Valaki azt üzeni nekem, hogy ő utál olvasni, de kíváncsi a műveimre. Kicsit ellentmond ennek, hogy azt írja, olvasta valahol, a naplómban: nekem igazából az a vágyam, hogy egy-egy embernek olvassam föl azokat. Vagyis beüljünk egy kávéházba, egy asztalhoz, én mondjam, ő meg hallgatná. Hogy mennyit kérnék én ezért? Sőt, tovább megy, mert megbeszélte a feleségével, és mi lenne, ha eljönnék vacsorára, ennénk, innánk, én meg egy órácskát fölolvasnék nekik. Verseket, novellát. Hogy ez mennyiben lenne?
Azt válaszoltam, hogy ez mondjuk így legyen százezer. De ez vicc. Mert ugye, vegye figyelembe, hogy ha ez elharapódzna, akkor Kata meddig tűrné, hogy én esténként vadidegenekhez járok fölolvasgatni? Ha már megteszem, akkor keressek vele rendesen. De ez vicc, inkább azt kell megérteni, hogy ha leírok valamit, amiben van valami merengés, vágyakozás, az nem mindig valósítható meg. Komolyan gondolom, de szinte már akkor tudom, hogy ez lehetetlen, amikor leírom. Viszont nemsokára készítek egy hangoskönyvet. Azt majd lehet hallgatni vacsorálás közben.
Amióta a naplóm fórumán valaki megkérdezte, hogy mi az a lyuk a bálnák hátán, és én válaszoltam rá, úgy látszik lelki tanácsokat is kell adnom. Egy kedves olvasóm azt kérdi, hogy szerintem jó keresztény-e ő, ha utálja a „buzi szomszédját”. Egyrészt az ilyen dolgokban Semjén Zsoltot kell kérdezni, mert ő az illetékes az emberek minősítésében, másrészt fogalmam sincs, ki a jó keresztény. Az igazi keresztény vagy nem feltételezi, hogy a másik nem jó keresztény, vagy, ha megkérdezi például, akkor elhiszi, bármit mond a másik. Kamill atya például, aki egykor énektanárom volt, mindig pontosan látta, hogy nem csak hogy hallásom nincs, de akkor se lennék hajlandó nyilvánosan énekelni, ha lenne. Ezért aztán feleltetéskor a mentő kérdése mindig ez volt: „kicsi fiam, te jó keresztény vagy?” Én erre nem válaszoltam, hanem az osztály felé intettem – mert a jó keresztény szerény! – ők meg bólogattak, így ötöst kaptam. Mert Kamill atya jó ember volt, igen jámbor, és tudta, mi a fontos és mi nem. Szerintem azt is tudta, hogy rossz keresztény vagyok, és az osztály viccel vele, de mivel ő jó keresztény volt, ezt nem vehette észre. Föl se tételezhette, hogy bárki csúfot űz belőle. Vannak, vagy legalábbis voltak ilyen csodás emberek is. Remélem, az égi karban tanítgat. Éneket, nem műszaki rajzot.
Valahogy mégis azt gondolom, hogy könnyű jó kereszténynek lenni addig, amíg nem költözik a szomszédunkba valaki, akitől például irtózunk. Ezt onnan tudom, hogy bár (már) sem keresztény sem zsigeri homofób nem vagyok, van olyan emberféle, amelyiktől – nem faji alapon! - irtózom. Ha velük találkozom, mindig próbára teszem magam. Néha sikerül túltornásznom magam az előítéleteimen. Akkor akár keresztény is lehetnék. Csak nehogy Semjén észrevegye, és megdicsérjen.
(Forró Kamill Dezső, OFM (Vágfarkasd, Nyitra vm., 1922. márc. 4.-Esztergom, 1974. febr. 25.): festő, zenész, tanár)
Ismertem olyan katonát, aki várakozás közben semmi mással nem tudott foglalkozni, csak a dögcédulájával. Fogdosta. A hüvelykujja begyével dörzsinkélte. Sokáig rá se nézett, aztán néha mégis. Ha olyankor nem találta elég fényesnek azt a fémlapkát, akkor elővett egy zsebkendőt, rálehelt, aztán azzal dörzsölte. Ha ez se volt elég, kicsit megpöködte, úgy dörzsölte. Nézegette, forgatta. Kérdeztem tőle, hogy miért nem a fegyverét piszkálja, pucolgatja inkább, mint mások. Vagy a szerelme fényképét nézegeti. Ölés előtt az a legjobb. Azt mondta, hogy nincs szerelme, nincs senkije, utálja a fegyverét. Csak ez a fémlapka marad majd belőle. Kérdeztem, hogy jó, de miért legyen fényes? Ha éles helyzetben minden rosszul megy, a kocsit, amiben ülünk, és ami leginkább egy kerekes konzervdobozra emlékeztet, egy zseniális szerszám találja majd el, ami átüti a páncélt, és kétezer fokra fűti föl a dobozt. Szén se marad belőled, tök mindegy, hogy a lapka fényes lesz-e. Nem lesz fényes. Az nem mondható fénynek, ami azon látszik majd. Jó, ha megtalálják.
„Hadd legyen nekem is egy illúzióm!” – mondta. „Hogy valaki megtalálja, és könnyes lesz a szeme.”
Egész héten Kurt Vonnegutot olvastam. Minden könyvét megvettem, mindig. De vigyázni kell vele. Hraballal is, hogy a többieket ne soroljam. Ha olvasom, pár napig nem írok semmit, mert átveszem a stílusát. Ez a könyv, A hazátlan ember kicsit becsapós. Egy regényt vártam, de ez nem az. Egy nyolcvankét éves jó ember összerakott írásai. Biztos megjelentek különféle lapokban, aztán egybepakolta őket. Jól tette. Eszméletlenül bölcs, bár már harminc éve is az volt. Fölöttébb hülye, de már harminc éve is az volt. Nagyon lehet szeretni. Semmi újat nem mond a világról, csak összefoglalja, amit eddig is állandóan harsogott. Hogy a világ szar. Vagyis az ember. És reménytelen. Minden. Azért zseni, mert azzal tud vigasztalni, hogy ezen az egészen röhögni lehet. Ha már így alakult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése