A királynak, ami

Váli Dezső képe

Egyre több önkormányzat sandít az egyházak felé: mivel nem tudják megoldani a tanítás finanszírozását, átadják az iskolát. Így olyan gyerekek is egyházi iskolákba kerülnek - mert nincs a közelben értéksemleges állami iskola -, akiknek szülei egyáltalán nem vallásosak, sőt netán harcos ateisták. Ami persze azt jelenti, hogy a magasabb hatalom létét vagy nem létét firtató, minden családban óhatatlanul fölmerülő kérdésre esetleg legszívesebben azt válaszolnák, hogy nincs is Isten. A konfliktust az okozhatja, hogy a gyerektől az iskola, illetve az egyház nem csak keresztlevelet kérhet, hanem például azt is, hogy a szülő felelősséggel nyilatkozzon, miszerint tiszteletben tartja az iskola oktatási szellemét, és nem tanítja a gyereket az ott hallottak ellenkezőjére.

Súlyos emberjogi konfliktus ez, semmiképpen nem szeretnék állást foglalni. Az ádáz keresztény nyomulás időszakában szinte fölösleges önmérsékletre inteni politikai keresztényeket és az egyházakat, legföljebb csak figyelmeztetni érdemes.

Én ahhoz a generációhoz tartozom, akik az úttörő őrsgyűlés után szépen átvonultak a falusi templomba, hitoktatásra. Mert ugye teljesíteni kellett a bibliai tanácsot, miszerint meg kell adni a királynak, ami a királyé, Istennek meg azt, ami Istené. Bár ez eredetileg inkább inkább másféle járandóságokra vonatkozott, valójában az történt, hogy a kettős elvárásnak eleget tevő szülők a szocializmusban a gyerekek lelkével fizettek. 

Mélyen belém vésődött, amikor a drága jó plébánosunk egyszer megjegyezte, hogy azért az úttörő nyakkendőt levehetnénk, mielőtt imára térdelünk. Miután átgondoltam szavai értelmét, először szembesültem azzal, hogy valami nagyon fura dolog történik velem. És csak később jöttem rá, hogy bizony abban a társadalomban össznépi konszenzusos megegyezéssel eladták a lelkemet. Csakis azért, hogy a párt és a falu elvárásainak is megfeleljünk. 

Később, amikor egyházi gimnáziumba jártam, történelemből csak az kaphatott elégtelennél jobb jegyet, aki a felelés első pár percében kívülről tudta a marxizmus véletlenszerűen kiválasztott alapfogalmait, amelyekről külön füzetet voltunk kötelesek vezetni. Csodás, Rákosi idején súlyos börtönt viselt gimnáziumi szerzetes tanárom nem engedhette meg magának és az iskolának, hogy egy állami tanfelügyeleti ellenőrzésen ne mi legyünk a legjobbak marxizmusból. Mi ezt értettük, meg is feleltünk Istennek is meg a Magyar Szocialista Munkáspárt elvárásainak is.

Amikor megtörtént a rendszerváltás, azt gondoltam, hogy ennek vége. Azon nem csodálkoztam, hogy az Antall-kormány idején az általános iskolában, ahova a gyereket hordtam, délutánonként dugig van a két hittanterem. A katolikus is meg a református is. Hanem amikor jött Horn Gyula, mindkét terem szinte kiürült: az egyikben három, a másikban négy gyerek maradt.

Ez engem akkor nagyon megrázott, mert fölismertem a saját sorsomat: ugyanolyan árucikk a gyerekek lelke, mint a saját becsületünk az érvényesülési harcban.

Mindezt nem azért mondom, mert nem értem és nem tudom megmagyarázni, esetleg elfogadni azt, ha gerinctelenül alakoskodunk, amikor erre kényszerítenek minket, de talán kellene egy kis önmérséklet. Talán még az egyházak képviselői is megértik, hogy országot, világot, családot és jövőt jobban lehet építeni gerinces ateistákra, mint bámulatos alakváltozásokra képes alattvaló báránykára. 

Vagy nem?  

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .