A kaffogásra

Ami Semjén Zsolt parlamenti kunbélázását és kádárjánosozását illeti Gyurcsány Ferenccel összefüggésben: a kunbélázás színtiszta hülyeség, a kádározásnál azonban álljunk meg egy kicsit.

Utoljára 1956 októberében zuhantunk ekkora bajba, mint most. A vész más természetű volt, persze, hiszen nem pénzügyi- hanem katonai csapás, megszállás érte az országot. Ha akkor Kádár János képes lett volna félretenni elemi akarnoki ösztöneit, és nem végezteti ki Nagy Imrét és emberek százait, talán épebb lélekkel jöttünk volna ki a szocializmus nevű rettenetes tévedésből. Ha már akkor, idejében fölismeri, mennyire hatásos az a szemcsippentgetős, összekacsintgatós, kicsit birodalomellenes gyarmati technika, amit később olyan jól alkalmazott, ma sem ott tartanánk, ahol vagyunk. Biztos lett volna mód arra, hogy ne kelljen alkalmazni a kommunisták közt amúgy teljesen normális leszámolás módszereit. Lehetett volna úgy is szervezni, hogy például „gerinces” bírók ne legyenek hajlandók halálos ítéleteket hozni, és legalább a forradalmárok puszta élete megmarad.

Ma már mindegy, a bélyeg, a nyomorúság rajtunk, bennünk marad.

Ez persze nem a súlytalan Semjénről jutott eszembe, aki nagyhatalmú gazdája mögül kaffog egy földre került politikusra. Orbánnak lett itt nagy történelmi felelőssége.

Vannak pillanatok, amikor nem lehet egyetlen cél a miniszterelnök kivégzése, a bosszú, a mindenáron való hatalomragadás, mert csak az egység mentheti meg az országot. Vannak olyan technikák, amelyekkel úgy is lehet segíteni az ellenfelet, hogy közben látványosan morcoskodunk.

Kádárnak legalább volt lelkifurdalása. Isten azzal verte, hogy bele is hibbant. És Isten jól tette, hogy így büntette, mindenki okulására.