hétfő, május 25, 2009

Abszolút, általában, néha, vetít, hazudós

Kicsit beteg voltam. Na jó, nem kicsit, mert nem is dolgoztam egy hétig. Valaha ez elképzelhetetlen volt. Hogy egyáltalán odáig jussak, hogy eszembe jut otthon maradni, csak azért mert fájdalmaim vannak, belázasodtam. Mostanában ez valahogy természetes lett. Hirtelen tudatosult bennem, hogy egy influenza is elég ahhoz, hogy az ember belehaljon, vagy olyan, maradandó állapotba jusson, amitől aztán élete végéig szenved. Még jó, hogy megtehetem. Attól tartok, hogy ha ránk tör ez az új influenza, a legtöbb áldozat azért betegszik majd meg, mert az emberek nem mernek betegállományba menni. Valahogy bíztatni kellene a munkáltatókat, hogy bíztassák a dolgozókat az otthonmaradásra. Lesz is erre okuk, hiszen minél több a fertőző egy közösségben, annál többen fertőződnek meg. Igazából az lesz a legnagyobb veszteségforrás, ha az emberek nem maradnak otthon a legkisebb jelre. Én ezt az állam helyében azzal is segíteném, hogy már most bejelenteném, hogy amennyiben eléri az országot a járvány, akkor – kivételesen – minden influenzás 100 százalékos táppénzt kap.

Én már biztosan itthon maradok. Végülis az újságot távolról is lehet szerkeszteni. Előbb-utóbb úgyis ez lesz, bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez jót tesz majd az újságoknak.

Nagyon gyakran érzem azt, hogy veszteség érne, ha nem lennék együtt azokkal, akikkel dolgozom. Ma például fantasztikus élmény volt Szendrei Lőrincet hallgatni, ahogy egy órán át beszélgetett valakivel telefonon, ahogy rávette arra, hogy mondjon, meséljen el neki valamit. Jó volt hallgatni, ahogy előbb megszelídít egy embert, aztán úgy beszél vele, mintha húsz éve minden nap beszélnének. Jó volt hallani, hogy élvezi ezt a dolgot, úgy, ahogy egy igazi profi eszközként használja a személyiségét. És az volt a legjobb, hogy – bár nem hallottam azt, akivel beszélt – éreztem, neki is jobb lett így. Megkönnyebbült.

Igazán azt sajnálom, hogy nem vettem föl az egészet magnóra. Tanítani lehetne újságíró iskolákban. Ez azért lenne jó, mert ez az, ami igazán taníthatatlan, legföljebb ellesni lehet.

Talán azért nem lettem jó riporter, mert azt nem tudom, amit Lőrinc.

De én legalább tudom magamról. Szeretem az önismereti játékokat. Szeretem tudni, mit nem tudok.

Van az interneten, az IWIW-en egy új és talán valóban hasznos találmány. Véleményt lehet mondani az ismerőseinkről, egymásról. Az égvilágon semmi másra nem jó, csak arra, hogy szembenézzünk magunkkal, a magunkról nagy gondossággal megalkotott képpel. A dolog úgy megy, hogy amikor megnézzük, hogy mások mit gondolnak rólunk, mindjárt ott van egy másik ablak is, ami fölteszi azt a kérdést, hogy például: „Dr. XY őszinte?” Na most, ha van véleményem a doktor úrról, pláne a vélelmezett őszinteségéről, akkor választhatok: abszolút, általában, néha, vetít, hazudós. Nála meg megjelenik statisztikailag, hogy abszolút őszinte, avagy inkább hazudós. Mások szerint.

Addig nincs baj, amíg másokról kell dönteni, de ha szembesülünk a rólunk így alkotott statisztikai véleményekkel, akkor abból lehet némi önzavar.

Mert ugye miket is gondolunk magunkról? Először is rettenetesen okosak vagyunk, tájékozottak, legalábbis elhitetjük magunkról őszinte mivoltunkat, jó az ízlésünk, kreatívak vagyunk, valamint szépek és kedvesek. (Ezekre vonatkoznak a kérdések.)

Én szinte maradéktalanul büszke lehetek magamra. Hiszen az emberek szerint képben vagyok – ez a szakmámban minimum. Ezen kívül őszinte vagyok, jó ízlésű és kreatív. Legalábbis erre mutat, hogy az ötös skálán négy fölött van a közértékelésem. Sőt – ezt nem hittem volna – még humorosnak is számítok. Legalábbis erre utal a 4,2-es osztályzatom. Mit röhöghet ezen Selemczi Tibor, aki régen a Hócipő teljes szerkesztőségének többször elpanaszolta, hogy a szatirikus lapba szánt írásaimon rendre elsírta magát – de rendesen -, és hogy szíveskedjek nem kitenni ennek máskor. Úgy látszik, jól be tudom csapni az embereket: humorosnak tettetem magam.

Mindegy, úgy kell nekik.

Hanem az már elgondolkodtató, hogy az emberek csúnyának találnak. Na jó, kicsit csúnyácskának – 3,7 ponttal. Sose gondoltam, hogy szép lennék, de hogy ezt mások is észreveszik…

Na jó, ez is rendben van, de mi az, hogy 3,6 pontot kapok a kedvességemre? Vagyis úgyszólván egyáltalán nem vagyok kedves, sőt egy morcos lópokróc vagyok. Na ez az, ami egyáltalán nem fér bele az önképembe. Mert nem is igaz. Na de mit számít, hogy nem igaz, ha ebben aztán végképp csak az lehet az igazság, amit mások gondolnak. Nem lehet kedvesnek minősíteni azt, aki mások szemében nem kedves.

Jó, de akkor mit csináljak? Legyek mézesmázos, barátkozgassak, bókoljak, vegyem észre, ha valaki feketéről szőkére festette a haját? Hogyan lehet kedvesebb az, aki nem kedves?

De az is lehet, hogy valójában – az életben - egy nagyon kedves ember vagyok, viszont az írásaimból sugárzik a vaddisznóságom. Hiszen a kétezer IWIW-es ismerősöm kilencven százaléka soha nem találkozott, nem beszélt velem, tehát nem is tudhatja, hogy milyen vagyok, viszont éppen erről kell szavaznia, én meg ez nem tudom befolyásolni. Hacsak nem találkozom velük. De akkor most egyenként vagy csoportosan?


1 megjegyzés:

  1. O:I - (csodálkozik ) !

    Hát az meg má' millen ismerős, aki még soha nem találkozott Önnel? Na jó, tudom ,vannak kivételek, mondjuk II.(Nagy) Katalin és Voltaire, illetve Diderot. :::)))

    VálaszTörlés