Újfajta örömök

Csapás csapásra, de azért vannak jó dolgok is. Négy hét után megkaptam az úgynevezett szövettant. Nem mondom, hogy az utolsó napokban nem voltam ideges. Sőt: dühös. De aztán a sebészorvos, aki átadta nekem, mondta, hogy azért tartott ilyen sokáig, mert nem voltak biztos a dologban, újabb és újabb vizsgálatokat végeztek el, és még konzultációt is összehívtak. És hogy úgy néz ki, hogy ezt most megúsztam, szépen, idejében kivágta, és csak állandó ellenőrzésre kell majd járnom. 

Az a tanulság, hogy azonnal el kell menni, ha bármi gyanús a bőrünkön. Ezzel nem lehet hülyéskedni. És nem kell napra járni, mert a Nap kicsit ellenséges lett. 

Mostanában a természet is. Sose voltam még úgy, hogy heteken át, reggelenként úgy néztem föl az égre, hogy van-e ott valami fenyegető. Az életemet fenyegető. 

A múlt hét azzal telt, hogy befenyegetett a gázszolgáltató: kikapcsolnak. Annyi történt, hogy részletfizetést kértem, tavasszal, aztán késtem egy kicsit, és akkor az a büntetés, hogy vagy azonnal fizetek, vagy kikapcsolnak. De valami iszonyatosan kemény a fenyegetőzés. Hívom a közönségszolgálatot, mondom az amúgy igen kedves hölgynek, hogy de hiszen már befizettem, szemmel látható, hogy nem akarok kibújni... Azt mondja, látja, látja: már nem kilencvenkétezerrel tartozom, hanem csak hatvaneggyel, de nem tehet semmit, mert a számítógép dönt, a számítógép fenyeget, a számítógép jelzi a brigádnak, hogy mikor kell menni, kikapcsolni. Fizessem be gyorsan, akkor lehet, hogy nem mennek. Szaladok az öcsémhez, kérek kölcsön, szaladok befizetni, hívom a gázost. Mondom, hogy befizettem. De közben megjött a papír, hogy mikor jönnek kikapcsolni. Igen, látja, látja, mindjárt szól a brigádnak, hogy nem kell már menni, és visszahív, ha nem sikerül leállítani őket. Tehát előfordulhat, hogy befizettem és mégis leszerelik? Kilencven százalék, hogy nem. Mondom: bizonyos esetekben a tíz százalék sok. Aztán két nap múlva visszahív, hogy elintézte.

Végülis nagyon jó érzés, amikor az ember megszabadul az egzisztenciális fenyegetés megtestesítőjétől, egy jól képzett gázleszerelő brigádtól. Kő esik le. Újfajta örömökkel ismerkedem.

Bár marad másik. Az APEH nem volt ilyen kegyelmes hozzám. Kértem őket, hogy mivel egy illetéket, amit eddig részletekben fizetek, most nem tudok, vagy adókegyelemmel mérsékeljék - hiszen a nagyobbik felét már befizettem -, vagy engedjék meg, hogy akkor fizessem be, ha a régi házamat eladtam. Hiszen ugye azért kerültem bajba, mert a kölcsönöm fedezetét, a régi házamat nem tudtam eladni, mert jött a válság és leállt a piac. És hiába tettem félre a pénzt illetékre, ha az építtető becsapott, nem szigetelte a plafont, rá kellett költeni a pénzt. Közben folyamatosan egyre több a teher a frankárfolyam miatt, viszont a válságra való tekintettel húsz százalékkal csökkentették a jövedelmemet. Ráadásul áfával is tartozom, mert ugye a részleteket az áfából fizettem, éppen az APEH-nek. És hogy ott tartok, hogy nem tudok bejárni dolgozni, mert nincs pénzem benzinre. 

Na erre kaptam egy levelet, amiben az APEH gyakorlatilag kigúnyolt. Hiába magyaráztam, könyörögve, hogy egy újságírónál az autó - tizenkét éves, törött, hat litert fogyaszt - munkaeszköz, és amúgy egy hétből hat napot dolgozunk, bármikor, bárhova kirendelhetnek munkára, bármikor éjszaka végzek, és vidéken lakom, ezt a választ kaptam, határozatban: “Ügyfelünk a megélhetésüket valószínűsíhetően éppen csak fedező jövedelmükből gépjárművet is fenntart, mely kérelme szerint munkába járáshoz és gyermeke iskolába szállításához nélkülözhetetlen. Adózó hivatkozott ugyan arra, hogy munkába járás költségeit is lassan nem képes viselni, azonban kérelme szerint jelenleg még használja a gépjárművet a munkába járáshoz.  Gépjármű használatával, fenntartásával kapcsolatos magas kiadások nem előzhetik meg az adóhatóság felé fennálló kötelezettségek teljesítését.”

Kiszámoltam a magas költségeket: háromszori átszállásal tudok bejutni a munkahelyemre, ami többe kerül, mint az autó.

De a legjobb az, hogy még azért is kigúnyolnak, mert március 16-án befizettem 104 ezer forintot, vagyis rendeztem az áfán kívül az összes adótartozásomat.  A határozat írója nem érti, hogy honnan volt erre pénz. Föl se merül, hogy esetleg kölcsön kértem, hogy teljesítsem állampolgári kötelezettségemet.

Majd a határozat kimondja: “a részben aggályos, részben hiányos adatszolgáltatásra tekintettel nincs lehetőségem releváns következtetéseket tenni a család valós anyagi helyzetére vonatkozóan.”

Vagyis hazudok. Nem számít, hogy évtizedekig a lehető legpontosabban fizettem mindent,  nem számít, hogy segítséget kértem, hogy megalázkodtam a hivatal előtt, nem számít semmi. Egyedül én vagyok a hibás, hogy nem tudtam: világválság lesz. Ennyi az összes üzenet, amit a bankoktól, a hivataloktól kaphatunk. Ismerkedés az állampolgári magánnyal. És várom, hogy mi lesz. Mikor vesz le a számlámról mindent az APEH.

Azért volt jó is. Szonja unokám meghívott, hogy föllép, táncol. Elmentem a Fonóba, és a Shaba Oriental Art tánccsoport csodálatos estjén találtam magam. Szonja az első részen nem lépett föl, és valahogy még a szünetben sem gyanakodtam. Így aztán elemi erővel tört rám a fölismerés: a saját unokámat hastáncolni látom a színpadon. Van ebben valami rémisztő. Pedig csodás volt, kedves, és megint meggyőződtem arról, hogy ez az a műfaj, ami szinte teljesen fölszabadítja a nőket, mert sem az alkat, sem kor nem számít, csak az, hogy vállald magad, úgy, ahogy vagy. És ebben végre nem volt semmiféle fenyegetés, csak öröm.