamelyik kiállításra bemenni. Milos annyira mozgékony, hogy mindenre fölmászik, úgy kell visszatartani a falakról. De még a síknak mondható macskakövön is állandóan beveri magát. Nem tudom, mikor növi ki.

A motorosok nagyon utálnak

Dőlnek a levelek, meg a többnyire ocsmányabbnál ocsmányabb üzenetek a motorosoktól. Most az mindegy, hogy teljesen érthetetlen módon a becsületesek is magukra veszik azt, amit én a jogosítvány nélkül motorozókról írtam. Teljesen úgy viselkednek, mint a politikailag sértődöttek. Bármit írok, amiből nem árad az irántuk érzett csodálat, azon meg kell sértődni. Kicsit érdekesebb, hogy szinte mind megbántódnak azon, hogy azt írtam: … motoros „pusztult” el. Mert hogy ők meghalnak, és az állatok szoktak pusztulni. Nem embereket minősítettem ezzel, hanem a halált. Ez olyan, mint amikor nem azt írom, hogy valakiket megöltek, hanem azt, hogy „fölkoncolták őket”. Vagy nem azt írom, hogy „elszenderült”, hanem azt, hogy „kiszenvedett”. Nagyon sok balesetes halottat láttam. Motorosét is, biciklistáét is. Nagyon pontosan fogalmaztam, amikor pusztulásról írtam. Remélem, ezzel is szöget ütöttem a fejekbe, és főleg a lelkekbe.

Milos szerelmes. Dávid nem.

Ma nagyon aranyos volt Milos. Mentünk az autóval, és egyszercsak megkérdezte, ismerem-e Ritát. Mondtam, hogy persze. (Tudni kell, hogy a mamája lehetne.) Találkoztam-e már vele. Persze. És miért kérdezed? „Mert beleszerettem.” Aztán kicsit gondolkozott, és megkérdezte: mit csináljak, ha legközelebb találkozunk? Mondtam, hogy adjon neki puszit, fogja meg a kezét, monda azt, Ritának, hogy milyen szép füle van, mert abból nem lehet baj. Erre egy kicsit gondolkozott, és azt mondta, hogy „kinevet, ha ilyet mondok neki”.
Négy éves, ha valaki nem tudná. Méltó öccse lesz Dávidnak, akinek a naplójában meg azt olvastam, hogy szakított Zsuzskával. Igazán sajnálom.

EU

Kata meséli, hogy az óvodában, ahol ma szülői értekezleten volt, közölték: lebontják az összes kerti játszóalkalmatosságot. Mondom, persze: biztos ki kell cserélni EU-szabványosra. Igen, csak az a baj, hogy két éve cserétek le mindent, pontosan azért, hogy megszüntessék az EU-szabványnak nem megfelelő játékokat. De most megváltoztatták a szabványt! Csak a lebontás és az elszállítás húszmillióba kerül majd a kerületben. (Mert ez természetesen az összes óvodát és játszóteret érinti.)

Skandalum

Egy napig azzal volt tele minden, hogy a múlt hét végén sok motoros pusztult el az utakon. Meg, hogy már kicsi motort nem is nagyon lehet eladni, csak az erőgépekre van kereslet. Tanulságos. De a legfontosabb, és egészen hihetetlenül megdöbbentő információ az az, hogy tíz motorosból hétnek nincs jogosítványa. Nem is értem, arra gyanakszom, hogy valami számot félreértett a média. Várok: nem cáfolja senki. Tulajdonképpen mindegy, mert ha százból hét, az is megengedhetetlen. Pláne, hogy nagy része vette. Állítólag. Vagyis tudjuk, hogy több ezer, esetleg tízezer ember a törvényben meghatározott feltételek nélkül száguldozgat az országban. A lakosság, a rendőrség orra előtt. És ezt a rendőrök tudják. (Az ostoba, potenciális gyerekgyilkos szülőkről, akik – talán nem ok nélkül feltételezem – pénzt adnak erre a kölykeiknek, nem is beszélve.)

Ellentmondásos érzelmeim vannak a motorosokkal kapcsolatban, mert egyrészt az apám motorversenyző (is) volt, hogy úgy mondjam „fejlett motorkultúra” vett körül gyerekkoromban, és ezt én szerettem, másrészt viszont ugyanúgy félek az utcai, országúti motorosoktól, mint az autósok elsöprő többsége. Ha igaz, hogy ilyen sokan vezetnek jogosítvány nélkül, akkor ez talán mégsem csak valami zsigeri, megmagyarázhatatlan félelem: jól érezzük, hogy a motorosok jelentős részével van valami baj, és ez tükröződik a közforgalomban viselt dolgaikból. Talán nincs is mit magyarázni: a motor rendkívül veszedelmes jószág, elég egy rossz mozdultat és gyilkol. Félreértés ne essék: aggódom én a motorosok – főleg a hibbant gyerekek – miatt is, de engedtessék meg, hogy még jobban féltsem a sétálókat, a szabályosan autózókat, biciklistákat. Nincs mentség arra, ha ezt az állapotot elnézzük.

Talán hatékony lehet: ha bárkit jogosítvány nélkül kapnak, azonnal el kell kobozni a motort. Ha erre nincs törvény, rendelet, akkor alkotni kell, az alkotó ellenzékkel egyetértésben, azonnal. Ez talán visszatartó lenne, hiszen több százezret, esetleg milliókat érő masinákról van szó. A tulajdonos akkor kapja vissza, ha – a többi büntetés teljesítése után - bemutatja a jogosítványt. Akkor is el kell venni, ha arra hivatkozik, hogy nem az övé. Hiszen, ha valaki olyan embernek ad, csak jogosítvánnyal használható járművet, akinek az nincs, maga is bűnt követ el. Aztán majd tisztázzák egymás között. (Ha a motor tulajdonosa arra hivatkozik, hogy ő nem adta kölcsön a gépet, hanem azt jogtalanul vitte el a lebukott, akkor adják neki vissza, de mindjárt indítsanak eljárást lopás miatt a motoros ellen.)

Már előre tudom, hogy erre mi a válasz: nincs mivel elszállítani a motorokat, és nincs hol tárolni őket. Hát legyen! Ez háború, ami arról szól, hogy valamiképpen meg kell óvnunk nyilvánvalóan veszélyeztetett életeket. Az elszállításért és a tárolásért természetesen fizessen a jármű tulajdonosa, mégpedig annyit, hogy az állam is „jól járjon”, de legalábbis nullszaldósra jöjjön ki az akció.

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy szintén nem nagyon értem, miért is kell nekünk eltűrnünk azt a zajszennyezést, ami a nyilvánvalóan a törvényben megengedett szintnél sokszorosan hangosabb motorokból árad például éjszakánként a városokban és a falvakban. A gyorshajtásról, az utcai mutatványoskodásokról már nem is beszélve.

Ezt a skandalumot meg lehet szüntetni. Bármilyen törvényes eszközzel. Ez az állam, a rendőrség dolga. Tőlük semmiféle magyarázatot nem lehet elfogadni. Ők is hibásak abban, ha emberek tömegesen pofátlanodhatnak el. Indítsanak országos, minden útra kiterjedő, éjjel-nappal, akár hónapokig tartó ellenőrzést. Néha ki kell mondani, nehogy elfelejtsük: azért tartjuk őket, hogy védjék az életet

Közérdekű bejelentés, úgy hívják

Vámosi Nagy Szabolcs, az APEH nagytiszteletű alalnöke azt mondja a tévében, hogy nagyon jó forrás a titokban gazdagodók lebuktatásához az elvált feleség. (Ugyanezt hallottam reggel a rádióban a másik alelnöktől.) Nem gúnyolódik, nem nevet, nem cinikus, csak mondja. Nem is figyelmeztet, szinte szenvtelen, bár mintha éreznék benne egy kicsi izgalmat. Mindigis kedveltem ezt az embert, de egy pillanatra visszataszítóvá válik. Persze nem ő, hanem a hatalom, amit képvisel. Mert azt azért mindenki tudja, hogy az elválók közül nagyonis sokan egy darabig gyűlölik egymást, vagy legalább az egyik. De annyira, hogy nem csak a romlását, a boldogtalanságát kívánja, hanem egyenesen a halálát. Ráadásul ezek többnyire a kicsit vétkesebbek, akik magukkal nem tudnak elszámolni, és azt képzelik hagymázas kínlódásukban, hogy a másik pusztulása majd old a lelkiismeretük kínjain. Hibbanásig tudnak szenvedni az ilyenek. És bizony néha jelentenek, ész nélkül, akár saját, pláne a gyerekeik érdekei ellenére. Névtelenül vagy nagyon is nevesen. Közérdekű bejelentés, úgy hívják. Ezrek haltak ebbe bele a huszadik században. Nem kellene elfeledkezni arról, hogy voltak itt évek, számosak, amelyekben az ilyen közérdekűsködés következménye kínzás és halálig gyötrés lett. Most már csak kobzás, börtön fenyeget. De milyen jó az is, ha pusztítani akarunk, bosszúból. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy egy állam méltóságát emeli, ha hivatalnokai az ilyenektől kapott adatokat használják lebuktatásokra. Nem jó hagyomány ez. Van ebben valami egészen pitiáner. Biztos azt mondanák erre, hogy ezt nem lehet másképp csinálni. Akkor is szégyenletes. Nyomorúságos állam az ilyen, és sohase lesz semmi köze a szabadsághoz és a méltósághoz, amit állítólag őriz.

