Flinstones

Ma, amikor majd elmegyek innen a rádióból, először hazatérek, megebédelek, lezuhanyozom, aztán pihengélek egy kicsit. Ha idejében fölébredek, és az időjárás engedi, dolgozom valamicskét a kertben, aztán ismét lezuhanyozom, fölveszem a szép ruhámat és elmegyek a Flinstones zenekar koncertjére.
Ne keressék az emlékezetükben: hacsak nem ismertek engem a hatvanas évek vége felé, nemigen hallhatták még ezt a beatzenekart. Sokat vesztettek, de most már mindegy. Tudom, hogy kegyetlen dolog, de annak a falusi kultúrháznak a nevét és címét se mondom meg, ahol ma este Beatles- és Illés dalokat játszanak majd. Nem szeretném, ha az érdeklődők és az őrjöngők tömege megzavarná a műélvezetünket. Már nem mulattatnak a sikoltozó nők, és verekedni se akarok senkivel azon az alapon, hogy ő jobban szereti az Omegát.
A Flinstones ugyanis egy gimnáziumi zenekar, és most, úgy négy évtized után összeáll egy estére. Szerencsére még az eredeti fölállásban, ami ebben a korban már azt jelenti, hogy senkise halt meg. És mivel fogalmunk sincs, hogy ez az állapot, mondjuk még tíz évig fönntartható-e, jobban tesszük, ha megbecsüljük ezt a lehetőséget.
Elmegyünk, hallgatunk, dumcsizunk, előszedünk hülye emlékeket, talán iszunk is. Már nem fogunk lerészegedni, mert az nem áll jól ötven fölött, és különben is annyit iszunk, amennyit akarunk, és így már nem annyira érdekes. Nincs benne lázadás. Elmúlt belőlünk a hatvannyolcas érzés.
Most azt hallom egy bizonyos Orbán Viktortól, aki talán akkor még nem is élt, hogy hatvannyolcban Európában kulturális ellenforradalom volt. Ez persze nem a prágai bevonulással kezdődött, hanem Párizsban. Kénytelen leszek megkérdezni a barátaimat, akik talán kettő kivételével amúgy polgárian jobboldaliak lettek, erősen Orbán-hívők, hogy mit gondolnak a saját ellenforradalmi mivoltukról. Mert emlékszem, hogy mi akkor forradalmároknak gondoltuk magunkat. Hosszú haj, lobogás, borosta. Már nem is emlékszem mi mindennel csináltunk hülyét magunkból.
De mégsem kérdezek semmit. Ne rontsuk el ezt az estét is. Húsz év után jár nekünk pár zajos óra, amikor nosztalgiázunk politizálás helyett.
Mostanában gyakran előfordul velem, hogy fölhív valaki, vagy levelet küld, hogy találkozzunk, mert van valami mondanivaló. Van valami kiállítás. Van valami emlék. Hazajött valaki. Olyan emberek küldenek fényképeket, akiket harminc-negyven éve nem láttam, föl se ismerném őket. Megtalálnak az interneten.
Ez jó. Nem tudom eldönteni, hogy abba a korba jutottak, amikor az ember már elkezdi számba venni, hogy miféle értékek voltak az életében, és ehhez társakat keres, vagy…
Vagy mi. Nehogy azt mondjam ki, hogy nyomorúságunkban vigaszt keresünk. Dehogy mondom. Ezt nem szabad.
Nem is érdekel. Az a lényeg, hogy ma este a Flinstones beatzenekar játszik, és lesz két-három óra, amikor – mint kamaszkoromban – semmi más nem érdekel, csak ez. És jó lesz nekem. Meg nekik. Meg annak a pár embernek, aki el tud jönni.
Próbálják ki! Hátha Önöknek is sikerül.