Ami Semjén Zsolt parlamenti kunbélázását és kádárjánosozását illeti Gyurcsány Ferenccel összefüggésben: a kunbélázás színtiszta hülyeség, a kádározásnál azonban álljunk meg egy kicsit.
Utoljára 1956 októberében zuhantunk ekkora bajba, mint most. A vész más természetű volt, persze, hiszen nem pénzügyi- hanem katonai csapás, megszállás érte az országot. Ha akkor Kádár János képes lett volna félretenni elemi akarnoki ösztöneit, és nem végezteti ki Nagy Imrét és emberek százait, talán épebb lélekkel jöttünk volna ki a szocializmus nevű rettenetes tévedésből. Ha már akkor, idejében fölismeri, mennyire hatásos az a szemcsippentgetős, összekacsintgatós, kicsit birodalomellenes gyarmati technika, amit később olyan jól alkalmazott, ma sem ott tartanánk, ahol vagyunk. Biztos lett volna mód arra, hogy ne kelljen alkalmazni a kommunisták közt amúgy teljesen normális leszámolás módszereit. Lehetett volna úgy is szervezni, hogy például „gerinces” bírók ne legyenek hajlandók halálos ítéleteket hozni, és legalább a forradalmárok puszta élete megmarad.
Ma már mindegy, a bélyeg, a nyomorúság rajtunk, bennünk marad.
Ez persze nem a súlytalan Semjénről jutott eszembe, aki nagyhatalmú gazdája mögül kaffog egy földre került politikusra. Orbánnak lett itt nagy történelmi felelőssége.
Vannak pillanatok, amikor nem lehet egyetlen cél a miniszterelnök kivégzése, a bosszú, a mindenáron való hatalomragadás, mert csak az egység mentheti meg az országot. Vannak olyan technikák, amelyekkel úgy is lehet segíteni az ellenfelet, hogy közben látványosan morcoskodunk.
Kádárnak legalább volt lelkifurdalása. Isten azzal verte, hogy bele is hibbant. És Isten jól tette, hogy így büntette, mindenki okulására.
Ezen a héten észrevettem, hogy olyan embereket olvasok, akiket szeretek. Azért mekkora megtiszteltetés az, hogy az ember személyesen szerethet írókat! Ha valamiért, ezért lehet irigyelni engem. A hét végén volt valami pánikrohamom. Nem vészes, csak annyi, hogy hirtelen úgy éreztem, a saját testem rabságában vagyok, és ez már így is marad, nem szabadulok ki belőle. Vagyis: kiszabadulok, de akkor meg már nem leszek. És a testem igazi tereh lett. Terveztem, hogy futok egyet. Persze nem futottam, mert egyrészt hülyeségnek találom a céltalan futkorászást, másrészt hideg volt. Meg különben is, a kisfiam születésnapja volt. Hogy néz ki az, hogy jönnek a testvérei – a nagyfiam meg a kicsi lányom, meg két unokám, és Andris, a vejem, én meg egyszercsak elszaladok? Szombaton, az Állatkertben jött rám ez a tereh-dolog, figyeltem az édes kicsi gyerekeket, aztán egyszercsak arra gondoltam, hogy ha elszaladnak, én már nem tudok utánuk futni. És hát Marci unokám még hajlamos elszaladni. Nem az testem miatt igazából, mert az erős, hanem a lelkem olyan, hogy nem hagy futni. Biztos nehéz, vagy mi. Közben a fiam telefonált: Gyurcsány Ferenc lemondott. És gratulált, hogy pontosan az történt, amit pár napja megjósoltam neki. És ettől is nehezebb lett nekem, mert arra gondoltam, hogy – függetlenül Gyurcsánytól – mégiscsak mekkora szégyen, ami ebben az országban történik. Emberöltők óta a legnagyobb bajban vagyunk, és nemhogy összeállna a nép egy miniszterelnök mögé, hanem addig nyomjuk, amíg le nem mond. Ekkora barom ország van még egy pár a világon, de azért ne legyünk büszkék arra, hogy köztük vagyunk. Ha a tatár hadak jönnének megint, akkor is előbb az lenne a közgond, hogy miképpen irtsák ki egymást a vezérek. De hogy ez mekkora baromság: a győztes vezér jutalma az, hogy őt vágják le a tatárok a szottyadt magyar hadak élén. Mire hazaértem, már belém költözött a nehézség. Amikor aztán elaludtak a gyerekek, elmentem a nappaliban a könyvespolc mellett, és a félhomályban is a kezembe talált Furman Imre veseskönyve a Fegyverszünet. És hol nyitom ki elsőre:
Ez van
Mennyi szomorú szempár, Mennyi csend és hallgatás. Saját magába harap az ember, Apránként felfalja önmagát.