A szomorúság bennem maradt

Az egész hét, és pláne a hét vége is sok munkával telt. Volt benne azért jó is. Például az, hogy Katával szabad térben ebédeltünk. Amúgy szinte soha nem járunk étterembe, de most „útba esett jövet menet”, amikor megéheztünk.
Meg a péntek, Milossal. Vigyáznom kellet rá az óvodában egy afféle nyílt napon, mert az óvónők különféle foglalkozásokat szerveztek nekik, így nem tudtak rájuk vigyázni, és a szülőknek kellett egyik helyről a másikra vezetni a gyerekeket. És persze óvni őket. Volt köztük néhány teljesen értelmetlen is, például mindösszesen négy elektromos motorral lehetett öt-öt percet körözni, persze fél órás sorban állás után. Viszont Milos nagyon élvezte az ügyességi versenyeket. Például többször vissza kellett térnünk a célbadobósdihoz. Fociztunk is nagyot, kettesben. Ezen kívül majdnem egy órára lekötötte egy néptáncos és egy dudás, akik számomra is érdekes előadást tartottak. Aztán, amikor a táncos egy bonyolult tanulságokkal teli mesébe kezdett valami ravasz cigányról, az én kicsi fiam közölte, hogy ezt már unja, és inkább focizzunk.
De a legjobb az volt, hogy miután megebédeltünk – nekem Kata csomagolt -, kimentünk az Omszki tóra teknősbékát lesni. Tavaly nyáron láttunk Milossal egyet, deszkán sütkérezni, és azóta nem felejtette el. A romos stégen és a parton már elég sok, szinte meztelen nő volt, és ezeket Milos pont olyan kitörő örömmel közelítette meg, mint annak idején Dávid a tavasszal fölbukkanó NDK-ből jött sütkérező lányokat a Dunánál, Tahiban. Rutinosan eltereltem, mert kínos, ha megszólítja őket, hiszen úgy néz ki, mintha ismerkedésre használnám a gyerekemet. Addig terelgettem, amíg el nem jutottunk a vízbiciklikhez, ahol természetesen megkérdezte, hogy megyünk-e valamelyikkel. Persze szintén rutinosan mondtam, hogy azokat még nem lehet bérelni, hiszen… De már meg is beszélte a dolgot a csónakos, vagyis vízibiciklis bácsival, aki természetesen azonnal közölte, hogy máris elvihetjük az egyiket. Így aztán nagyot köröztünk a tavon. Van ott egy kötélpálya, amin vízisíelőket huzigálnak. Van benne szépség, meg valami nevetséges is, de azért látványos volt, ahogy elsiklottak mellettünk. Ezen kívül még közelről megfigyelhettünk három vadkacsát. Szinte megérinthettük volna őket. A parton aztán sétáltunk még egy kicsit, egészen a vízisíelők ugratóihoz jutottunk. Volt köztük néhány nagyon profi, de engem valahogy mégsem vonz ez a dolog. Viszont megértettem, hogyan működik a kötélpálya. Már csak egy-két részletet kell tisztáznom, például azt, miképpen akadnak föl és le a húzókötelek. Tudom, hogy hülyén hangzik, de én nem nyughatok addig, amíg az ilyesmiket meg nem értem.Vasárnap este a Nyitott Műhelyben adtam számot sorfordító olvasmányaimról Torma Tamásnak. (Ez látszik a képen, amit Kata készített rossz fényviszonyok között. Éppen azt mutatom, hogy sok könyv van a telefonomban.) Kata szerint nagyon jó volt, engem viszont erősen zavart, hogy alig néhány embert érdekelt, amit mondok. Szembe kell nézni azzal, hogy én nem tudok egy kétmilliós városban vasárnap délután megtölteni egy mégoly kicsi termet sem. Ez nem jelenti azt, hogy nem beszélek szívesen akár egyetlen-egy emberrel is, csak az nem az a műfaj, aminek tegnap kellett volna megfelelni. Végülis úgy tudtam legyőzni a föltámadó szomorúságomat, hogy afféle rádiófölvételnek tekintettem az egészet – ami nem is járt messze a valóságtól, mert hamarosan letölthető lesz a litera.hu oldalról. Az emberiség kései tanulságára.Ez bizony hiúsági kérdés, akár tetszik, akár nem. Persze igazából azt utálom, hogy ez engem megzavarhat, lelkileg ugye, pláne ahhoz képest, hogy folyamatosan azt hirdetem magamról, hogy az ilyesmik engem egyáltalán nem érdekelnek. Összességében persze biztosan úgy van, hogy az ilyesmi jót tesz az önismeretemnek. Majd ezután visszafogottabban nagyképűsködöm. Vagy mifene. Az viszont a nap jelentős hozadéka volt, hogy megismerhettem Finta Lászlót, a Nyitott Műhely tulajdonosát. Megint ráleltem egy emberre, aki olyan, mintha mindigis ismertem volna. Megmutatta az egészet, kicsit beszélgettünk. Végül az lett, hogy vettem tőle egy Thonett-széket Katának, mert régóta pont olyat szeretett volna, csak eddig nem mondta. Különben nagyon jó ötlet: a Nyitott Műhelyben minden közönségszékre rá van írva, hogy mennyibe kerül. Az ember egy-két órát ücsöröghet rajta, és annyi biztosan elég ahhoz, hogy meg lehessen állapítani: vele akar-e élni évtizedekig?
Végülis az volt a fura, hogy a szomorúság bennem maradt, még hétfőn is, és ezt aztán kiterjesztettem az egész életemre.Hétfőn nagyon jó volt, hogy este benéztem az Alexandrába, ahol Hobo beszélt KPJ-vel az új József Attila lemezéről. Verset is mondott. Kedvelem, amit csinál, de igazából nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Van benne valami erő. Másféle, mint másokban.

