Szeretgethetem bennük azt, ami jó

Pár napig nem írtam naplót, mert elfáradtam. Nem rettenetesen és nem is véglegesen, hanem éppen csak annyira, hogy el kellett döntenem: vagy ezt írom, vagy novellákat. És mivel igen ritkán jön rám a novellaírás kényszere, inkább azt választottam. Úgyis elmúlik.
Vagyis, nem is novellákat írtam, hanem jegyzeteket egy novellához, mert életemben már írtam két jónak mondhatót, és így már csak egyet kell. Tulajdonképpen ráérek. Aztán az is lehet, hogy egyszer véletlenül megírom. Akkor majd el kell gondolkoznom, mivel töltsem az időmet azután. (Mert ugye az a célom, hogy három jót írjak életemben, mert már az is éppen elegendő, emberfölötti dolog, és minek is többet.)
Most készülök egy előadásra, ami vasárnap este hatkor lesz a Nyitott Műhelyben, és az én sorfordító olvasmányaimról szól. Vagyis azokról a könyvekről, amelyek valamiért rettenetesen fontosak lettek nekem. Ha az ember írogat, akkor arra is lehet gondolni, hogy azokról a könyvekről lehet szó, amelyek hatottak rám. Hogy pont olyan lettem, amilyen. A kérdés persze az, hogy fontosabb-e az emberi habitus, vagyis az, hogy milyen ember ír, vagy inkább az, hogy az az ember milyeneket ír. Vagyis nem feltétlenül az írás technikájáról, az ábrázolás trükkjeiről van szó. Azok kevésbé fontosak. Sőt, nem is hiszem, hogy az írás tanulható, elleshető. Pláne olyan, ösztönös lényeknek, mint amilyen én vagyok. A forma nem is belőlem jön, inkább az van bennem, hogy az első mondat, ami először az eszembe jut, milyen formát talál, hogy aztán abban eljusson az utolsó mondatig. A csíra, ami az első mondatban benne van. Nem csak gondolatcsíra, hanem valóságos életcsíra. A gondolat nem elég egy novellához. Kell még bele valami. Valami a teremtésből.
Tulajdonképpen rémisztően kevés könyvet, írót találtam. Bár lopakodnak. Van itt furaság is: éppen tegnapelőtt jutott eszembe Somlyó György, és a Mesék a mese ellen című kötete, amit még azért olvastam el, mert a gimnáziumban a tanárom a kezembe adta. Nem azt mondom, hogy nagy hatással volt rám, de kétségkívül megértettem belőle, hogy úgy is lehet írni, és ez nagyon fontos. Ma meg azt olvasom, hogy szegény Somlyó György meghalt. Egyszer találkoztam vele. Pár szót beszéltünk. De arról ám, hogy hol találja meg az igazgatót – mert az ő gyereke is oda járt, ahova én. De csak negyedikben, amikor már nem abba az iskolába jártam, ahol elolvastatták velem a könyvét. Szóval kérdezte, hol beszélhet az igazgatóval, én nem tudtam, de megpróbáltam segíteni, megköszönte, aztán megmondtam neki, hogy olvastam, amit írt. Igen csodálkozott. Nem is kérdezett semmit, azt se, hogy tetszett-, érettem-e. Alighanem ő is úgy volt, mint én: nagyon meglepődött, ha élő olvasóval találkozott, pláne egy szinte gyerekkel. Isten nyugosztalja.
Érdekes, hogy bármennyit olvastam, nem nagyon találtam olyasmit, ami akkora hatással lett volna rám, hogy megváltoztasson, másképp írjak. Az olvasmányaim inkább önigazolásra voltak jók. Mint ahogy sose találtam példaképnek való embert se. Sose rajongtam senkiért, semmiért, se csapatért, se országért, se vallásért. Persze hatott rám mindenféle, de én inkább csak néztem, szemlélgettem a dolgokat, és boldog voltam attól, hogy szeretgethetem bennük azt, ami jó.
Szóval elfáradtam. Időnként kétségbe is esem, hogy mennyire öregszem. A múltkor találkoztam egy régi ismerősömmel, aki pár éve még egy jó kiállású, fiatalnak mondható férfi volt, most meg úgy megöregedett, hogy majdnem könnyes lett a szemem - mert jó ember, megérdemli -, ahogy láttam, mennyire lelassult, milyen bizonytalan lett. Bár fura módon jóval szelídebbnek tűnt, mint pár éve volt. Aztán rájöttem, hogy alig idősebb nálam. Öt évvel. És ez borzasztó.
Ez annyira megrázott, hogy mondtam is Katának: mi van akkor, ha egyszercsak ő is rájön, hogy itt van a nyakán egy vénember? Azt mondta, hülye vagyok. Remélem. És, hogy akkor is szeret majd. Meg akkor is, amikor már nem is tudom.
Vajon azok az öregek, akik nem is tudják, nem is észlelik már, hogy valaki szereti őket, boldogabbak-e azoknál, mint akik szintén nem tudnak már semmit a világról, és nem szereti őket senki? Biztos. Vagy nevetséges minden, amit az emberek a szeretetről gondolnak. Képzelnek.
Volt még egy nagyon rossz a héten, és az is a gyöngülésemmel kapcsolatban. Levettem Milos cipőjét, fölment az ágyra, aztán egyszercsak elkezdett nagyon sírni, hogy fáj a talpa. Kiderült, hogy szálka van benne. Jó nagy volt, jó mélyen. Rettenetesen félt és ordított, miközben tűvel és csipesszel kivettem belőle. Nagyon meg is rázott, hogy ennyire fél. De egy kicsit még jobban az, hogy alig láttam. Annyira elromlott a szemem, hogy végig bizonytalan voltam, miközben operáltam. Persze ez csak utána hozott rám frászt: nemsokára az lesz, hogy nem tudok egy szálkát se kivenni a gyerekemből. Akkor meg már mire jó egy ember? Jó, ez hülyeség, de akkor is.