Egy ellopott bejegyzés Donáth Feriről

A legviccesebb az, hogy mielőtt valaki megfosztott az iPad-masinámtól, éppen katolikus szentmisén voltam. Gondoltam, előszőr elmegyek a katolikusra, aztán a reformátusra, és még az evangélikusra is a kápolnába. Hátha megvilágosodom. Attól meg már csak egy lépés a csoda.
Igazából az volt, hogy harangoztak, én meg kíváncsi voltam. Lementem. Bár az is igaz, hogy kifejezetten szeretem az istentiszteleteket. Van ott rend és harmónia. Néha-néha átjárót lehet lelni bennük egy másik világba. Vagy a túlba, ha valaki úgy van a betüremkedve a téridőbe, hogy nem képes másképp komfortosnak élni a világot, csak úgy, ha mögé vagy fölé képzel valamit.
Mise után Donáth Feriről írtam, ide, bele a naplómba, amely egyre távolodik - ám az mind elveszett. Ellopták. Pontosabban: egy ember, aki besurrant a kórterembe. 
Egy ember mászkál Budapesten egy kis lopott masinával, amiben egyetlen-egy mentetlen bejegyzés van egy bizonyos Donáth Ferencről. Nem szeretnék olyan ember lenni, aki ilyen terhet visel.
Súlyos átok, hiszen valamiképpen így mindkettőnk lelkét cipeli.
Ráadásul egy olyan barátomét, akiről az első találkozásunk óta tudom, hogy jó ember, sőt minősített jóemberség van a lelkében. Az abból látszik, hogy mindig, mindenhol ott van, ahol a tisztességről van szó. Akkor meg pláne, ha a dolog reménytelen.
Az is lehet, hogy már nem élek, ha nem hív egy Nagy Imre-évfordulós börtönlátogatásra, és nem mondom neki, hogy megyek, persze, de lehet, hogy nem érek oda, mert életemben először rendesen depressziós vagyok, és kissé zizis is. Eltévedek, például. Elvitt pszichiáterhez, aki a neurológiára küldött, és hamar kiderült: daganat van az agyban benne.
Az, hogy nem omlottam össze azonnal, vagy két nap múlva legkésőbb, Ferinek köszönhetem. Mert ott volt. Minden nap, pontosan akkor, amikor kellett. Nem tudom, hogyan csinálja, de mindig eltalálja. Soha nem mondta ki, hogy nagy a baj, meg azt se, hogy nem, a gesztusaival, a testbeszédével állandóan nyugtatott. Bár igazából legfőképpen azzal, hogy állandóan és percre pontosan magyarázta az állapotomat és a helyzetemet. Orvosként, de nem olyan nagyon orvososan. Szólt, vitt, várt, ahol kellett. Intézett, szeretgetett.
Nélküle már régen elvesztem volna a rendszerben. Vagy nem. De akkor is úgy érezném.
Természetesnek tűnik, csak nagy bajban derül ki, hogy van egy igazi barát a közeledben, aki mindig ott van, beszéltek, együtt jártok tüntetni, demonstrálni, mert a "ketten maradtunk, akkor is megmutatjuk" fajtává értetek - vagy maradtatok - valahogy, akire akkor is figyelnél, ha nem lenne a barátod, mert mindig pontosakat mond, és a világot a pontosakat mondókra kell építeni, akit talán az apja iránt érzett büszkeség tett tartásossá, de azzá a fajtává ám, amelyik kicsit a becsületesebbeknél is egyenesebb derékkal jár, ér oda a tüntetésre, és beszélni is mer, aztán az élére áll az elvonulásnak is.
Szóval van egy ilyen barátod, és amikor egyszercsak összezavarodsz, mert az elmédbe fészkelt valami, szerencséd van, mert pont ott van. És mindaz, amit tudtál róla, és éreztél felőle, olyan angyalszárnyként terül el föléd. Kicsit hülyén hangzik, de az angyalszárny a helyes kifejezés.
És tele volt a lelkünk átjárókkal.