Kihalófélben

A héten a kezembe került a romániai Új Magyar Szó. A címlapon az a kérdés harsánykodott, hogy: “Kihalófélben Románia?”. Meglepődtem, mert eddig abban a meggyőződésben voltam, hogy Románia népe szépen szaporodik, - velünk ellentétben, sőt ott is a magyarok fogynak - ezért aztán azonnal belemélyedtem az aggódást tükröző című kitűnő írásba. 

Megtudtam, hogy a születések száma tíz százalékkal csökkent az első félévben. És ennek bizony az az oka, hogy a családok halogatják a gyerekvállalást, a gazdasági válság és a megszorító szociálpolitika bizonytalanságot vált ki. Ami viszont figyelemre méltó, az az, hogy a családalapításban a magyar értelmiségiek az élenjárók: nem ritka a három-négy gyerek köreikben. Romániában, vagyis Erdélyben és más magyarlakta vidékeken.

Az írás figyelmeztet a következményekre: amennyiben a tendencia tartós lesz, 15-20 év múlva egy dolgozó két nyugdíjast tart majd el, ami gyakorlatilag a társadalombiztosítási rendszer összeomlását jelenti. Ilyeneket évek óta olvashatunk a magyarországi, sőt más európai országok lapjaiban is.

A pillanatnyi magyar viszonyokról az év első negyedére találtam adatot: talán nem is olyan meglepő módon nálunk is éppen tíz százalékkal kevesebb gyerek született, mint egy éve. (Arról nem találtam adatot, hogy a Magyarországon élő román nemzetiségű értelmiségiek szaporodási rátája hogyan alakult mostanában.) 

Nyilván nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, hogy az okok hasonlóak: válságban, bizonytalanságban, megszorítások, jogfosztások idején a gyerekáldásra tudatosan várók óvatosabbak lesznek. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a gyerekvállalásra érett, a családot csakugyan körültekintően építő fiatal házaspárok jelentős része éppen mostanában hullik alá az adósságcsapdába, pláne nincs mit csodálkozni.

A kelet-európai előrejelzésekben még nem szerepel az, hogy mi történik akkor, ha a fiatalok kiszorulván az egyetemekről vagy a munkapiacról, külföldre mennek. Ez már csak azért is figyelmet érdemelne, mert ma bármilyen politikai színezetű társaságban ez az állandóan fölbukkanó téma, még Orbán és Gyurcsány szidalmazását is megelőzi, hogy el kellene menni az országból. Nem csak gazdasági, hanem politikai okokból. 

Az, hogy ez nem véneknek való vidék, régóta tudjuk, de azzal csak mostanában szembesülünk, hogy az ifjak mennyire nem találják élhetőnek ezt a gazdasági és politikai környezetet. Mi van akkor, ha olyan tömegben vándorolnak el, hogy a végén nem két nyugdíjas jut egy dolgozóra, hanem három-négy. És mi van akkor, ha azok a dolgozók is többségükben alulképzettek lesznek, hiszen a legtanultabbak tudnak munkát találni más országokban?

Ehhez képest nálunk akkora, de akkora nemzetpolitika van, hogy attól zeng minden. Ebben van lelkesítés, kötelesség, kereszténykedés, sulykolás éppen úgy, mint zsarolás: ha egyetemre akarsz menni, alá kell írnod, hogy az országban maradsz, különben vissza kell fizetned az oktatás árát. Például. És benne van az az új paradigma, immár az alaptörvényben is, hogy az állam ezentúl nem annyira köteles nyugdíjat adni, viszont a gyerek köteles eltartani a szüleit.

Az az érzésem, hogy nincs más út, mint az, hogy mindenki nézzen szembe a saját lehetőségeivel. Addig kell kitalálni, hogyan lehet életben maradni, amíg van rá idő. Az biztos, hogy az új államszerkezetre az eddiginél is mérsékeltebben számíthatunk majd öregkorunkban. Paradigmát kell váltani. Első lépésként - ahol lehetőség van rá - talán meg kell tanulni veteményezni, csirkét tartani, gombászni, fényt enni.

És persze figyeljük Romániát, a környező országokat, hátha lesz olyan hatalom, amelyik képes akkora reményt adni az embereknek, hogy azok ismét élhetőnek látják a világot. Talán ebben versenyezzünk egymással. Csak nehogy az legyen a vége, hogy a fiatalok nyugatabbra, az öregeink keletebbre költöznek, és teljesen kiürül az ország.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .