Hát így szoktuk

A gyerekek, akikkel egy hete, szombaton este egy társaságban néztem a tévét, harsányan röhögni kezdtek, amikor meglátták a Ku Klux Klanosra sikerült, álarcos, bőgatyás, pörge kalapos csikósokat a Hősök terén parádézni. Az egyik azt kérdezte az apjától, hogy hol lehet ilyen jelmezt szerezni, mert az Halloweenkor jó lenne az oviban.
Mondtam neki, hogy esküszöm: megtanulok varrni, és sorozatban gyártom ezt a maskarát, ha a gyerekek ezzel akarják röhögve rémisztgetni egymást. Csak azt tudnám, hogy honnan tudják a kicsi gyerekek, hogy ez vicces?
Harmadnap is belecsúsztam egy beszélgetésbe, de az nem volt ennyire vicces. Vagyis mondhatni, mélyen húzódik benne a humor vérpatakja.
Arról meséltem egy kisebb társaságban, hogy milyen nagyszerű pillanat volt, amikor a cigányok és a charta tüntetésre érkező parasztok találkoztak. A parasztok megtapsolták a cigányokat, akik közül számosan - idősebb emberek is, vagy azok pláne - elsírták magukat. Mert soha nem érezték még azt, hogy emberek örülnének nekik. És ettől természetesen a parasztok szeme is könnybe lábadt – pláne az öregeké.
Tudatosan és provokatív céllal mondtam parasztokat, vagyis úgy neveztem a magyarokat, a sápadt arcú magyarokat, ahogy néha a cigányok mondják - egymás közt legalábbis.
Valaki – enyhén rasszista hölgy – erős hangon megkérdezte, hogy miért mondom én ezt a parasztokat.
Mondtam, hogy nincs ebben semmi: ő például pár napja braziloknak mondta a cigányokat, amiben lássuk be, van némi sunyiság, viszont a cigányok parasztoknak mondják a magyarokat. Nyíltan, őszintén.
Ő akkor se paraszt.
A cigányok is tudják, hogy ő nem paraszt, de mivel évszázadokon át elsősorban a parasztokkal érintkeztek, a magyarokat elkezdték parasztnak nevezni, aztán ez így maradt.
Ő akkor se paraszt, és ezt kikéri magának.
Ők viszont egészen biztosan nem brazilok, mondtam.
A társaság másik tagja, egy amúgy egyáltalán nem rasszista mérnök megjegyezte, hogy ő se paraszt.
Fölhívtam a figyelmét arra, hogy néhány héttel ezelőtt egy közös, kolozsvári származású, de már tíz éve áttelepült ismerősünket minden indulat nélkül románnak mondta, és én már akkor figyelmeztettem, hogy ez bizony méltatlan. Ha úgy vesszük vérigsértés.
Ja, hát így szoktuk mondani. – védekezett.
Ja, hát ha így szoktuk mondani, akkor vegyük tudomásul, hogy mások meg vagy magyart mondanak, vagy gádzsót, vagy parasztot.
Fáj? Hát fájjon. Hátha. Hátha egyszer végiggondoljátok, miket beszéltek.
Valaki fölröhögött a társaságban. Nem gyerek volt. Kicsit rontja a képletet, hogy pont annak a gyereknek az apja, aki Halloweenre bankrablóálarcos csikósgúnyát akar.
(Klubrádió, Hetes Stúdió)

Szerepek, tévesztések

Tegnap remek napom volt, mert egyrészt az új M0-ás átadása miatt egy órát nyertem, másrészt odaértem a bíróságra Bakács Tibor Settenkedő meghallgatására. Csak azért mentem el, mert szeretem Bakácsot, és végülis egy a sorsunk, hiszen mindkettőnket följelentették a gój motorosok.

