Az írás iriggyé tesz

Az ősz biztos jele: szedegetem a diót a fa alól. Nincs olyan sok, mint egy éve, és igen aprók - néha már-már nevetségesen picikék -, mert pont akkor, amikor növekedésnek indulhattak volna, nagyon hideg volt. Viszont egészségesek. A kert tele van gombákkal. Háromfélét számoltam össze. Persze egyikhez se merek hozzányúlni, mert amennyire ismerem a gyógynövényeket, annyira félek a gombáktól. Egyszer megpróbáltam megtanulni. Tahiban, a méhészet mellett, ahol tanultam és szolgáltam, volt egy hatalmas tölgy. Minden szombaton tízkor ott gyülekeztek a gombászok. Aztán elmentek gyűjtögetni és pár óra múlva visszajöttek a fához. Egy gombaszakértő vezette a csapatot. Szépen kiterítették a zsákmányt, a szakértő megvizsgálta, és közben tanítgatta őket. Kedves, békés, jóravaló társaság volt. Városi erdőjárók. Nem mertek bejönni a hetven kaptár közé, de láttam, hogy nagyon jönnének, kíváncsiak. Amikor egyszer a mesterem nem volt ott, mert elment valami esküvőre, szóltam nekik, hogy aki nem fél, annak szívesen megmutatom. Páran - köztük a gombaszakértő - el is jöttek. Teljesen odavoltak, hogy az milyen csodálatos világ. Kivettem nekik a kereteket, nézegethették hogyan mászkálnak a méhek a lépeken. Elmagyaráztam, mi a különbség a dolgozók és a herék hatszögű kuckói között. Hogyan termékenyül meg a királynő, amikor az egyikbe dugja bele a petéző végét és hogyan nem, amikor a másikba. (Vagyis: a heréknek nincs apjuk, megtermékenyítetlen petéből fejlődnek.) Élvezték az illatot, a zsongást, és nagy szerencséjük is volt, mert aznap nem szúrtak a méhek. (Kivéve persze engem, mert ha az ember belenyúl a kaptárba, szinte mindig támadnak egy kicsit, a rend kedvéért.) Jól összebarátkoztunk. A gombaszakértő a végén mondta, hogy cserébe legközelebb menjek el velük, megtanít a gombákra. Elmentem, ő meg egyszerűen nem hitte el, hogy miközben mindenki hajlongott, én erdőszerte alig találtam pár vargányát. Hiába: nem láttam meg az avarban. Mondta, hogy sajnálja, de ne is próbálkozzak, mert nagy baj lehet abból, ha nem látom a színeket. Inkább ne tanuljam meg a gombákat, ha nem látom az árnyalatokat. Ebben a szakmában nem lehet tévedni. A végén elvittem őket a kedvenc vadkörtefámhoz. Mondtam, hogy mindenki szakítson le egy gyümölcsöt, és egyszerre harapjanak bele, mert csak úgy jön a varázslat. A gombaszakértő már előre röhögött magában, mert tudta, mi lesz, de fegyelmezett volt. Meg is lett a varázslat: a savanyú körte úgy összezsugorította az arcukat meg az egész fejüket, hogy vagy tíz percen át röhögtek egymáson. (Ezt onnan tudtam, hogy Dávid fiammal leltünk rá erre a fára, és mi is egyszerre haraptunk. Annyira savanyú volt, hogy a kisfiam feje elmazsolásodott.)

Bárcsak méhész maradtam volna! Az a legszebb mesterség mind közül, amiket tanultam.

Az írás például egyáltalán nem jó mesterség. Mert iriggyé tesz. Most például olvasom Onagy Zoltán Cerinka című könyvét. Na, amikor elkezdtem olvasni, rettenetesen megijedtem, mert rájöttem, hogy Onagy a jugoszláviai háborúról ír, mert ugye én is éppen arról írok egy kisregényt. Na, mondom, elírja előlem a történetet. Amilyen ravasz, képes is lenne. 

Én nagyon szeretem ezt az embert, mert példátlanul csavaros észjárású, rendkívül gonosz, és néha még rajtam is átlát, ja és rettenetesen tehetséges. (Nem is értem, hogy miért nem ünnepelt szerző ebben az országban. Pedig még celebnek is jó lenne: nem győznék a bágyadt kollegák lejegyezni, ahogy lekaffogja őket, ha rosszkedvében találják.)

A könyv borítója olyan színösszeállítású, hogy alig bírtam kibetűzni a címét, a többi feliratot nem olvastam el, mielőtt belekezdtem az olvasásba. (Másoknak se javaslom, mert az alcím elvesz a történetből.)

Szóval olvasgattam. Vannak benne bölcselkedések, onagyi - kegyetlen és cinikus - futtatások, szép és okos természeti megfigyelések, életének leírásai, amiket azért is szeretek, mert tudom, miről beszél, és ez hűvös otthonosságot kelt a lelkemben. (Ezért jó az, ha az ember ismeri az írót, személyesen, sőt talán még időközönként barátja is. Meg ezért rossz is.) Lamentálgat, terelget. Fölbukkannak a szereplők, kezd összeugrani valami történet. Már nem lehet letenni. De még mindig nem gyanakszom. Tudom, hogy valahol lesz valami csapda, de hagyom magam: azértse gyanakszom. És akkor egyszercsak megértem, hogy miről beszél. Micsoda rettenetes mélysége van a történetének. Hogy úgy fogja meg a háborút, egyetlen egy ponton, hogy az már belülről pusztítson engem is. Nem is tudom, mihez hasonlítsam ezt az onagyi világot. Akkor inkább nem is hasonlítom. De: talán a valósághoz.

Na és akkor letettem a könyvet, és elhatároztam, hogy ezentúl csak legföljebb két fejezetet olvasok el belőle, mert azért azt nem hagyom, hogy egy Onagy Zoltán engem belülről robbantson föl. Szégyenekkel, szorongásokkal, igazságokkal.

(A képen Onagy Zoltán látható)

 .