Karakterrugdosás

Kép: fotolexikon.blogspot.com 

Korunk egyik legeredményesebb trükkje a karaktergyilkolászás. Az úgy megy, hogy elkezdünk valakiről ismételgetni valamit, ami rossz fényben tünteti föl. Lehetőleg megfelelő ritmusban, vagyis sűrűséggel, és akkor biztosan hat. Az se baj, ha hazugság. Fura dolog, hogy a munkatársaim közül Várkonyi Tibort szeretik a legjobban gyilkolászni. Valamilyen különös oknál fogva az én nyolcvanhat éves barátomat még mindig annyira veszedelmesnek találják, hogy egy-kéthetente bele kell rúgni. Ebben a Magyar Nemzet jár az élen. Legutóbb maga Lovas István talált egy olyan Várkonyi-idézetet, amelyik már csak a dátumozása miatt sem lehetett Várkonyi szövege. Természetesen a Szabad Népből, ahol ő valóban dolgozott, gyakornokként. A legfőbb műve egy Margit-szigeti riport volt. Jeleztem, hogy Lovas István hazudik. Tudatosan hamisít. Várkonyi Tibort egyébként azért küldték el a Szabad Néptől, mert “sose lesz belőle kommunista”. Nem mondom meg, ki mondta neki, mert kegyeletsértő lenne. Utána fölvették az MTI-hez, ahonnan azért rúgták ki, mert nem volt hajlandó leírni azt, hogy “ellenforradalom”. 

Ezt pontosan tudja mindenki a Magyar Nemzetnél, ahol később dolgozott. Csak ugye otthagyta őket, amikor nagyon kezdtek jobbra furakodni. Ez nyilván megbocsáthatatlan bűn.

Borzasztó lehet egy olyan lapnál dolgozni, amelyikről mindenki azt gondolja, hogy “volt ám egy nagy korszaka is”. Csak annyit ehhez, hogy egyszer, a kilencvenes évek elején arról beszélgettünk Nagy N. Péterrel, hogy melyik a legrangosabb poszt a magyar sajtóban. Arra jutottunk, ahogy “a Magyar Nemzet kulturális rovatvezetője”.

Hát most nem. Szörnyű lehet, pláne az öregebb kollégáknak.

Az nem lepett meg, hogy ezen a héten is jött egy kis karakterrugdosás, hanem az, hogy kitől. A Köznapló című írás először Bolgár Györgybe köt bele. Mert hogy mer olyat leírni valaki, aki New York-i tudósító volt, hogy nálunk április óta önkényuralom van. Vagyis, ha valaki már a szocializmusban is újságíró volt, akkor az köteles azt hazudni, hogy nálunk április óta nincs is önkényuralom. 

Várkonyi legújabb hatalmas bűne pedig az, hogy “Pétain marsallt a Le Monde nyomán idézi (mint a francia Horthyt): ő is sokat használta a “nemzeti forradalom” kifejezést. És már kész is a kreált képlet: hasonlót mondott Orbán, ő sem különb hát Hitler francia cimborájánál, Pétainnél.”

Ezt azért nem mondhatja Várkonyi, mert neki nincs joga kigúnyolni Orbán beteges forradalmárkodását, ami egész rendszerének alaphazugsága, hiszen  “Várkonyi biztos székben ült már a Szabad Népnél a Rákosi-korszakban.” ésatöbbi...

És akkor még hozzáteszi, hogy Bolgár és Várkonyi helyében a szerző kimenne a temetőbe és szép csokrot tenne Antall József sírjára. Hisz neki köszönhetik, hogy itt lehetnek és “demokratázhatnak”.

A szerző úgy tesz, mintha nem tudná, ami a koncepcióba nem illett bele: Várkonyi Tibort annyira nagyra becsülte Antall József, hogy diplomatának küldte egyenesen Párizsba. Talán azért, mert ismerte az életét. Talán azért, mert éppen úgy, mint én, gyerekkoromban, az ő írásaiból ismerte meg mindazt, amit a franciákról tudni kell. Valamiért a franciák is kedvelik. Ezt abból gondolom, hogy kitüntették a Becsületrenddel. Nemigen hiszem, hogy a magyar kormányfő és a francia elnök is annyira hülye volt, hogy elkerülte a figyelmüket, ha Várkonyi Tibor bármiféle számottevő bűnt, becstelenséget elkövetett volna el.

Nem igaz, hogy a szerző vagy a Magyar Nemzet szerkesztői nem tudják ezt. Mint ahogy azt is, hogy egy gyakornok nem írhatott publicisztikát a Szabad Népnél, és azt is, hogy miért rúgták ki ötvenhat után az MTI-ből. Még azt is el tudom képzelni, hogy azt nem képes megbocsátani a magyar jobboldal, hogy Antall József tisztelte ezt a mélységesen baloldali és rendkívül kulturált embert, aki persze úgy volt baloldali, hogy sohasem lépett be például a pártba.

Abban, hogy Lovas István rárúg Várkonyi Tiborra, nincsen semmi meglepő. Sőt: ez igazi megtiszteltetés.  A meglepő az, hogy ezt az Antall József nevét is megcsúfoló írást korunk egyik legjobb újságírója, Végh Alpár Sándor jegyzi. Aki egyébként Kádár rendszerében szintén újságíró volt, mégpedig az MSZMP kormányának félhivatalos lapjánál, a Magyar Hírlapnál.  (Valaki azt mondta róla, hogy jó lenne, ha elmenne a Kádár legnagyobb sajtócézára, Siklósi Norbert  Lapkiadó vezérigazgató sírjához, és köszönje meg neki, hogy például lakáshoz juttatta.)

Hogyan juthat egy kivételes tehetségű ember odáig, hogy beáll a karaktergyilkosok kivégzőosztagába? Nem olyan ember, mint Lovas, akinek minden írása kínos, aki bármihez nyúl, azt összemocskolja, megpróbálja legalábbis. Lovas tud írni, mégis tehetségtelen. Mert süt belőle az elemi, komplexusos gonoszság. De Végh Alpár Sándor évtizedeken át abba a ketegóriába tartozott, akinek a kedvéért megvettünk egy újságot. Mert tudott írni. Magyarul és tisztességesen. Az ember azt gondolja, hogy aki tehetséges, annak nincs szüksége arra, hogy lihegőszolgának beálljon.

Nem tudom, és elképzelni se akarom, mi vihette rá erre a  karakteröngyilkosságra.

 .