Pedig ezt nem most írta. Nagyon szeretem. Megszenvedte, amit ír. De nem kell azt gondolni, hogy csak búbánat van benne. A kedvenc versem tőle:
Horror
Boci, boci Tarka. Se füle, se farka.
Én ezektől meg tudok gyógyulni. Visszatér az erőm tíz-húsz verstől Nagyon segít, ha tudom, hogy jó ember írta, ezért olvasok Furman Imrét. Ígérem, hogy mielőtt meghalok, összeírom Magyarország jó embereit. Köztük lesz Norman Károly is. Hetek óta olvasom a könyvét, minden nap egy fejezetet. Na és megint lehet engem irigyelni, mert ebből a könyvből összesen kettő készült, és az egyiket Normanka nekem adta. Hatvanegyedik születésnapjára. Vagyis van valamim, ami rajtam kívül senki másnak ezen a világon, csak annak, aki teremtette. Na jó, az interneten olvasható, de persze minden házban ott lenne a helye. Lenne helye minden házban. Minden helyen ott lehetne, ahol ház van, pláne kerttel. Minden ház arra való, hogy ilyen könyvek legyenek benne. Mert az Állat jön be utoljára arról szól, hogy Normanka a tőle megszokott tudósi következetességgel – mert ugye fizikus, csillagász és filozófus - megfigyelte, hogy miféle állatok élnek a házában és a kertjében. De annyira megfigyelte őket, hogy nem csak leírja az életüket, a néha egészen elképesztő tulajdonságaikat, hanem beléjük is szeretett alaposan. És olyan jó író persze, hogy az is beléjük szeret, aki a könyvét olvassa. Noha életem jelentős részét jómagam is állatok kifigyelésével töltöttem – hogy mást ne mondjak, méhészként is leszolgáltam a kötelező inasévet -. szinte minden fejezetében tud olyat mondani, amit nem tudtam. Vagyis sokkal jobban figyelt meg, mint én. És ez hat is rám. A legmeglepőbb új tudásom az, hogy ha a mosogató mellett vagy valami édes tócsában döglött hangyákat találunk, akkor azokat egyáltalán nem kell egy vizes papírral összesöpörni, és egyáltalán nem szabad az egészet a vécén lehúzni, mert azok a hangyák nem döglöttek, hanem hulla részegek a cukortól, és hamarosan fölébrednek. Normanka szépen le is fényképezte az ébredésüket, mint mindent, amire rálelt. Hogy miért fontos tudni ezt a hangyákról? Aki nem szereti, és nem tiszteli a leghasznosabb, ránk teljesen ártalmatlan kis társainkat, annak ugyan hiába minden, el se olvassa az ilyesmit. De én bizony odáig jutottam, hogy idén már a lódarazsakat se fogom levadászni furfangos, bár igen gyáva eszközeimmel. Mert legyenek akkor is, ha van ebben veszedelem. Lassan rábeszélem Normankát, hogy juttassa el a másik kötetet Csányi Vilmosnak, hátha az ő ajánlásával megjelenik, megérdemelt példányszámban. Így ugyan nem leszek kivételes helyzetben, de valahogy mégis. Na, most meg belekezdtem Csaplár Vilmos Hitler lánya című regényébe. Lehet ezért is irigyelni, mert ezt mások csak a Könyvhéten olvashatják, én meg már kéziratban. Még csak az elején tartok, de úgy néz ki, hogy nagyon jó. De hát milyen lenne?
Egyszer valaki megkérdezte, miért neveztem el a fiamat Milosnak, van-e ebben szerepe egy Forman nevű rendezőnek. Azt mondtam, hogy biztosan azért kelt bennem ez a név jó érzéseket, mert csakugyan volt egy csehszlovák rendező, aki a szocializmus idején boldogabbá tett minket. Azzal, hogy zseniális módon röhögtetett: magunkkal magunkat, a bennünk levő kisgenyát, kiskirályt, kisszolgát. Ha pedig a bajon, a rettenetes viszonyokon tudunk röhögni, az segít a túlélésben. (Most az a baj, hogy nem annyira hallom ezt a háttérből. Próbálunk tréfálkozni, de a velő nem sajdul. Sem a fejben, sem a gerincben.)