Lenne-e Ön az Operaház Fantomja?

Ahogy látom, és át tudom látni, az Operaház fantomja éppen most kezdte el mutatni magát, így aztán nincs nagy szükség rám. Különben is utálom a titokzatos mélységeket, és egyáltalán nem tudok énekelni. Amúgy érdekes egybeesés, hogy az Akadémia fantomja is fölbukkant, és nem lepődnék meg, ha más jeles intézmények pincéiből is a felszínre törnének mindenféle furaságok. Talán kezd elfogyni a levegő.

Sértődjünk-e?

Az ENSZ közgyűlése megválasztotta az újonnan létrehozandó Emberi Jogi Tanács negyvenhét tagját, és Magyarország nem került be a testületbe. Gondolkozom azon, hogy megsértődjek-e. Mindjárt azt nem értem, hogy miféle tanács az, amelyikbe belefér az országok negyede, a háromnegyed pedig kimarad. Mert azt érteném, ha mondjuk kontinensenként egy vagy kettő jutna be, de 47 ország nekem kicsit soknak tűnik. Különösen, ha megnézzük a névsort. Azért az eléggé fura, hogy bár egyetlen nemzetet sem akarok megsérteni, köztük három olyat találtam, amelyiknek országába semmiképpen nem tenném a lábamat, noha szépek a tájak, csodás a kultúra. Mert nem csak az ott élőket sanyargatja a hatalom, de abban sem vagyok biztos, hogy engem nem bántalmaznának. Pláne, ha tudnák, hogy újságíró vagyok. Talán nem túlzás: úgy tűnik, hogy a tanácsba való bejutáshoz még a legalapvetőbb emberiességi elvárásokat sem kellett teljesíteni. Egy ilyen normátlan tanácsba akár a náci Németország vagy a veres Kambodzsa is bejuthatott volna. Érdekesek lesznek a tanácskozások, ha az emberi jogokat nyíltan vállalva is boldogan tipró hatalmak diskurálnak, pláne ítélkeznek olyan népek viselt dolgai fölött, amelyek legalább úgy tesznek, mintha megpróbálnának megfelelni az egyetemes jogoknak.

Ilyen például Magyarország is. Nem mondhatom, hogy itt nincs szabadság, bilincsben járnak a jogok, de mint európai ember, a saját hazámat is várakozó listára tenném, ha rajtam múlna, és az ENSZ most a makulátlanok klubját hozta volna létre. Nálunk a hatalom nem ordas és nem vérengző, de legalábbis simlis. Különösen szocialista kormányzás idején nevetségesen szomorú dolog az, ha például minden EU-norma és törvény dacára évek óta nem tudjuk biztosítani egymillió – de legalább hatszázezer - ember számára az akadálymentes közlekedést. De egyáltalán: azt még csak értem, hogy a jobboldal számára a választási kampányban nagyjából annyira tűnt érdektelen témának az emberi jogok kérdése, mint mondjuk a kultúráé. De hogy egy lélekben is összekapaszkodott szocialista-liberális koalíciónak semmi mondanivalója nem volt a szegregációról, az igazságszolgáltatás kínjairól, a börtönviszonyokról, a hajléktalanokról, a testi bajok miatt kirekesztettekről, a nők- és pláne a gyerekek jogairól, az kicsit fura, bár árulkodó.

