Huncut

József, a rokonom nézi a nagyanyját, ahogy megpróbálja egy távirányítóval bekapcsolni a televíziót, mindhiába.
- Neki megállt az idő. – mondja, mintha ott se lenne. Mintha nem embert, hanem valami képet néznénk.
- Vagyis meghaltam? – kérdezi a nagyanyja.
- Igen, úgy is lehet mondani. Képtelenség, hogy nem tudsz bekapcsolni egy televíziót sem.
A nagymama rendkívül idegesen nyomkodja a gombokat, aztán görcsösen rázza a szerkezetet, aztán könnyesen nézi, aztán az ágyhoz vágja. Pattan egy jó nagyot a kemény matracon.
- Így nem lehet. – mondja neki József. Nem gúnyolódik. Csöndesen beszél.
- Mit vársz egy halottól? – Az öregasszony ezt csukott szemmel mondja.
- Most itthagyunk. – Mondja József. – Ha szépen, óvatosan, ésszel bánsz a távirányítóval, akkor tévét nézel, amíg vissza nem jövünk. Ha kapkodsz, dühöngsz, dobálózol, akkor nézed a sötét képernyőt.
- De most kezdődik…
- Nem baj. Emlékszel, hányszor nem engedted nézni a tévét, ha…?
- Igen, igen, igen, de én jót akartam.
- Én is.
A nagymama az ágyra veti magát. Nyüszít. József a hátamra teszi a kezét, hogy induljunk kifelé. A nagymama fölordít. Kimegyünk az ajtón, József visszainteget. Aztán hallgatózunk. Tíz másodperc után hallatszik, hogy bekapcsolta a tévét.
- Édes kis huncut vénasszony, de szeretem. – mondja József. – De szeretem!