Megkezdődött az öregkor. Nekem. Valamikor, régen, valamiért elkezdtem azt képzelni, hogy akkor kezdődik a vénidőm, amikor először mondja azt az orvos: mától ezt a gyógyszert minden nap be kell venni.
Történt, hogy elvittem Katát Donáth Ferihez, hogy nézze meg, mi van a vérnyomásával, mert úgy tűnik, mintha magas lenne. Megvizsgálta, aztán megultrahangozta a szívét. Nagyon érdekes volt, mert a képernyőn mutogatta nekem a pitvarokat, a kamrákat, a falakat, a csúcsokat. Vicces dolog, amikor az ember a saját feleségét belülről nézegeti. Megállapította, hogy Katának semmi baja.
Hanem aztán rám parancsolt, hogy vetkezzek, mert szerinte én sokkal veszélyeztetettebb vagyok, első ránézésre. Hiába tiltakoztam, hogy nem ezért jöttem, és már csak az hiányzik, hogy mindjárt be is fektessen egy kórházi ágyba, alá kellett vetnem magam. Elég az hozzá, hogy azt mondta: koromhoz és testalkatomhoz - testes mivoltomhoz - képest meglepően jól néz ki a szívem, de valami csücsökben lát valamit, úgyhogy akkor egy hét múlva szíveskedjek megjelenni egy terheléses vizsgálaton.
Egy hét múlva aztán a futópadon úgy negyed óra szaladgálás után már kétszáz fölött volt a vérnyomásom. Újabb negyed óra múlva már föl is írta az első gyógyszert, amit minden nap be kell venni.
És akkor még kell a vérkép. Tudtam, hogy abból is baj lesz. Lett is vagy nyolc helyen csillagocska. A legfontosabb a cukor és a májfunkció. Tudtam előre persze, nem lepődtem. A körzeti orvosomtól mindjárt kaptam egy gyógyszert a májamra. (Nem az alkohol miatt ment tönkre, hanem állítólag gyerekkoromban volt egy májgyulladásom, amit észre se vettek. Kaptam erre is tablettát.)
Akkor még hátra volt egy olyan csudás vizsgálat, amelyik megmondja, hogy az utolsó három hónapban mekkora volt az átlagos vércukor-szint. Ebből aztán meg is lett a harmadik gyógyszer, amiből mindjárt hármat kell bevenni, naponta. (Jellemző, hogy abban a pillanatban, mikor kellenek nekem ilyenek, pont ezeknek az árát emelik. Az is jellemző, hogy heteken át nem volt pénzem vércukormérő csíkokra, amikor aztán már nem lehetett nem megvenni, mert már nem volt más választásom, azonnal el is romlott a mérőkészülék. Most nézegethetem.)
Egyszer elmegy az ember az orvoshoz, és egy hónapon belül háromszorosan megöregszik. Mondjuk, nem is csodálkozom. Az utóbbi években, pláne hónapokban úgy telepedett rám a stressz, mint valami nyomasztó, nehéz köd. Egész életemben szegény voltam, de nem reménytelenül, ami azt jelentette, hogy a jobb időszakokban nem huszonötödikén, hanem csak huszonkilencedikén fogyott el a pénz. De azt soha nem gondoltam volna, hogy 59 éves koromban munkát kell keresnem. Bármilyet. És nem azért, mert megszűnik a munkahelyem, nem azért, mert sikertelenül dolgozunk, hanem azért, mert elzárják a csapokat, nincs reklám, és hiába veszik egyre többen a lapunkat, hiába hallgatják egyre többen a rádiónkat, nincs bevétel. Illetve kevesebb, mint amennyi a minimális létfenntartáshoz kell. Így aztán szorgalmas munkával elértem, hogy a 2002-es bevételeim hatvan százalékát keresem.
Sose gondoltam volna, hogy valaha odáig jutok, hogy vagy a telefonszámlát fizetem be, vagy az internetet. Vagy a gázt, vagy a villanyt. Vagy eszünk, vagy bemegyek dolgozni, mert egyszerűen nincs pénz benzinre. Hogy naponta várom, mikor tiltja le az APEH - vagy most mifene - a fizetésemből a tartozásokat, ahogy ezt pár hónapja tette. Nem csoda, hogy ebből magas vérnyomás meg cukorbaj lesz.