Mindenesetre nem sértődöm meg, de boldogabb lennék, ha négy év múlva megtehetném.

Szeretgethetem bennük azt, ami jó

Pár napig nem írtam naplót, mert elfáradtam. Nem rettenetesen és nem is véglegesen, hanem éppen csak annyira, hogy el kellett döntenem: vagy ezt írom, vagy novellákat. És mivel igen ritkán jön rám a novellaírás kényszere, inkább azt választottam. Úgyis elmúlik.
Vagyis, nem is novellákat írtam, hanem jegyzeteket egy novellához, mert életemben már írtam két jónak mondhatót, és így már csak egyet kell. Tulajdonképpen ráérek. Aztán az is lehet, hogy egyszer véletlenül megírom. Akkor majd el kell gondolkoznom, mivel töltsem az időmet azután. (Mert ugye az a célom, hogy három jót írjak életemben, mert már az is éppen elegendő, emberfölötti dolog, és minek is többet.)
Most készülök egy előadásra, ami vasárnap este hatkor lesz a Nyitott Műhelyben, és az én sorfordító olvasmányaimról szól. Vagyis azokról a könyvekről, amelyek valamiért rettenetesen fontosak lettek nekem. Ha az ember írogat, akkor arra is lehet gondolni, hogy azokról a könyvekről lehet szó, amelyek hatottak rám. Hogy pont olyan lettem, amilyen. A kérdés persze az, hogy fontosabb-e az emberi habitus, vagyis az, hogy milyen ember ír, vagy inkább az, hogy az az ember milyeneket ír. Vagyis nem feltétlenül az írás technikájáról, az ábrázolás trükkjeiről van szó. Azok kevésbé fontosak. Sőt, nem is hiszem, hogy az írás tanulható, elleshető. Pláne olyan, ösztönös lényeknek, mint amilyen én vagyok. A forma nem is belőlem jön, inkább az van bennem, hogy az első mondat, ami először az eszembe jut, milyen formát talál, hogy aztán abban eljusson az utolsó mondatig. A csíra, ami az első mondatban benne van. Nem csak gondolatcsíra, hanem valóságos életcsíra. A gondolat nem elég egy novellához. Kell még bele valami. Valami a teremtésből.
Tulajdonképpen rémisztően kevés könyvet, írót találtam. Bár lopakodnak. Van itt furaság is: éppen tegnapelőtt jutott eszembe Somlyó György, és a Mesék a mese ellen című kötete, amit még azért olvastam el, mert a gimnáziumban a tanárom a kezembe adta. Nem azt mondom, hogy nagy hatással volt rám, de kétségkívül megértettem belőle, hogy úgy is lehet írni, és ez nagyon fontos. Ma meg azt olvasom, hogy szegény Somlyó György meghalt. Egyszer találkoztam vele. Pár szót beszéltünk. De arról ám, hogy hol találja meg az igazgatót – mert az ő gyereke is oda járt, ahova én. De csak negyedikben, amikor már nem abba az iskolába jártam, ahol elolvastatták velem a könyvét. Szóval kérdezte, hol beszélhet az igazgatóval, én nem tudtam, de megpróbáltam segíteni, megköszönte, aztán megmondtam neki, hogy olvastam, amit írt. Igen csodálkozott. Nem is kérdezett semmit, azt se, hogy tetszett-, érettem-e. Alighanem ő is úgy volt, mint én: nagyon meglepődött, ha élő olvasóval találkozott, pláne egy szinte gyerekkel. Isten nyugosztalja.
Érdekes, hogy bármennyit olvastam, nem nagyon találtam olyasmit, ami akkora hatással lett volna rám, hogy megváltoztasson, másképp írjak. Az olvasmányaim inkább önigazolásra voltak jók. Mint ahogy sose találtam példaképnek való embert se. Sose rajongtam senkiért, semmiért, se csapatért, se országért, se vallásért. Persze hatott rám mindenféle, de én inkább csak néztem, szemlélgettem a dolgokat, és boldog voltam attól, hogy szeretgethetem bennük azt, ami jó.
Szóval elfáradtam. Időnként kétségbe is esem, hogy mennyire öregszem. A múltkor találkoztam egy régi ismerősömmel, aki pár éve még egy jó kiállású, fiatalnak mondható férfi volt, most meg úgy megöregedett, hogy majdnem könnyes lett a szemem - mert jó ember, megérdemli -, ahogy láttam, mennyire lelassult, milyen bizonytalan lett. Bár fura módon jóval szelídebbnek tűnt, mint pár éve volt. Aztán rájöttem, hogy alig idősebb nálam. Öt évvel. És ez borzasztó.
Ez annyira megrázott, hogy mondtam is Katának: mi van akkor, ha egyszercsak ő is rájön, hogy itt van a nyakán egy vénember? Azt mondta, hülye vagyok. Remélem. És, hogy akkor is szeret majd. Meg akkor is, amikor már nem is tudom.
Vajon azok az öregek, akik nem is tudják, nem is észlelik már, hogy valaki szereti őket, boldogabbak-e azoknál, mint akik szintén nem tudnak már semmit a világról, és nem szereti őket senki? Biztos. Vagy nevetséges minden, amit az emberek a szeretetről gondolnak. Képzelnek.
Volt még egy nagyon rossz a héten, és az is a gyöngülésemmel kapcsolatban. Levettem Milos cipőjét, fölment az ágyra, aztán egyszercsak elkezdett nagyon sírni, hogy fáj a talpa. Kiderült, hogy szálka van benne. Jó nagy volt, jó mélyen. Rettenetesen félt és ordított, miközben tűvel és csipesszel kivettem belőle. Nagyon meg is rázott, hogy ennyire fél. De egy kicsit még jobban az, hogy alig láttam. Annyira elromlott a szemem, hogy végig bizonytalan voltam, miközben operáltam. Persze ez csak utána hozott rám frászt: nemsokára az lesz, hogy nem tudok egy szálkát se kivenni a gyerekemből. Akkor meg már mire jó egy ember? Jó, ez hülyeség, de akkor is.

Ön kivel alkotna frakciószövetséget?

A jobboldali lennék, csakis Semjén Zsolttal, világraszólót. Pláne, ha tovább akarom szeletelni a jobboldalt. Mást se kell tenni, mint hagyni beszélni, aztán a többit elvégzi a rohadt, kommunista, vagyis baloldali-liberális média. Bár az az érzésem, hogy ha semmit nem tesznek, csak pontosan idézik, az is elég ahhoz, hogy a KNDP, de még Katolikus Egyház is örökre eltűnjön ebből az országból. Csak úgy jelzem: rá lehetne dumálni bármire, még egy baloldali koalícióra is. Látom a szeméből.

Járai morális csődben

Csak hírcímeket idézek, mert talán ennyi is elég: "Járai nem hisz a kormányzati intézkedésekben", "Járai: reform nélkül válság", "Járai: Az elmúlt négy évben hat évet távolodtunk az eurótól", "Morális kérdésekről beszélt a reformok mellett jegybankelnök", "Járai: feléltük a jövőnket", "Járai szerint a reformokat nem érdemes magyar politikusokra bízni"…
Valakinek ki kell mondani, hát megteszem én: Járai Zsigmond a Magyar Nemzeti Bank elnöke megőrült. Politikai értelemben persze. Vélhetően kényszeresen beszél már, mert nem bírta földolgozni azt a feszültséget, ami abból adódott, hogy félreértelmezett szeretetből, hálából vagy párthűségből hónapokon át járatta le az országot, a Magyar Nemzeti Bankot és saját magát – nem is beszélve a Fideszről . Talán azt hitte, a cél mindent szentesít, győzelem esetén meg már kit érdekel, mit tett, miket beszélt itt. A győzelem elmaradt, és nincs min csodálkozni: nehéz lehet azzal szembesülni, hogy ádáz aknamunkássága legalább annyira ártott a jobboldalnak, mint Semjéné, Mikoláé vagy éppen Kerényié. Vagyis legalább a tükör előtt be kellett vallania, hogy ő is oka a vereségnek. Az meg pláne kín lehet, lelkileg is, hogy gyakorlatilag egyik hamiskás dörgedelmétől sem ijedt meg senki – most még erősödött is a forint -, ami egészen pontosan azt jeleni, hogy a pénzvilág szakmai értelemben már régen leírta, legföljebb csak afféle kisszínes érdekesség gyanánt figyeli a mondanivalóját. Arról már nem is beszélve, hogy ha most az a véleménye, amit a hírcímekben idéztem, akkor azt miért nem üzente meg Orbánnak is. Sőt, tovább megyek: miért nem szólítja föl az ellenzék vezérét, hogy a haza érdekében, valamint a morális izé múlásának kedvéért, ne mondjon olyanokat az együttműködés lehetőségére, hogy nemnemsoha, és hogy folytatja a háborút.
Semmiképpen nem akarom megbántani Járai Zsigmondot, biztosan derék ember, de van olyan, hogy valaki alkalmatlan egy nemzet bankjának élére. Ha azért viselkedik így, mert azt hiszi, hogy Gyurcsány kizsarolja az állásából, akkor vélhetően téved, a miniszterelnök nem fog ilyen hibát elkövetni, például azért, mert az az alapvető érdeke, hogy az ellenzék, ha már nem hajlandó együttműködni, legalább járassa le magát a végletekig.
Azt se mondom, hogy mondjon le. Mert teljesen mindegy. Abban a morális csődben, amit egyebek mellett az ő morális csődje hozott erre az országra ilyesmi nem várható el senkitől. Harcoljon csak tovább a képzelt vagy valóságos dzsungelében, mint az a szerencsétlen katona, akit elfelejtettek arról értesíteni, hogy vége a háborúnak. Ha sokáig folytatja, még keservicces film is készülhet a történetéből.