Nagy élmény volt, hogy az épület előtt találkoztunk Mészáros Elnök Úrral, aki ugyan önfeledten ratyiz minket egész csapatával egyetemben – hogy más sértésekről szó se legyen –, de azért odajött hozzánk kezet fogni. Ez rendben is van így: bizonyára nagyon férfiasan viselkedtünk. Megcsodálhattuk viseletét, a jelvényeit, övtarsolyát. Ő maga nem nagyon beszélt velünk, hanem inkább fotográfusunkat oktatta ki arról, hogy milyen jogai vannak. Valamilyen oknál fogva abban a hiszemben él, hogy nem csak a róla (közszereplőről, közterületen készített) fotókat kell bemutatni neki megjelenés előtt, hanem még azt is, hogy mit írunk róla. Ebben nem is a szereptévesztés az érdekes, hanem az, hogy vele levő kedves barátja, Petya Gój által rólunk sunyiban készített képek egy órán belül az interneten voltak, és valahogy eszükbe se jutott, hogy talán akkor azokat is meg kellene mutatni nekünk. (Nem kell természetesen. A gój motorosok fórumának – egyébként igen nagyszámú – olvasója nézegessen minket egészséggel.) Ezen nincs mit csodálkozni: ma délelőtt kicsit olvasgattam ezen a fórumon, és meglepődtem azon, hogy Mészáros Elnök Úr valami egészen elképesztő módon értelmezi az internetes jogot. A naplómból úgy emel át szövegeket, mintha azokat én írtam volna a gój motorosok fórumába. A gójok ezt el is hiszik, diskurálnak velem, és fölszólítanak, hogy válaszoljak. Mészáros elnök úr pontosan tudja: teljességgel lehetetlen, hogy én odaálljak velük cseverészni, mégis úgy állítja be a dolgot, mintha önfeledten kommunikálnánk. Úgy tesz, mintha nem lenne annak tudatában, hogy ezzel szerzői és személyiségi jogot sért. Jelezhette volna az ádáz fórumozóknak, hogy ő tette föl a szövegeimet, és én erről vélhetően nem is tudok. Döbbenetes, hogy ezek után kioktatja az ország egyik legjobb fotósát a jogról.

Amin azonban igazán elképedtem, az ez a nekem szóló üzenet a fórumon:

„Név változtatás:
(…) Ahogy a levelemben is jeleztem, tárgyalhatunk a név változtatásról, amennyiben fehéren - feketén bebizonyítja, hogy ez lenne a társadalmi béke ára, kellő garanciák mellett. Most már elárulhatom, - mivel demokratikus az egyesületünk - arra kaptam felhatalmazást a tagságtól,
hogy amennyiben jó szokásuk szerint üzletet kívánnak kötni a név változtatásnak ára van ! „

Jó értelmezem, hogy Mészáros Elnök Úr valakiktől pénzt remél arra az esetre, ha lemondanának a „gój” használatáról? Kiket képviselek én? Ez bizonyára valami ravasz utalás a zsidókra, akik talán némi okkal utálják a szervezet nevét. És mivel erősen „kajmánoztak” engem, vélhetően azt hiszi, hogy én a zsidóként, a zsidók nevében jeleztem, hogy jobb lenne, ha nem ezt használnák. Ha véletlenül eszméletlen röhögést hall az országban bárhol, akkor gyanakodjon arra, hogy zsidók olvassák az ajánlatát. Amúgy is alkalmatlan lennék az Elnök Úrral való tárgyalásra, mert ugye nem vagyok zsidó. És itt jelzem, hogy Bakácsnak sem érdemes üzenni, kár neki célozgatni, mert ő sem az. Talán Bitter Brúnóval lehetne próbálkozni. Ő nyitottabb a gójokra, bár alighanem neki is sok lenne ekkora határ cinizmus.

Másfajta logika

Olvasom, hogy a festői Szlovákiában a tizenöt éves fiatalok többsége úgy véli, hogy nyilvánosság előtt a magyar szónak nincs helye. Ján Mikoláj - Pozsony oktatási minisztere - a parlamentben erre azt mondta: "van abban egyfajta logika, hogy a gyerekek érteni akarják, amit az államnyelvet nem beszélő polgártársaik mondanak".
Semmiképpen nem szeretném megsérteni Ján Mikolájt vagy Szlovákia derék fiataljait. Annál is inkább, mert kaptam már pofont rendőrtől, Kolozsváron, amikor a nagyanyámnál nyaraltam, mert nagyfiú létemre nem tudtam románul. Egyébként nagyon jót tett az a pofon: tíz évesen már tudtam, miféle elképesztő, értelmetlen nyomorúságokkal kell szembe nézni, ha errefelé él az ember. Ezt indulttal túl lehet élni, de nem érdemes. Kár az életünkért.
És milyen a sors, mintha csak a tapasztalatok genetikailag és a véletlenekben is öröklődnének, képzeljék el kedves Ján Mikoláj és kedves szlovák fiatalok: van olyan unokám – hamarosan tizenöt éves -, aki megtanult szlovákul. Csak úgy. Ezt a nyelvet választotta, és megszerette. Szereti! Kedves, szép nyelvnek találja.
Van ám ebben egyfajta logika: meg tudja érteni azt, amit a velünk egy unióban élő, ám a mi államnyelvünket nem beszélő szlovákok mondanak. És talán nem kap pofont Szlovákiában egy rendőrtől vagy valami egyfajta logika szerint működő bőrfejűtől.
Én meg büszke vagyok rá – és a tanáraira -, mert noha nyilván nem tudta, amikor tanulni kezdett, egy egészen picike csomót kioldott abból a rettenetes béklyóból, ami itt a nyomorúságba húz minket. És hiszem, remélem, sohase lehet rávenni, hogy egyfajta logika alapján utálja a szlovákokat.

