Egy analfabéta

Én még mártogatóssal tanultam

Olvasom, hogy az Egyesült Államok 42 államában megszűnik a kézírás oktatása, mert a digitális világban erre nincs szükség. Ez egy hosszú folyamat végefele. Bizonyos államokban már réges-régen abbahagyták a zsinórírás tanítását.  Az egyik kolléganőm fia már 25 évvel ezelőtt is csak a nyomtatott nagybetűket tanulta, plusz az aláírását. (Otthon persze anyai oktatásban részesült.)

Értem én, persze, hiszen éppen mostanában jöttem rá, hogy bizonyos értelemben analfabéta vagyok. Történt, hogy valahol jegyzetelnem kellett, tollal, papírral. Írogattam is szorgalmasan, el is fáradt a kezem rendesen. De amikor este gépre kellett vinnem a jegyzeteimet, rájöttem, hogy szinte használhatatlanok, mert magam se nagyon tudom olvasni azokat. 

Szembesülnöm kellett azzal, hogy elfelejtettem írni, ami eléggé abszurd ahhoz képest, hogy írásból élek. Tizennyolc éves voltam, amikor - valami érettségi ajándék gyanánt - megkaptam az első írógépemet, azóta gyakorlatilag nem írtam kézzel.

Igen, én aztán kimondhatom, hogy teljesen fölösleges a kézírás. Mégis.

Mégis valami rossz érzésem van. Talán nagy veszteség éri az embert, ha esélye se lesz arra, hogy kézzel írhasson. Mi történik, ha egy kozmikus vihar miatt napokra-hetekre leáll minden számítógép - beleértve a telefonokat is? Ez bármikor megtörténhet.

De talán mégis inkább az kelt bennem rossz érzést, hogy ha ezt az egész világon bevezetik, odavész a sokévezredes emberi kultúra egyik alapja. Talán az egyik legfontosabb örömforrás is. És a személyiség egyik legszebb és legárulkodóbb nyoma.

Pár hete figyeltem a kisfiamat, aki nem nagyon szeret írni. Megszerezte az amúgy féltett töltőtollamat, és elkezdett vele annyira szép betűket formálni, hogy maga is meglepődött. Annyira, hogy órákon át írt. 

Az ő kölykének már nem lesz ilyen öröme? Kár lenne, azt hiszem.

 .