Sértődjünk-e?

Az ENSZ közgyűlése megválasztotta az újonnan létrehozandó Emberi Jogi Tanács negyvenhét tagját, és Magyarország nem került be a testületbe. Gondolkozom azon, hogy megsértődjek-e. Mindjárt azt nem értem, hogy miféle tanács az, amelyikbe belefér az országok negyede, a háromnegyed pedig kimarad. Mert azt érteném, ha mondjuk kontinensenként egy vagy kettő jutna be, de 47 ország nekem kicsit soknak tűnik. Különösen, ha megnézzük a névsort. Azért az eléggé fura, hogy bár egyetlen nemzetet sem akarok megsérteni, köztük három olyat találtam, amelyiknek országába semmiképpen nem tenném a lábamat, noha szépek a tájak, csodás a kultúra. Mert nem csak az ott élőket sanyargatja a hatalom, de abban sem vagyok biztos, hogy engem nem bántalmaznának. Pláne, ha tudnák, hogy újságíró vagyok. Talán nem túlzás: úgy tűnik, hogy a tanácsba való bejutáshoz még a legalapvetőbb emberiességi elvárásokat sem kellett teljesíteni. Egy ilyen normátlan tanácsba akár a náci Németország vagy a veres Kambodzsa is bejuthatott volna. Érdekesek lesznek a tanácskozások, ha az emberi jogokat nyíltan vállalva is boldogan tipró hatalmak diskurálnak, pláne ítélkeznek olyan népek viselt dolgai fölött, amelyek legalább úgy tesznek, mintha megpróbálnának megfelelni az egyetemes jogoknak.

Ilyen például Magyarország is. Nem mondhatom, hogy itt nincs szabadság, bilincsben járnak a jogok, de mint európai ember, a saját hazámat is várakozó listára tenném, ha rajtam múlna, és az ENSZ most a makulátlanok klubját hozta volna létre. Nálunk a hatalom nem ordas és nem vérengző, de legalábbis simlis. Különösen szocialista kormányzás idején nevetségesen szomorú dolog az, ha például minden EU-norma és törvény dacára évek óta nem tudjuk biztosítani egymillió – de legalább hatszázezer - ember számára az akadálymentes közlekedést. De egyáltalán: azt még csak értem, hogy a jobboldal számára a választási kampányban nagyjából annyira tűnt érdektelen témának az emberi jogok kérdése, mint mondjuk a kultúráé. De hogy egy lélekben is összekapaszkodott szocialista-liberális koalíciónak semmi mondanivalója nem volt a szegregációról, az igazságszolgáltatás kínjairól, a börtönviszonyokról, a hajléktalanokról, a testi bajok miatt kirekesztettekről, a nők- és pláne a gyerekek jogairól, az kicsit fura, bár árulkodó.

Mindenesetre nem sértődöm meg, de boldogabb lennék, ha négy év múlva megtehetném.