Egy hete vetettem hibiszkuszt, sövénynek, de tartok tőle, hogy nem kelnek ki. Bár sose lehet tudni a növényeknél. Van például két ginko bonsaim, amikről már-már elhittem, hogy meghaltak a télben. Főleg a harmincévest sajnáltam, mert gyönyörű, és sokat gondozgattam. Valahogy, valamiért belém fészkelt, hogy abban az évben halok meg, amikor elpusztul. És most minden jel arra mutatott, hogy ez bekövetkezett. És persze összeállt bennem a kép: a héten kivágtak belőlem egy darabot, ami mindjárt a titokzatos nevű szövettanra került.
Amúgy tulajdonképpen nagyon élveztem a műtétet. Ez elég talányos, de megmagyarázom: az én szememben az abszolút profik a sebészek, lenyűgöző a bátorságuk, a merészségük, a példátlan felelősségük. Még az én kínosnak mondható helyzetemből is érdekes figyelni őket. Nem is értem, mekkora lélek kell ahhoz, hogy valaki kétségbeesett embereket vagdosson naphosszat, lényegében teljesen elidegenedve.
Én például meg se ismerném azt a doktornőt, akinek a munkadarabja voltam, csak a hangjáról. Jóformán csak álarcfélében láttam, többnyire a hátam fölött mesterkedett. A hangját viszont megismerem, mert erős orosz akcentussal állandóan beszélt hozzám. Folyton aggódott, hogy én nem veszem komolyan ezt az egészet, pedig ez műtét, és bármi baj lehet. Mondtam, hogy csak megpróbálok laza lenni, mert macsónak neveltek. De hogy miért izzadok? Mert meleg van, és igaz ugyan, hogy le kellett vennem minden ruhát, viszont nájlon van a takaróköpönyegemben, amit nem bírok. Jó, akkor szóljak, ha zsibbad a karom.
Nem zsibbadt, nem is éreztem semmit, csak négy apró tűszúrást. Csak annyit kérdeztem, hogy mit nyomogat a bőrömön. Elmagyarázta, hogy valami vérzést csillapít egy szerkezettel.
Hanem aztán, amikor fölállhattam, úgy találta, hogy sápadt vagyok. Hiába mondtam, hogy semmi bajom, megparancsolta, hogy feküdjek le fél órára. Közben többször kijött, megnézett, érdeklődött, rámküldte a nővéreket, hogy mérjék a vérnyomásomat. Persze az is jó volt. Én meg már siettem volna a gyerekemért. Mindjárt kijön az edzésről... (Mert közben teljesült a vágya: bevették vízilabdásnak a BVSC-be. Büszke is vagyok rá.)
Naná, hogy a félelemtől izzadtam, és attól voltam sápadt is. De ez olyan legbenső félelem, amit nem is érzek igazán, hanem tudom, hogy bennem van. Mint ahogy a szövettanról is komolyan gondolom, hogy ráérek két hét múlva izgulni, ha majd rossz lesz, de ez nyilván nem igaz, mert dolgozik bennem.
De a legfontosabb mégis az, hogy a fiatal ginko száraznak látszó ágai tegnap kirügyeztek, és az öreg törzsén is megjelent egy rügyecske. Vagyis él.
Elhatároztam, hogy ezen a hétvégén most az egyszer csakugyan pihenek. A legjobb ilyenkor az olvasás. Pénteken megkaptam Bolgár György Vasárnap délután a Grande Jatte-szigeten című regényét, és már szinte ki is olvastam. Mert jó. Nem csak azért érdekelt, mert sokszor dolgozunk együtt, és talán a barátom is, hanem, mert kíváncsi voltam, hogyan birkózik meg a saját ötletével. Ez nagyon egyszerű: a cím Georges Seurat képére utal, ami csakugyan egy Szajna-parti vasárnap délutánt ábrázol, sok szereplővel. Az ő történetükről szól a regény. Rendkívül egyszerű szerkezet, és nem lehet letenni. Mert ugye Bolgár György jó író, csak ezt kevesen tudják. Gondolom túl híres rádiós meg újságíró ahhoz, hogy még az írók közé is belopakodhasson, beeresszék a reteszesek. Sok is lenne, nyilván.
Ja, azért is érdekelt nagyon, mert nekem is volt egy hasonló ötletem, írtam is belőle egy harmadnyi regényt, csak sose tudom már befejezni, mert nincs bennem elég erő és tehetség. Az arról szól, hogy egy ember bemegy egy antikváriumba, ahol régi családi fotókat talál. Megveszi őket, és otthon rájön, hogy nincs múltja. Kitalálja magának. Ennyi. Ugyanolyan egyszerű ötlet, mint Bolgár Györgyé, képes is, csak az a különbség köztünk, hogy ő meg is tudja írni a könyvet. Szemmel láthatóan élvezi, ahogy a tizenkilencedik század majdnem végének Párizsát ábrázolja. El tudom képzelni, hogyan gyűjtött hozzá, mi mindent kellett megtanulnia.
Ma végre megoldottam, hogyan tudok a kertben Bolgár olvasása közben úgy zenét hallgatni, hogy másokat ne zavarjak. Elővettem a régi, rádiós fülhallgatómat, behangoltam, és működik. Fura módon kezd szétesni, bizonyos műanyag részei elillannak, de hát tíz éves szegény. Viszont tökéletes hang jön belőle, és száz méterig jó. Vagyis ezen a hétvégén megint tökéletesebb lett az életem. Ha még hozzáveszem, hogy Kata elképesztően finom krumpliféléket készített, amihez kiváló, saját termesztésű teákat ittam... Végülis az a fura, hogy az egyre mélyülő szegénységünkben arra kényszerülünk, hogy kitaláljuk, hogyan lehet két kiló krumplival két napig eléldegélni. De biztos ebben is van valami jó a jövőre nézvést. Ha csak az nem.