Mindegy, ez van.
Fura világ ez. Aggódom a kisfiam miatt is. Ugye, az volt, hogy fölvették vízilabdásnak. Elképesztően lelkesen dolgozott. Nem is hittem el, hogy egy kilenc éves gyerek leúszik negyven hosszot. Mindent megtett azért, hogy ott lehessen, hogy jó legyen, hogy megfeleljen az edzőnek. Már csak azért is csodáltam, mert én sose voltam ilyen. És ugyanígy voltak a többiek is. Kemény, kedves kis kölykök. Péntekenként az volt a szokás, hogy edzés után maradtunk még egy órácskát. Kaptak a büfében uzsonnát, aztán csocsózgattak egy kicsit. Mi meg beszélgettünk - szülők egymással. Az is jó volt. Szeretnivaló emberek.
Egyszercsak azt vettük észre, hogy a gyerekekkel valami baj van. Nyűgösek lettek. Szemmel láthatóan egy edzőváltás után veszítettek a lelkesedésükből. Két hét után derült ki, hogy az edzőjük durva. Nem csak ordít - mint majdnem mindegyik -, hanem például úgy büntet, hogy hozzávágja a labdát a kisgyerekhez. Ami fáj. Néha meg azt, akivel elégedetlen, belöki a vízbe.
Ebben nem csak az a borzasztó, amit a gyerekekkel művelt, hanem az, hogy a gyerekek nem szóltak. Hallgattak. Ez figyelmeztető: ezek szerint gyakorlatilag bármit meg lehet csinálni velük, nem panaszkodnak, esetleg azért nem, mert magukat vádolják valamivel. Még jó, hogy nem valami nagyobb méltatlanság érte őket.
Az én gyerekemet nem bántotta, egyszer se. Semmivel. Sőt, a kedvence volt. Mégis az történt, hogy egyszercsak pont az edzés napjain mindig fájlalta a torkát, vagy fáradt lett. Szemmel láthatóan nem volt kedve menni. Aztán az lett a vége, hogy kimondta: ezzel a bácsival nem akarja folytatni.
És ebben az a borzasztó, hogy a gyerek, aki büszkén feszít az egyesületi fürdőköpenyben, nyilván tehetséges, nyilván szorgalmas, bármi lehet belőle, és egyetlen ilyen ember miatt abbagyja. És az egyesület vezetői nem küldik el az ilyen edzőt, hanem inkább hagyják, hogy a gyerekek szivárogjanak el. Jó, máshol folytatja majd, de ez akkor is méltatlan.
Biztos tanul belőle valamit. Olyat, amit nem érdemes kilenc évesen tudni.
.
Eddig egyszer pottyant ki könnyem, mikor blogot olvastam. Egy halálosan beteg kislány naplója volt, ahogy küzdött a betegséggel. Az utolsó bekezdéseket, halála után, már anyukája tette meg.
VálaszTörlésMost megint sírtam...
Kedves Iván!
VálaszTörlésAki két végéről égeti a gyertyát, akárcsak Te? Az, ebben a morális nullára süllyedt világban ne csodálkozzon, ha problémái adódnak az egészségével.
A gyertya két végéről égetését nem adhatod fel, most nem adhatjuk fel! Még akkor sem adhatjuk fel, ha jól tudjuk:- 'A túl laza húr nem szól, a túl feszes pedig elpattan!'
Ilyenkor szoktam volt mondani:-
Drága Gautama királyfi, akkor két végéről égetve gyertyánkat, had szóljon! Had szóljon!
Ebben a k.u.k. világban jómagam már semmin sem csodálkozok! A keretlegények közöttünk járnak! Még "humánusak", még csak úszóedzők!
Kisfiadat magam is tiszta szívből, korosztályával egyetemben sajnálom, míg személyeddel őszinte szívvel szeretnék együtt érezni.
'Had szóljon!'