Van úgy, hogy nagyon meg kell felelni. A médiapolitizálásban ennek az a módja, hogy politikai celebbé kell lényegülni. Az meg annyit tesz, hogy mindenáron be kell kerülni a lapokba, de méginkább a televíziókba. Elég ott egy mondat, de az jó hangos legyen. Ha meg már fél percig foglalkoznak bármivel, hát még listás hely is lehet belőle. A fiatal, a jövő reménysége hogyan is juthatna másképpen előre? Minta van, bőven. Nekem a kedvencem Kövér László, aki bárhova megy, mond valami egetverőt. Idézik is rendesen. Mert mindig véresen vicces. Igazi feketeöves szájkarate mester.
De itt az új generáció. Legnagyobb reménysége Loppert Dániel, aki 2002-ben azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy Kapolcson a művészetek amúgy politikamentes völgyében háromszor hazaárulózta le Medgyessy Pétert. Jött is ennek jó nagy hozadéka: szinte azonnal a Fidesz politikai bizottságának póttagjává emelték azzal, hogy az ifjúsági tagozat elnöke lett. Akkor is gondoltuk, most meg már biztosak lehetünk, hogy ez is jel volt: bármire kapható, vérhabos fogú demagógok léptek az auránkba.
Most ez a derék ifjú úgy lett megint celebhír, hogy egy szocialista politikus halálos autóbalesetét vette elő azzal, hogy aki ellen eljárás indult, az ne kerüljön listára. Az más kérdés, hogy mindenki eljárás alá kerül ilyenkor. Loppert ráadásul nyilván tudta, hogy az ügyészség azzal zárta le a vizsgálatot, hogy a képviselő a balesetben vétlen volt.
Mindegy. Így lehet szerepelni. Bármi áron meg kell felelni. Tenyésszen a nyomorúság!
Kár, mert egyszer majd eljön az idő, amikor a Fidesznek ki kell lépnie a totális demagógia korszakából, ha egy konszolidált világban polgári párt szeretne lenni. De kivel?
Kicsit beteg voltam. Na jó, nem kicsit, mert nem is dolgoztam egy hétig. Valaha ez elképzelhetetlen volt. Hogy egyáltalán odáig jussak, hogy eszembe jut otthon maradni, csak azért mert fájdalmaim vannak, belázasodtam. Mostanában ez valahogy természetes lett. Hirtelen tudatosult bennem, hogy egy influenza is elég ahhoz, hogy az ember belehaljon, vagy olyan, maradandó állapotba jusson, amitől aztán élete végéig szenved. Még jó, hogy megtehetem. Attól tartok, hogy ha ránk tör ez az új influenza, a legtöbb áldozat azért betegszik majd meg, mert az emberek nem mernek betegállományba menni. Valahogy bíztatni kellene a munkáltatókat, hogy bíztassák a dolgozókat az otthonmaradásra. Lesz is erre okuk, hiszen minél több a fertőző egy közösségben, annál többen fertőződnek meg. Igazából az lesz a legnagyobb veszteségforrás, ha az emberek nem maradnak otthon a legkisebb jelre. Én ezt az állam helyében azzal is segíteném, hogy már most bejelenteném, hogy amennyiben eléri az országot a járvány, akkor – kivételesen – minden influenzás 100 százalékos táppénzt kap.
Én már biztosan itthon maradok. Végülis az újságot távolról is lehet szerkeszteni. Előbb-utóbb úgyis ez lesz, bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez jót tesz majd az újságoknak.
Nagyon gyakran érzem azt, hogy veszteség érne, ha nem lennék együtt azokkal, akikkel dolgozom. Ma például fantasztikus élmény volt Szendrei Lőrincet hallgatni, ahogy egy órán át beszélgetett valakivel telefonon, ahogy rávette arra, hogy mondjon, meséljen el neki valamit. Jó volt hallgatni, ahogy előbb megszelídít egy embert, aztán úgy beszél vele, mintha húsz éve minden nap beszélnének. Jó volt hallani, hogy élvezi ezt a dolgot, úgy, ahogy egy igazi profi eszközként használja a személyiségét. És az volt a legjobb, hogy – bár nem hallottam azt, akivel beszélt – éreztem, neki is jobb lett így. Megkönnyebbült.
Igazán azt sajnálom, hogy nem vettem föl az egészet magnóra. Tanítani lehetne újságíró iskolákban. Ez azért lenne jó, mert ez az, ami igazán taníthatatlan, legföljebb ellesni lehet.
Talán azért nem lettem jó riporter, mert azt nem tudom, amit Lőrinc.
De én legalább tudom magamról. Szeretem az önismereti játékokat. Szeretem tudni, mit nem tudok.