Amúgy tulajdonképpen nagyon élveztem a műtétet. Ez elég talányos, de megmagyarázom: az én szememben az abszolút profik a sebészek, lenyűgöző a bátorságuk, a merészségük, a példátlan felelősségük. Még az én kínosnak mondható helyzetemből is érdekes figyelni őket. Nem is értem, mekkora lélek kell ahhoz, hogy valaki kétségbeesett embereket vagdosson naphosszat, lényegében teljesen elidegenedve.
Én például meg se ismerném azt a doktornőt, akinek a munkadarabja voltam, csak a hangjáról. Jóformán csak álarcfélében láttam, többnyire a hátam fölött mesterkedett. A hangját viszont megismerem, mert erős orosz akcentussal állandóan beszélt hozzám. Folyton aggódott, hogy én nem veszem komolyan ezt az egészet, pedig ez műtét, és bármi baj lehet. Mondtam, hogy csak megpróbálok laza lenni, mert macsónak neveltek. De hogy miért izzadok? Mert meleg van, és igaz ugyan, hogy le kellett vennem minden ruhát, viszont nájlon van a takaróköpönyegemben, amit nem bírok. Jó, akkor szóljak, ha zsibbad a karom.
Nem zsibbadt, nem is éreztem semmit, csak négy apró tűszúrást. Csak annyit kérdeztem, hogy mit nyomogat a bőrömön. Elmagyarázta, hogy valami vérzést csillapít egy szerkezettel.
Hanem aztán, amikor fölállhattam, úgy találta, hogy sápadt vagyok. Hiába mondtam, hogy semmi bajom, megparancsolta, hogy feküdjek le fél órára. Közben többször kijött, megnézett, érdeklődött, rámküldte a nővéreket, hogy mérjék a vérnyomásomat. Persze az is jó volt. Én meg már siettem volna a gyerekemért. Mindjárt kijön az edzésről... (Mert közben teljesült a vágya: bevették vízilabdásnak a BVSC-be. Büszke is vagyok rá.)
Naná, hogy a félelemtől izzadtam, és attól voltam sápadt is. De ez olyan legbenső félelem, amit nem is érzek igazán, hanem tudom, hogy bennem van. Mint ahogy a szövettanról is komolyan gondolom, hogy ráérek két hét múlva izgulni, ha majd rossz lesz, de ez nyilván nem igaz, mert dolgozik bennem.
De a legfontosabb mégis az, hogy a fiatal ginko száraznak látszó ágai tegnap kirügyeztek, és az öreg törzsén is megjelent egy rügyecske. Vagyis él.
Elhatároztam, hogy ezen a hétvégén most az egyszer csakugyan pihenek. A legjobb ilyenkor az olvasás. Pénteken megkaptam Bolgár György Vasárnap délután a Grande Jatte-szigeten című regényét, és már szinte ki is olvastam. Mert jó. Nem csak azért érdekelt, mert sokszor dolgozunk együtt, és talán a barátom is, hanem, mert kíváncsi voltam, hogyan birkózik meg a saját ötletével. Ez nagyon egyszerű: a cím Georges Seurat képére utal, ami csakugyan egy Szajna-parti vasárnap délutánt ábrázol, sok szereplővel. Az ő történetükről szól a regény. Rendkívül egyszerű szerkezet, és nem lehet letenni. Mert ugye Bolgár György jó író, csak ezt kevesen tudják. Gondolom túl híres rádiós meg újságíró ahhoz, hogy még az írók közé is belopakodhasson, beeresszék a reteszesek. Sok is lenne, nyilván.
Ja, azért is érdekelt nagyon, mert nekem is volt egy hasonló ötletem, írtam is belőle egy harmadnyi regényt, csak sose tudom már befejezni, mert nincs bennem elég erő és tehetség. Az arról szól, hogy egy ember bemegy egy antikváriumba, ahol régi családi fotókat talál. Megveszi őket, és otthon rájön, hogy nincs múltja. Kitalálja magának. Ennyi. Ugyanolyan egyszerű ötlet, mint Bolgár Györgyé, képes is, csak az a különbség köztünk, hogy ő meg is tudja írni a könyvet. Szemmel láthatóan élvezi, ahogy a tizenkilencedik század majdnem végének Párizsát ábrázolja. El tudom képzelni, hogyan gyűjtött hozzá, mi mindent kellett megtanulnia.
Ma végre megoldottam, hogyan tudok a kertben Bolgár olvasása közben úgy zenét hallgatni, hogy másokat ne zavarjak. Elővettem a régi, rádiós fülhallgatómat, behangoltam, és működik. Fura módon kezd szétesni, bizonyos műanyag részei elillannak, de hát tíz éves szegény. Viszont tökéletes hang jön belőle, és száz méterig jó. Vagyis ezen a hétvégén megint tökéletesebb lett az életem. Ha még hozzáveszem, hogy Kata elképesztően finom krumpliféléket készített, amihez kiváló, saját termesztésű teákat ittam... Végülis az a fura, hogy az egyre mélyülő szegénységünkben arra kényszerülünk, hogy kitaláljuk, hogyan lehet két kiló krumplival két napig eléldegélni. De biztos ebben is van valami jó a jövőre nézvést. Ha csak az nem.
Legjobbakat!
VálaszTörlés