Ha tehetem, hetente hétszer biciklizem. Nem sokat, csak úgy egy órácskát. Öt-tíz kilométert megyek. Igaz, nagyon nehéz terepen. Többnyire homokon, erdőben, néha mocsaras talajon. Sokszor megállok, figyelem az állatokat, a növényeket. A múlt héten egy nehezen megfogható dolgot figyeltem: a csöndet. A csönd szerintem az, amikor a természet hangjain kívül nem lehet mást hallani. Vagyis része a szél sustorgása, a madárhang vagy a patakcsobogás.
Elmentem sok száz hektáros - egyébként csak parlagfűvel és marihuánával bevetett - föld közepére, elmentem erdőbe, mocsárba. És sehol nem találtam. Képzeljék ez, úgy néz ki, hogy nincs csönd. Magyarországon ez a természeti kincs a lakóhelyek tíz kilométeres körzetében elveszett. Mert vagy valami autó megy a távolban, vagy traktor hajt egy öntözőrendszert, vagy a távoli gyár szuszog. Valamit - emberi zajt -, mindig hallani. A legborzalmasabbak a fölturbózott autók az éjszakában, és akkor nem is beszélek a terepmotorosokról, a quadosokról. Ezek az emberek képesek arra, hogy az erdőben sétálók között mutatványoskodjanak, szétrebbentsék az andalgókat, a bóklászó öregeket, a babakocsikat toló mamácskákat.
Azon gondolkozom, hogy kellene egyszer egy olyat összehozni, hogy „tíz perc csönd Magyarországon”. Na jó: legyen öt. Amikor minden leáll a falvakban, a városokban, az utakon. És mindenki kimegy az ég alá hallgatózni. Hogy legalább öt percig érezzük, mit vesztettünk.
Nem csak a csöndet veszítettük el, hanem például az égboltot is. Ma már nincs olyan, hogy kimegyek az éjszakában, fölnézek az égre, és látom az összes látható csillagot. Életem egyik legfontosabb élménye volt, hogy egyszer néhány napig az Adria partján a szabad ég alatt minden este úgy aludtam el, hogy láttam a Tejútat. Fölöttem feszült az égen. És éreztem, hogy forog a Föld, és én kicsi vagyok ugyan, de egy rettenetesen hatalmas rendszer része, mégpedig kitüntetetett helyzetben: nekem alakult ki akkora és olyan minőségű agyam, hogy ezt a hatalmas világegyetemet látni és figyelni tudom. Mert én vagyok az ember.
Hónapok óta minden este kimegyek, fölnézek az égre, de nem látom a Tejútat, mert olyan nagy a fényszennyezés, annyira nem figyelünk arra, hogy teljesen értelmetlenül árasztunk el mindent fénnyel, hogy ezt lehetetlenné teszi. Pedig vidékem élek.
Azért van örömhír: ezt nem csak én fedeztem föl, nem csak én jöttem rá arra, hogy lassan emberek generációi nem élhetik át az égre nézés boldogságát. Az örömhír az, hogy Magyarország jelölte az első nemzetközi sötét égbolt parkot Európában, hivatalosan is benyújtották a Zselici Tájvédelmi Körzet felterjesztését “Nemzetközi Sötét Égbolt Park” címre. Nagyon remélem, hogy meg is tudják valósítani.
Figyeljék meg, hogy az emberek szépen, lassan fölismerik, hogy vissza kell szerezni olyan jogokat és értékeket, amelyek csak azért vesztek el, mert nem figyeltek oda. Erről szólt például a Critical Mass, a biciklisták budapesti fölvonulása is, és ez a sötét égbolt program is. Kérem, hogy most már a csöndre is találjunk ki valamit!
Elmentem sok száz hektáros - egyébként csak parlagfűvel és marihuánával bevetett - föld közepére, elmentem erdőbe, mocsárba. És sehol nem találtam. Képzeljék ez, úgy néz ki, hogy nincs csönd. Magyarországon ez a természeti kincs a lakóhelyek tíz kilométeres körzetében elveszett. Mert vagy valami autó megy a távolban, vagy traktor hajt egy öntözőrendszert, vagy a távoli gyár szuszog. Valamit - emberi zajt -, mindig hallani. A legborzalmasabbak a fölturbózott autók az éjszakában, és akkor nem is beszélek a terepmotorosokról, a quadosokról. Ezek az emberek képesek arra, hogy az erdőben sétálók között mutatványoskodjanak, szétrebbentsék az andalgókat, a bóklászó öregeket, a babakocsikat toló mamácskákat.
Azon gondolkozom, hogy kellene egyszer egy olyat összehozni, hogy „tíz perc csönd Magyarországon”. Na jó: legyen öt. Amikor minden leáll a falvakban, a városokban, az utakon. És mindenki kimegy az ég alá hallgatózni. Hogy legalább öt percig érezzük, mit vesztettünk.
Nem csak a csöndet veszítettük el, hanem például az égboltot is. Ma már nincs olyan, hogy kimegyek az éjszakában, fölnézek az égre, és látom az összes látható csillagot. Életem egyik legfontosabb élménye volt, hogy egyszer néhány napig az Adria partján a szabad ég alatt minden este úgy aludtam el, hogy láttam a Tejútat. Fölöttem feszült az égen. És éreztem, hogy forog a Föld, és én kicsi vagyok ugyan, de egy rettenetesen hatalmas rendszer része, mégpedig kitüntetetett helyzetben: nekem alakult ki akkora és olyan minőségű agyam, hogy ezt a hatalmas világegyetemet látni és figyelni tudom. Mert én vagyok az ember.
Hónapok óta minden este kimegyek, fölnézek az égre, de nem látom a Tejútat, mert olyan nagy a fényszennyezés, annyira nem figyelünk arra, hogy teljesen értelmetlenül árasztunk el mindent fénnyel, hogy ezt lehetetlenné teszi. Pedig vidékem élek.
Azért van örömhír: ezt nem csak én fedeztem föl, nem csak én jöttem rá arra, hogy lassan emberek generációi nem élhetik át az égre nézés boldogságát. Az örömhír az, hogy Magyarország jelölte az első nemzetközi sötét égbolt parkot Európában, hivatalosan is benyújtották a Zselici Tájvédelmi Körzet felterjesztését “Nemzetközi Sötét Égbolt Park” címre. Nagyon remélem, hogy meg is tudják valósítani.
Figyeljék meg, hogy az emberek szépen, lassan fölismerik, hogy vissza kell szerezni olyan jogokat és értékeket, amelyek csak azért vesztek el, mert nem figyeltek oda. Erről szólt például a Critical Mass, a biciklisták budapesti fölvonulása is, és ez a sötét égbolt program is. Kérem, hogy most már a csöndre is találjunk ki valamit!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése