Visszamentem évgyűrűt számolni

Nem hagyott nyugodni, hogy hány évesek lehettek a kitépett fák a patak partján, mert emlékeztem: hatalmasak voltak és egészségesek.

Ezen a tönkön is látszik, hogy semmi baja nem volt a növénynek. Megszámoltam az évgyűrűket: hatvan-hetven éves lehetett. Talán pont annyi, mint szegény Kartal Zsuzsa, aki ma meghalt.

Ilyen lett a patakmeder. Jó homokos a föld, első látásra nyilvánvaló, hogy egy-két nagyobb vihar szétmossa majd az egészet, mert a növények nem fogják meg a partoldalt. 

Pont rosszkor jött ez nekem, mert napok óta keresek egy olyan fát, ami Kolozsváron volt nekem, aztán meg Mernyén, később pedig Tahiban a hegyoldalon, a méhészet mellett, ahol tanultam a mesterséget. Ha kifelé ment belőlem a lélek vagy az élet, elég volt, ha megöleltem vagy csak megérintettem őket, és kiment vagy bejött valami. Megmagyarázhatatlan, de működött. A vejem a nullponti energiával magyarázná, és biztos igaza lenne, de teljesen mindegy, mi történik, mert legyenek titkok. Most keresem itt is a Fát, de nem lelem. Pedig meg kell gyógyulnom.

De azért volt jó is: a tó fölött megjelent a szivárvány és közben vagy tízszer szólt a kakukk. Ez bizony csodás együttállás. Két horgászó cigány kölyöknek magyaráztam, hogy ezt jól jegyezzék meg, mert én mindjárt hatvan leszek, és először látok és hallok egyszerre ilyet, és nekik milyen szerencséjük van. Egyáltalán nem néztek hülyének, pontosan értették, hogy ez bizony megszentelt pillanat. 

Az ilyenekért szeretem a falusi életet.

.