1 könyv Milos Forman & Jan Novak Fordulatok

Egyszer valaki megkérdezte, miért neveztem el a fiamat Milosnak, van-e ebben szerepe egy Forman nevű rendezőnek. Azt mondtam, hogy biztosan azért kelt bennem ez a név jó érzéseket, mert csakugyan volt egy csehszlovák rendező, aki a szocializmus idején boldogabbá tett minket. Azzal, hogy zseniális módon röhögtetett: magunkkal magunkat, a bennünk levő kisgenyát, kiskirályt, kisszolgát. Ha pedig a bajon, a rettenetes viszonyokon tudunk röhögni, az segít a túlélésben. (Most az a baj, hogy nem annyira hallom ezt a háttérből. Próbálunk tréfálkozni, de a velő nem sajdul. Sem a fejben, sem a gerincben.)

Milos Formannal úgy ismerkedtem meg, hogy kisebb társasággal elmentünk megnézni az Egy szöszi szerelmét. Ebből nagy sértődés lett, mert a társaságból ketten az öcsémmel a szó szoros értelmében betegre röhögtük magunkat, miközben a többiek főtt sügér gyanánt hol a filmet figyelték, hol meg minket. Egy mosoly nem szivárgott ki belőlük. Mert egyszerűen nem értették, hogy mi min röhögünk olyan önfeledten.

Arra gyanakodtak, hogy mi csak úgy tettünk, mintha nevetnénk, hogy ők azt higgyék, hogy nincs humoruk. Szerintük megalázóan viselkedtünk. Hiába védekeztünk azzal, hogy a mozi tele volt, nagyon sokan vihogtak pont úgy, mint mi.

Ebből aztán több következtetést levontunk. Egyrészt azt gondoltuk, hogy meg kellene ezt írni Milos Formannak, mert egészen jó film jöhetne ki a humortalan sügérek mozibéli szenvedéseiből. Másrészt megállapítottuk, hogy ilyen lényekkel nem kellene barátkozni, mert egyszer még bajunk lesz belőle. Ezen kívül megalkottuk a csehszlovákfilmség fogalmát, ami praktikusan azt jelenti, hogy egészen hülye kis történetekkel, szinte teljesen amatőrnek látszó szereplőkkel lehet olyan bunyi aurát teremteni, amelyikben azonnal otthon érzed magad, és valósággal belülről feszít szét a röhögés. (A könyvből kiderül, hogy a szereplők többnyire csakugyan amatőrök voltak. Kedvencem, Fekete Péter anyukája Matouskova asszony, aki úgy jutott be a filmbe, hogy jól tudott buktát sütni.)

Az öcsémmel azt is megállapítottuk, hogy ha a benső röhögés tömegméretű, vagyis milliók képesek elérni ezt az állapotot, akkor ez – akkor még nem gondoltuk, hogy megdöntheti – de megpiszkálhatja az egész rendszert. Azzal, hogy nem lehet komolyan venni. A cseh népet egyébként története tette alkalmassá erre. Az évszázadok óta tartó folyamatos megszállás, elnyomás jó ellenszerének bizonyult az abszurdig meztelenítő irónia. (Mi inkább morcosak és mélykomorak lettünk, némi székely humorral, pusztulunk is bele mindenbe, állandóan.)

Bár van abban valami döbbenetes, hogy ez éppen Formannak sikerül. Számára egyáltalán nem volt vicces a német megszállás: anyját-apját megölték. És nem véletlenül, mondjuk harc közben, hanem minden bizonnyal agyonkínozták őket. Igazából a könyvében sincs magyarázat arra, hogy miképpen tudott ebből a humorig menekülni, de az nyilvánvaló, hogy kivételes adottságai lehetnek – különös tekintettel arra, hogy élete csehszlovákiai részét egy rendkívül suttyó, alpári kommunista diktatúrában élte le, amiben még költőnek is nehéz lehetett lenni, nemhogy filmrendezőnek. Mármint olyannak, aki mondani is akar valamit a valóságról.

Az árvaság, az azzal járó vándorélet mégiscsak sokat segített neki. Nem engedhette meg magának, hogy ne ismerje az embereket.

„Megtanultam a gondolatolvasást, kiérezni az emberek hangulatát. Idővel jobban tudtam, mit éreznek, mint ők maguk. Megfigyeltem, hogy nem mindig hiszek abban, amit csinálnak, hogy gyakran szakadék tátong aközött, amilyennek képzelik magukat, és amilyenek valójában. Akkoriban még nem tudatosult ez bennem, de most már világosan látom, hogy a bőrönd-lét jó tréning volt majdani rendezői pályámhoz.”

Jó, persze ehhez szerencsés találkozások is kellettek. Rokonok, barátok, mesterek, akik ellen bevallani való vétkeket is el lehetett követni, olyanok, mint Václav Havel, hogy mást ne mondjak, aki annyira hülye gyerek volt, hogy föl mert ülni egy biciklire, de nem tudott megállni. Ja és persze szerelmek. Olyan igazi csehszlovák szerelmek. (Jellemző, hogy Forman először egy olyan – nevelő - nővel szeretkezett, aki a szerelme helyett jött el azzal, hogy az megbetegedett. Persze becsapta a másik nőt is, mert nem adta neki át Forman randira hívó üzenetét. Mindegy, ezeket jó elolvasni.)

Nekem azt is jó volt megtudni, hogy Milos Forman ugyanazt írja, amit mindig gondoltam: az utolsó csehszlovák filmje a már Amerikában készült, amerikaiakról szóló Elszakadás volt. Igazat vallva, a későbbi filmjeiben is azokat az arcokat és gesztusokat kerestem, amelyeket nagyon jól ismerek a magyar villamosokról is, de ha rájuk is leltem, meg kellett állapítanom, hogy Forman amerikai rendező lett. Az egyik legjobb a világon, mégis kár érte. Nem kellett volna hatvannyolcban elmenekülni, vagyis Párizsban maradni. Mi is kibírtuk itt. Igaz, nem is vittük semmire.

Könyvét azoknak ajánlom, akik még mindig nem értik, hogyan keveredhettek bele a „szocializmus” nevű dologba, azoknak, akik koruk miatt nem tudtak ott lenni, de kíváncsiak arra, mit éltek át a szüleik, meg azoknak, akik szeretik Milos Formant. Aki nem szereti, az ne olvassa, mert annak úgyis mindegy.
(Hócipő)