Pártpénzek, hazugságok

Alig akad ma Magyarországon olyan megfigyelő, aki elhiszi, hogy a választásokra a pártok egyenként éppen pontosan 386 milliót költöttek, vagy legalábbis semmivel sem többet. Ha ez igaz lenne, akkor olyan bámulatos kedvezményeket kaphattak, amelyek nem létezhetnek egy kapitalista gazdaságban. Ha pedig papíron mégis, akkor fölmerül az erős gyanú, hogy a pénzek a papírok alatt vagy fölött mozogtak, amit nem is tudom, minek kellene nevezni. Nem is pénzmosás, de mégis az, nem is korrupció, de mégis az – mindenesetre a pénz valahol ott van, és ismét zsebből zsebbe vándorol. Ez botrány. A cinizmus rémuralma. Akkor is, ha a választók is cinikusak persze: legyintenek. Csakhogy van-e szánalmasabb egy demokráciában az ügyeskedő politikusokra rálegyintő polgárnál? Nem kellene-e végiggondolni, mit mutat majd a kezével, amikor ugyanezek a politikusok adóáldozatot vagy legalább fegyelmet kérnek tőle a haza megmentésének, a gazdaság stabilizálásának oly magasztos céljából.
Az igazságszolgáltatás eszközei között mindig volt és van is olyan lehetőség, hogy az eltitkolt gyarapodás vagy ebből adódó túlköltekezés jelei alapján lehet nyomozást indítani. Kivéve persze azt az esetet, ha a törvény – nem véletlenül – úgy rendelkezik, hogy bőven elég, ha a papírokon közölt adatokat vizsgálhatja az arra illetékes államtól független szerv, noha biztosan lenne mód arra, hogy hitetlenkedés esetén a lehető legnagyobb mélységig föltárjuk a pénzmozgásokat.
Legelébb mindjárt azt, hogy honnan vannak azok a pénzek. Milliárdok.
Adományok, persze. Érdekes lenne tudni, hogy kiktől. Magánemberektől vagy cégektől? Vannak-e a cégek között olyanok, amelyek az államhoz kötődnek, például úgy, hogy közbeszerzési pályázatokon munkákat nyertek? Meg azt is érdemes lenne figyelni, hogy egy-egy módos adakozó később milyen ütemben gyarapszik közpénzekből.
Gyanúsítgatok? Persze. Valamiért megtanultam nem hinni abban, hogy egy, az érdekviszonyok bonyolult hálóira épülő társadalomban az önzetlen pártkasszákba adakozás oly gyakori lehet.
A kérdés az, hogy hajlandók-e a pártok - és elsősorban az országlók - végre rendet teremteni a pártfinanszírozás dolgában, vagy ej ráérünk arra még. És ha ráérnek, akkor vajon mi lehet az oka annak, hogy senkinek nem érdeke, hogy tiszta viszonyok keletkezzenek. Igazán nem akarok tovább gyanúsítgatni, de eléggé ostoba lennék, ha nem gondolnék arra, hogy a pénzek a kampánymentes időszakokban is áramlanak, és milyen jó az, ha bizonyos esetekben nem kell magyarázkodni arról, hogy merre is hajlanak a kezek.
Azt kell eldönteni, valóban elvárható-e a néptől, hogy eltűrje, hogy a saját pénzén – hiszen az eltitkolt, feketén mozgó összegek az adóhivatalt is elkerülik – kapjon heteken, hónapokon keresztül például teátrális erkölcsi intelmeket olyan pártok képviselőitől, akik azért győzködnek, hogy megválasszuk őket törvényhozóknak, és a választók fölött törvényt ülhessenek. Nincsen-e morális csődjellege annak, hogy ugyanazok, akik eldugdosott, álságos számlákkal fedett pénzeken jutnak be a parlamentbe, aztán büntető törvényeket hozhatnak mondjuk a számlavásárló kisvállalkozók ellen?
Milyen különös: Gyurcsány Ferenc sportminiszterként még nagyon világosan látta – erről tanúskodik egy csakugyan magvas dolgozata -, hogy a pártfinanszírozás újragondolása mennyire fontos lenne a köztársaság tekintélyére nézve, ám miniszterelnökként mintha erről megfeledkezett volna. De siessünk az ítélettel: talán csak arra várt, hogy a nép megerősítse a hatalmát, és a jól titkolt koalíciós egyeztetéseken ehhez is körömszakadtáig ragaszkodik majd, a saját párttársai ellenében is.
Figyelmébe ajánlom a saját internetes fölmérésünket. Arra kérdésre, miszerint elhiszik-e, hogy minden párt betartja a törvényben rögzített kampány-költségkeretet a saját szavazóinak 97 százaléka nemet mond, de a többi párt híveinek is több mint 90 százaléka hitetlen. Vagyis azt mondja, hogy a pártok cinikus módon a szemünkbe hazudnak. Az is tanulságos, hogy a szocialista szavazók 85 százaléka szerint nincs reális esély a pénzmozgások korlátozására, láthatóvá tételére. És nagyjából ezt gondolják más pártok hívei is.
Nem lenne baj, ha Gyurcsány Ferenc jól meghazudtolná őket.