Milos Formannal úgy ismerkedtem meg, hogy kisebb társasággal elmentünk megnézni az Egy szöszi szerelmét. Ebből nagy sértődés lett, mert a társaságból ketten az öcsémmel a szó szoros értelmében betegre röhögtük magunkat, miközben a többiek főtt sügér gyanánt hol a filmet figyelték, hol meg minket. Egy mosoly nem szivárgott ki belőlük. Mert egyszerűen nem értették, hogy mi min röhögünk olyan önfeledten.
Arra gyanakodtak, hogy mi csak úgy tettünk, mintha nevetnénk, hogy ők azt higgyék, hogy nincs humoruk. Szerintük megalázóan viselkedtünk. Hiába védekeztünk azzal, hogy a mozi tele volt, nagyon sokan vihogtak pont úgy, mint mi.
Ebből aztán több következtetést levontunk. Egyrészt azt gondoltuk, hogy meg kellene ezt írni Milos Formannak, mert egészen jó film jöhetne ki a humortalan sügérek mozibéli szenvedéseiből. Másrészt megállapítottuk, hogy ilyen lényekkel nem kellene barátkozni, mert egyszer még bajunk lesz belőle. Ezen kívül megalkottuk a csehszlovákfilmség fogalmát, ami praktikusan azt jelenti, hogy egészen hülye kis történetekkel, szinte teljesen amatőrnek látszó szereplőkkel lehet olyan bunyi aurát teremteni, amelyikben azonnal otthon érzed magad, és valósággal belülről feszít szét a röhögés. (A könyvből kiderül, hogy a szereplők többnyire csakugyan amatőrök voltak. Kedvencem, Fekete Péter anyukája Matouskova asszony, aki úgy jutott be a filmbe, hogy jól tudott buktát sütni.)
Az öcsémmel azt is megállapítottuk, hogy ha a benső röhögés tömegméretű, vagyis milliók képesek elérni ezt az állapotot, akkor ez – akkor még nem gondoltuk, hogy megdöntheti – de megpiszkálhatja az egész rendszert. Azzal, hogy nem lehet komolyan venni. A cseh népet egyébként története tette alkalmassá erre. Az évszázadok óta tartó folyamatos megszállás, elnyomás jó ellenszerének bizonyult az abszurdig meztelenítő irónia. (Mi inkább morcosak és mélykomorak lettünk, némi székely humorral, pusztulunk is bele mindenbe, állandóan.)
Bár van abban valami döbbenetes, hogy ez éppen Formannak sikerül. Számára egyáltalán nem volt vicces a német megszállás: anyját-apját megölték. És nem véletlenül, mondjuk harc közben, hanem minden bizonnyal agyonkínozták őket. Igazából a könyvében sincs magyarázat arra, hogy miképpen tudott ebből a humorig menekülni, de az nyilvánvaló, hogy kivételes adottságai lehetnek – különös tekintettel arra, hogy élete csehszlovákiai részét egy rendkívül suttyó, alpári kommunista diktatúrában élte le, amiben még költőnek is nehéz lehetett lenni, nemhogy filmrendezőnek. Mármint olyannak, aki mondani is akar valamit a valóságról.
Az árvaság, az azzal járó vándorélet mégiscsak sokat segített neki. Nem engedhette meg magának, hogy ne ismerje az embereket.
„Megtanultam a gondolatolvasást, kiérezni az emberek hangulatát. Idővel jobban tudtam, mit éreznek, mint ők maguk. Megfigyeltem, hogy nem mindig hiszek abban, amit csinálnak, hogy gyakran szakadék tátong aközött, amilyennek képzelik magukat, és amilyenek valójában. Akkoriban még nem tudatosult ez bennem, de most már világosan látom, hogy a bőrönd-lét jó tréning volt majdani rendezői pályámhoz.”
Jó, persze ehhez szerencsés találkozások is kellettek. Rokonok, barátok, mesterek, akik ellen bevallani való vétkeket is el lehetett követni, olyanok, mint Václav Havel, hogy mást ne mondjak, aki annyira hülye gyerek volt, hogy föl mert ülni egy biciklire, de nem tudott megállni. Ja és persze szerelmek. Olyan igazi csehszlovák szerelmek. (Jellemző, hogy Forman először egy olyan – nevelő - nővel szeretkezett, aki a szerelme helyett jött el azzal, hogy az megbetegedett. Persze becsapta a másik nőt is, mert nem adta neki át Forman randira hívó üzenetét. Mindegy, ezeket jó elolvasni.)
