Meghalt Weber Lajos

A barátom volt. Megint furdalhat a lelkiismeret, mert hetek óta, csak akartam fölhívni. Hogy mi van vele. Mintha nem tudnám, hogy föladta. A Mai Napnál dolgoztunk először együtt, ahova a rendszerváltás idején jött, miután a hetvenes évek óta az MTI egyik legkiválóbb sport- és protokoll-riporterévé nevelte magát. Akkor kezdte el a nevelésemet. Morcos ember volt, de valamiért engem sose bántott. Talán azért, mert érezte rajtam, hogy a szakmámban talán még a saját munkámnál is többre becsülöm a fotóriporterekét. Azért, mert nekik egyetlen pillanat alatt kell megalkotniuk azt, amire nekem sok órányi időm van. És Lajos alkotott rendesen, különben aligha kaphatott volna World Press-díjat vagy éppen nyerhetett volna a Magyar Sajtófotó Kiállításon, legalább tízszer.

Egyszer rajtakapott, hogy nézegetem, méricskélem az arányokat egy képen, elkezdett magyarázni. És azóta se hagyta abba, csak akkor, amikor véletlenül nem dolgoztunk együtt. Az internetezés kezdetén, még egy virtuális Weber-kiállítást is készítettünk együtt a legjobb képeiből. Persze már beleveszett a világháló rengetegébe. Aztán itt, a Népszavánál megint együtt dolgoztunk. Egyszer még azt is elhatároztuk, hogy összeállítunk valami képes könyvet azokról a fotósokról, akik a rendszerváltás idején dolgoztak. Hogy mindenki értse, mit köszönhet nekik ez az ország. Persze abból se lett semmi. Pedig Lajos elmesélte volna, hogyan volt az, amikor a Batthyány-örökmécsesnél 1987. március 15-én tartott hivatalos megemlékezés után az ablakban maradt, és rögzítette a rendőrség által nem engedélyezett tüntetést is. A képek nem jelentek meg, csak sokkal később az MTI jóvoltából.

Föladta. Halálosan belebetegedett abba, hogy egy éve a kényszerű létszámleépítés áldozata lett. És persze abba, hogy 58 évesen, népszavás bélyeggel a homlokán nem kellett már senkinek. Augusztus  24.-én lett volna 59 éves.

 .