Orbánvásár

A hétfői szabadtéri várszínházi előadáson Orbán jelezte, még a nyilvánvalóan szükséges reformok érdekében sem tért vissza a polgári létbe, hogy elnökként a tisztességes ellenzéki szerepre készítse föl híveit, hanem - ha lehet - méginkább fölfújta magában a vezénylőtábornoki elhivatottságot. Tudatta az ország lakosságával, hogy folytatja a háborút. Ugyanott, ahol 2002-ben tartott: megint jön a buldog-, vagy inkább piranyapolitika: Gyurcsány miniszterelnök arra számíthat, amit Megyessy kapott. Harapdálásos üldözés, kifulladásig. Sok rosszkedvvel. Aligha hiszem, hogy ne tudná: ebbe bukott bele. De fölismerte, hogy most nem indulhat más irányba, ha azt akarja, hogy az egyazászló alatt megmaradt egyatábor őt tartsa pajzson. Folyamatos harci helyzet kell, mert különben minek a tábor törzsestül, vezénylőstül. A háborús érzet megerősítésére annak, a már a választások éjszakáján is nyomorúságosnak tűnő mondatnak a megismétlése szolgált,hogy majd valami társadalmi önvédelmi testülettel megóvják azokat, akiket fideszességük miatt üldöznek. Ő csak tudja,hogy volt már ilyesmi. Persze, biztos akadnak, akik győzelmük vélt tudatában ellenszenvesen viselkedtek, és ezért most utálják, esetleg ki is utálják őket. Ezeket meg kell védeni. De hogy ez annyira általános és tömeges lesz, hogy egész alakulatot kell ellene létrehozni, talán túlzás. Ám régóta tudjuk, hogy a paraság mekkora közösségformáló erő. Ami viszont Orbán teljes szétesésére mutat, az az, hogy eszébe se jutott arról beszélni, hogy ő - aki a vereségért a felelősséget vállalja - milyen ostobaságokat követett el a négyéves kampányban. Hanem ehelyett: a kormány, vagyis Gyurcsány, meg valami büdös lények kivásárolták a híveit. Most nem hozom föl azt, hogy már a kettősállampolgárságos népszavazásnál is észre kellett volna venni, hogy nem csak az egyazászló alatt lelkendező tömeg szavaz. Azt se, hogy most - az eddigi,négyévenkénti gyakorlattól eltérően - nem is volt igazi osztogatás. De azt mindenképpen jelezni kell, hogy ha valaki ennyire lenézi az embereket, és csak valami orbánvásáron adható-vehető jószágnak találja a saját népét, arról talán mégiscsak jól gondolta az a nép, hogy nem alkalmas miniszterelnöknek. És nagy szerencse lenne a kormánypártoknak, ha jó sokáig maradna fogyó hadai élén sületlenségeket harsogva. Lehetőleg a következő választásig, amit most veszített el.