Mondaná Vonnegut

Kicsit később ébredtem, mint szoktam. Reggel orvoshoz kellett volna mennem, hogy fölírassam a gyógyszereket, mert elfogytak. Gondoltam, fölhívom, mégis úgy illik. De a telefonom visszabeszélt. Hogy a kimenő hívásokat kikapcsolták, mert nem fizettem be a számlát. Meglepett, mert még soha nem hallottam ilyet. Még soha nem jutottam odáig, hogy ne legyen telefonom. Az én mesterségemben nem is nagyon lehet anélkül dolgozni. Persze rögtön eszembe jutott, hogy mi lesz akkor, ha internet se lesz. Bár a számítógépem is olyan, hogy óránként újra kell indítani, lassan, de haldoklik. Mire az internet, ha meghal? Aztán úgy döntöttem, hogy kár is telefonálni, minek menjek orvoshoz, ha úgyse tudom megvenni azt, amit fölír. 

Törvényszerű ez. Amikor először autót vettem, azonnal fölment a benzin ára. Amikor életemben először kölcsönt vettem föl, jött a világválság. Egy csöppet sem csodálkoztam azon, hogy amint megbetegedtem, valahogy azokat a gyógyszereket drágították azonnal, amit nekem ír föl az orvos. És persze csökkentek a fizetések, a honoráriumok, amelyek vagy jönnek, vagy nem, de soha nem időben, pont akkor, amikor őrült iramban nőnek az adósságok.

“Így megy ez.” - mondaná Vonnegut. 

Erzsike, akivel egy szobában dolgozom, azt kérdezi, hogy miért van az, hogy én egyre kevésbé vagyok ideges, amikor ő egyre idegesebb attól, ami történik velünk. Azért, mert három hétig itthon voltam, mert belebetegedtem abba, ami történik velünk, de közben fölismertem magamban, hogy megőrülük, ha nem nézek szembe a valósággal. Azzal, hogy vannak emberek, akik tönkre akarnak minket tenni, és meg is van az erejük ahhoz, hogy megtegyék. Fontos tudni, tudatni magammal, hogy én csak egy vagyok a sok közül. El kell döntenem, hogy hagyom-e. Azellen semmit nem tudok tenni, hogy tönkre tegyenek, de azt nem engedhetem meg, hogy elvigyék a lelkemet is. Ha már Vonnegut: “A lélek az a részed, amely rögtön észreveszi, ha az agyad nem úgy működik, ahogy kellene.”

A testem már nem úgy működik. De az agyam nem csak a testem része. Úgy is mondhatnám, hogy az agyamhoz tartozik a testem. Bizonyos részeknek meg kellett betegedniük, talán figyelmeztetés gyanánt, hogy észnél maradjak. Van ilyen a természetben.

Most már legalább azt tudom, hogyan jutnak el az emberek odáig, hogy például lopnak. Amikor a feleségemet úgy találom, hogy sír, zokog, és azt mondja, hogy nem tud enni adni a gyereknek, és mindenhonnan összeszedjük a maradék fémpénzeket, akkor már nem lehet nem szembesülni. Hét krajcár, bizony.

Hálás vagyok Bakácsnak, hogy megtette, amit megtett, és figyelmeztetett minket arra, meddig mehetünk el nyomorunkban. De mit lehet? Koldulni? Üljek ki az utcára egy tilinkóval? 

Persze munka kellene. Még egy, vagy kettő. Olyan, amit meg is fizetnek. Rendesen és pontosan. Már mindegy, milyen munka. Azzal is szembe kell nézni, hogy amit csinálok, az nem nagyon kell az embereknek. Tehát, ha úgy adódik, abba kell hagyni. És el kell számolni azzal, hogy már nem lehet csak úgy “alámerülni”, mert esetleg öreg vagyok ahhoz, hogy valami jobb időkben visszatérjek. Nem lesznek jobb idők. 

Persze ki alkalmaz ma egy ilyen embert? A homlokunkon a bélyeg. Bátrabb az, aki ma segít, munkát ad nekünk, mint mi, akik nem mertünk időben gyávák lenni.

 .