Van az interneten, az IWIW-en egy új és talán valóban hasznos találmány. Véleményt lehet mondani az ismerőseinkről, egymásról. Az égvilágon semmi másra nem jó, csak arra, hogy szembenézzünk magunkkal, a magunkról nagy gondossággal megalkotott képpel. A dolog úgy megy, hogy amikor megnézzük, hogy mások mit gondolnak rólunk, mindjárt ott van egy másik ablak is, ami fölteszi azt a kérdést, hogy például: „Dr. XY őszinte?” Na most, ha van véleményem a doktor úrról, pláne a vélelmezett őszinteségéről, akkor választhatok: abszolút, általában, néha, vetít, hazudós. Nála meg megjelenik statisztikailag, hogy abszolút őszinte, avagy inkább hazudós. Mások szerint.
Addig nincs baj, amíg másokról kell dönteni, de ha szembesülünk a rólunk így alkotott statisztikai véleményekkel, akkor abból lehet némi önzavar.
Mert ugye miket is gondolunk magunkról? Először is rettenetesen okosak vagyunk, tájékozottak, legalábbis elhitetjük magunkról őszinte mivoltunkat, jó az ízlésünk, kreatívak vagyunk, valamint szépek és kedvesek. (Ezekre vonatkoznak a kérdések.)
Én szinte maradéktalanul büszke lehetek magamra. Hiszen az emberek szerint képben vagyok – ez a szakmámban minimum. Ezen kívül őszinte vagyok, jó ízlésű és kreatív. Legalábbis erre mutat, hogy az ötös skálán négy fölött van a közértékelésem. Sőt – ezt nem hittem volna – még humorosnak is számítok. Legalábbis erre utal a 4,2-es osztályzatom. Mit röhöghet ezen Selemczi Tibor, aki régen a Hócipő teljes szerkesztőségének többször elpanaszolta, hogy a szatirikus lapba szánt írásaimon rendre elsírta magát – de rendesen -, és hogy szíveskedjek nem kitenni ennek máskor. Úgy látszik, jól be tudom csapni az embereket: humorosnak tettetem magam.
Mindegy, úgy kell nekik.
Hanem az már elgondolkodtató, hogy az emberek csúnyának találnak. Na jó, kicsit csúnyácskának – 3,7 ponttal. Sose gondoltam, hogy szép lennék, de hogy ezt mások is észreveszik…
Na jó, ez is rendben van, de mi az, hogy 3,6 pontot kapok a kedvességemre? Vagyis úgyszólván egyáltalán nem vagyok kedves, sőt egy morcos lópokróc vagyok. Na ez az, ami egyáltalán nem fér bele az önképembe. Mert nem is igaz. Na de mit számít, hogy nem igaz, ha ebben aztán végképp csak az lehet az igazság, amit mások gondolnak. Nem lehet kedvesnek minősíteni azt, aki mások szemében nem kedves.
Jó, de akkor mit csináljak? Legyek mézesmázos, barátkozgassak, bókoljak, vegyem észre, ha valaki feketéről szőkére festette a haját? Hogyan lehet kedvesebb az, aki nem kedves?
De az is lehet, hogy valójában – az életben - egy nagyon kedves ember vagyok, viszont az írásaimból sugárzik a vaddisznóságom. Hiszen a kétezer IWIW-es ismerősöm kilencven százaléka soha nem találkozott, nem beszélt velem, tehát nem is tudhatja, hogy milyen vagyok, viszont éppen erről kell szavaznia, én meg ez nem tudom befolyásolni. Hacsak nem találkozom velük. De akkor most egyenként vagy csoportosan?
Történt, hogy pár hete lejárt a jogosítványom. Az állam kitűnően működik: időben figyelmeztettek, hogy itt az idő. Elmentem szépen az orvoshoz, megkaptam a papírt, aztán bementem az okmányirodába, fél óra múlva végeztünk is. A nagyon kedves ügyintéző jelezte: három hét múlva jöhetek az új kártyáért.
Mondtam, hogy az nem jó, mert a régi két hét múlva jár le.
Sebaj, ad egy papírt, azt tartsam magamnál, ha a rendőr igazoltat, nem lesz semmi gond.
Én meg szépen vezettem tovább. Azon a héten is, amikor már lejárt a jogosítvány, viszont volt helyette papírom.
Erre mit olvasok: "Visszásság ugyan nem történt, de javítani lehetne a jogosítványcseréről szóló tájékoztatáson. Ezt állapította meg Szabó Máté ombudsman, miután egy panaszos megírta neki: leadta a régi jogosítványát, és amíg meg nem kapta az újat, három héten át nem vezethette az autóját. Egyes okmányirodák ugyan arról tájékoztatnak, hogy az átmeneti helyzetre kiadott igazoló lappal szabad vezetni, a rendőrök viszont az ilyen esetben büntetnek, áll a beadványban.