Nekem azt is jó volt megtudni, hogy Milos Forman ugyanazt írja, amit mindig gondoltam: az utolsó csehszlovák filmje a már Amerikában készült, amerikaiakról szóló Elszakadás volt. Igazat vallva, a későbbi filmjeiben is azokat az arcokat és gesztusokat kerestem, amelyeket nagyon jól ismerek a magyar villamosokról is, de ha rájuk is leltem, meg kellett állapítanom, hogy Forman amerikai rendező lett. Az egyik legjobb a világon, mégis kár érte. Nem kellett volna hatvannyolcban elmenekülni, vagyis Párizsban maradni. Mi is kibírtuk itt. Igaz, nem is vittük semmire.
Könyvét azoknak ajánlom, akik még mindig nem értik, hogyan keveredhettek bele a „szocializmus” nevű dologba, azoknak, akik koruk miatt nem tudtak ott lenni, de kíváncsiak arra, mit éltek át a szüleik, meg azoknak, akik szeretik Milos Formant. Aki nem szereti, az ne olvassa, mert annak úgyis mindegy. (Hócipő)
Nem értem, hogy ha sorozatos terrortámadás ér magyar állampolgárokat, rájuk gyújtják a házat, aztán vagy az ablakon át vagy lövik ki őket, vagy akkor, amikor kimenekülnek, miért kell arról beszélni, hogy szinte teljességgel földeríthetetlen az ügy, hiszen vélhetően egy igen kis létszámú, zárt csoportról van szó, amelybe nagyon nehéz beépülni.
Vagyis: tulajdonképpen teljesen kiszolgáltatottak vagyunk, Isten kezében. Vagy a Sors dönti el, hogy kit, kinek a gyerekét lövik le legközelebb sötétes puskával.
Nem igaz, hogy nem lehet védekezni! Mondok példát: hívjuk föl az emberek figyelmét arra, hogy nem kell azonnal kirohanni a házból molotovos támadás után. Legyen tervük arra, hogy legalább néhány percig a lakás valamelyik olyan pontján - ahova lehetőleg belőni se lehet - meglapulnak. A földre fekve. Gyakorolják ezt. Ahol csak lehet, tegyenek törésvédő fóliát az ablakokra, hogy ne lehessen a betört ablakon át gyújtópalackot dobni. Ha lehet, tartsanak a lakásokban tűzoltó eszközöket. Minden ház kapjon egy szórólapot, amelyik elmagyarázza, hogyan kell viselkedni ilyen estben. Legyen benne, hogy mindenki köteles beírni a telefonjába a legelső helyre a 112-es számot. És azt használják is azonnal, ha baj van. Minden rossz tapasztalatunk ellenére bízzunk a rendőrökben, a tűzoltókban, a mentősökben, polgárőrökben, hátha szerencsénk lesz velük.
A kicsi falvakban, vagy zártabb városi környékeken mindenki figyeljen oda, ha idegen autó érkezik. Nem kell kérdezősködni – bár a rendőr, a polgárőr ezt megteheti, akkor is, ha ezt az autós zaklatásnak gondolja -, bőven elég, ha följegyezzük az autó rendszámát, színét és típusát. De elég a rendszám is. Ha egy autó gyanúsan kering, nyugodtan le lehet fényképezni: ma már több százezer olyan telefon van az országban, ami ilyesmire alkalmas. Legalább használhatjuk ezeket valamire.
Én bizony rávenném a gyerekeket is arra, hogy folyamatosan figyeljék az autókat, és szépen írogassák a rendszámokat. Kaphatók ilyesmire. Szeretik a számháborúsdit. Mondjuk meg őszintén nekik, hogy azért van szükségünk a segítségükre, mert gyilkos gazembereket keresünk, akik senkit nem kímélnek. Jutalmat is lehet ajánlani nekik: ha rablót vagy gyilkost fognak a segítségükkel, kapnak biciklit, labdát, vagy amit akarnak. Ha pedig megint támadnak a terroristák, ha rablás, sorozatbetörés történik a környéken, akkor össze lehet szedni a gyerekek kockás füzeteit. Hátha. Hátha egyszer vagy sokszor szerencsénk lesz. A terroristának egyetlen ellensége van: a véletlen. Próbáljuk meg kicsit irányítgatni a véletlent!
Nem lehet azt a gyakorlatot folytatni, hogy amikor pontosan tudjuk, mekkora a veszély, úgy várjuk a kivégzést, mint a birkák. Nem várhatunk örökké rendőrökre, hatóságokra. Valamit tenni kell. Tessék végre fölébredni!