Az ombudsman az ügyben megkereste az igazságügyi és rendészeti minisztert, aki azt válaszolta, hogy a közlekedési hatóságoknál kiállított igazolás valóban nem jogosít járművezetésre. Ugyanakkor azonban van megoldás. Ha a vezető nem a lejártakor igényli az új jogosítványt, hanem legkésőbb harminc nappal korábban, akkor a régi vezetői engedélyt az új elkészültéig nem kell leadnia."
Vagyis volt egy hét, amikor úgy vezettem, hogy ha megállít a rendőr, megbüntet. Sőt: közölheti velem, hogy ott kell hagynom az autót, hiszen érvényes jogosítvány nélkül nem vezethetek. Akkor is, ha mondjuk este, gyerekkel vagyok, a lakásomtól harmincöt kilométerre, a fővárosban. Ez csak a rendőr jóindulatán múlik. Ugyanúgy megtilthatja a vezetést, mintha ittas lennék.
És én erről nem tudtam. Sőt, éppen az ellenkezőjét tudtam: van olyan okmányom, ami ettől megóv. Hittem az állam másik képviselőjének.
Ugyanakkor teljesen nyilvánvaló, hogy az okmányirodában az ügyintéző a legjobb akarattal, a legjobb tudása szerint tájékoztatott. Mint ahogy a rendőr is a kötelességét teljesítené, ha megbüntetne.
Ráadásul még önhibás gondatlannak se gondolnám magam, hiszen nem az utolsó pillanatban, hanem az okmány lejárta előtt két héttel intéztem az ügyemet. Ki gondolná, hogy egy kártya elkészítéséhez három hét kell - és egyáltalán, azt se gondolhattam, hogy az egész kártyát ki kell cserélni, hiszen valamilyen technikával az okmányirodán is bele lehetne sütni az új adatot.
Teljesen érthetetlen, hogyan kerülhetünk ilyen helyzetbe. Hogyan létezhet az, hogy az állam hivatalos irodájában másképp tájékoztatnak, mint amit a törvény előír. Most már gyanakszom, hogy pár hónapja, amikor a rendszámomat lopták le, és szintén „hivatalos papírral” közlekedtem napokig, akkor is csak a derék rendőrök kegyelmére voltam bízva. Vagyis igazuk volt azoknak, akik figyelmeztettek: bajom lehet.
Ami pedig a rendőröket illeti, ebben a történetben az a legszomorúbb, hogy egyáltalán fölmerül: ilyen esetekben büntetnek. Hiszen teljesen nyilvánvaló, nem valami bűnös, törvénykerülő, vagy azt készakarva kijátszó állampolgárról van szó. Sőt, éppen ellenkezőleg, olyanról, aki a legjobb tudása szerint igyekezett teljesíteni a kötelességét. Annak, ha valaki egy hétig „csak” az éppen lejárt jogosítvánnyal és okmányirodai papírral, valamint egy orvosi igazolással jár, az égvilágon semmiféle társadalmi veszélyessége nincs. Teljesen nyilvánvaló az állampolgár, sőt a hatóság igyekezete is. Ilyenkor inkább a büntetésnek van némi társadalmi veszélye, hiszen az amúgy becsületes állampolgárban rendkívül rossz érzéseket kelt az állammal és főleg a rendőrséggel szemben.
Ugyanez a helyzet akkor is, amikor például egy napja lejárt zöldkártyát talál a rendőr, és bőven elég lenne, ha figyelmeztetne, hiszen aligha valószínű, hogy másnapig olyannyira romlana az autó műszaki állapota, ami már a társadalomra nézve veszedelmes – különös tekintettel az általános fölmelegedésre. Kicsit rugalmasabbnak kellene lenni ahhoz, hogy az emberek valóban polgárbarátnak érezhessék a rendőrséget. Ez már csak azért is jó lenne, mert most már a rendőrök szorulnak a polgárok barátságára, hiszen a polgári szisztéma szerint semmire nem mennek nélkülünk. Ha engem ma tisztán szűklelkűségből megbüntet egy rendőr, holnap akkor sem segítek neki, ha az egyébként egybeesne a saját érdekeimmel is. Egészen addig, amíg nem oldódik sértődöttségem, vagy nem találkozom egy olyan rendőrrel, aki nemesembernek mutatkozva feledteti velem a sérelmemet.
Nagyon jó, hogy Szabó Máté ezt a dolgot fölvetette. Az még jobb lett volna, ha Draskovics miniszter úr erre azt válaszolja, hogy egyrészt mindenki egy hónappal az okmányok lejárta előtt keresse föl az orvost meg az okmányirodát, másrészt mindaddig, amíg ez nem tudatosul, a nép nevében, illő tisztelettel kéri a rendőröket, hogy csak nyilvánvalóan tudatos szabály- és törvénysértések esetén büntessenek.
Lazulhatnánk egy kicsit ott, ahol nincs életveszély. Ez egy polgári állam, ahol lehetne akár jó hangulatban is élni.