Az égés

Navracsics úr helyében nem tréfálkoznék a Chartával. Nem minősíteném „égésnek”. Sose írtam le róla, amit eléggé régóta gondolok: ahogy múlnak az évek, úgy veszti el a tartását. Talán azért, mert annyi ésszel, mint amennyi neki van, nem lehet egyenes gerinccel szolgálni egy minden méltóság és eszme nélkül való – bár kétség kívül terebélyes - lufipártot. Navracsics Tibor, a vándorhitű Orbán Viktor első számú hoppmestere azt írta a naplójában, hogy „Úgy kellett a gyűlölet hullámait felkorbácsolni a magyar társadalomban, hogy mind a megbízható tollforgatók, mind pedig az egyéb - nem mindig a társadalom nyilvános életéhez tartozó - cselekményekben otthonos mozgó munkatársak is nyaraltak.”

Vagyis: nem volt itt semmi baj, Gyurcsány a hibás, aki a melegfelvonulás után (!) korbácsolta föl a gyűlölet hullámait ebben csöndesen pihegő, szeretetteljes hazában. Csak azért, hogy összehozhasson egy tüntetést. De a köznyaralás miatt ez nem sikerült, már az is nagy dolog volt, hogy megalakult valami charta. És ez a nagy égés.

Szerintem meg az a nagy égés, hogy a Fidesz frakcióvezetője eltűri a frakciójában Wittner Máriát, a magyar gárda zászlóanyját. Vagy éppen Lezsák Sándort, aki könyvtárt avatott a jobbikosokkal. Eltűrte, hogy a Fidesz Balogh úr erkölcsi támogatásával fölturbózza, tényezővé tegye azt a súlyosan magafajta Morvai Krisztinát, aki most éppen a kuruczinfonak ad interjút, mint a jobbik reménybeli brüsszeli vezérképviselője. Eltűrte, amit Semjén és Bayer zsidózásban, Bayer cigányozásban megengedett magának, és eltűrte, hogy ezt eltűrte Orbán. Ahogy eltűri, hogy az a sajtómágnás lebzseljen Orbán közelében, aki egy liberális napilapot és egy „gazdasági” tévét a Jobbik és más nyomorult erők szócsövévé tett. Hogy pontosan fogalmazzak: Navracsics úr hagyta, hogy a magyar újnácizmus intézményesüljön, és ehhez kölcsön adott, vagy engedett embereket. Ha nem így lett volna, ma nem kellene szégyenszemre chartázni, hanem együtt takarítanánk ki a nácikat az országból. Egy polgári államban élnénk.

Megbízható tollforgató vagyok: mindig emlékeztetem majd ezekre a hitványságokra Navracsics urat. Hogy égjen, vénkorában is.

Pompás fehér elefánt alakjában

Nem fejeztem be azt, hogy miket olvasok. Egyszerre, mert valamiért rákaptam, hogy sok könyvet olvasok, párhuzamosan. Ez nem jó, de valahogy így alakult. Ráadásul, amióta vannak elektromos könyvek is, ez tovább bővült. Most például busszal járok, mert javítás alatt van az autóm, így tudok olvasni. Éppen most fejeztem be Bulgakov Kutyaszív című regénykéjét. Azelőtt nem is hallottam róla, de megtaláltam az interneten. Nem véletlen, hogy nem hallottam, mert igazából nem is annyira jó, nem is hasonlítható, mondjuk A Mester és Margaritához. De nagyon orosz – ha ugyan érti valaki, mire gondolok. Viszont alighanem bátor is. Akkor bátor volt, mert finom kegyetlenséggel bírálta – vagy legalábbis ábrázolta – az úgynevezett szovjet társadalmi viszonyokat. Bulgakov meg is kapta a jutalmát. De csak akkor tud róla, ha van túlvilág, és onnan vissza lehet nézni.

Most a buszon Buddha beszédeit olvasom a telefonomon. Bár nem először, mégis olyan, mintha sose olvastam volna. Nagyon érdekes, hogy Buddha születése is beleillik a turulos-galambos sorba: „… a Bódhiszattva pompás fehér elefánt alakjában a közeli Arany-hegyen legelészett. Onnét leereszkedve, fellépkedett az Ezüst-hegyre, s észak felől közeledve, ezüstfonadék-színű ormányában fehér lótuszt tartva, elefánttrombitálást hallatva, belépett az aranypalotába, háromszor jobbról megkerülte anyja nyoszolyáját, majd megbökte jobb oldalát, és úgy tűnt, hogy behatol méhébe. Így öltött újra testet a nyári holdtölte ünnepén.” (Vekerdi József fordítása.) Vajon miért fontos annyi őstörténetben, istenszületésben az álomban állattal hálás? Kik ezek az állatok valójában? Ha ma egy nő bemegy egy gyóntatófülkébe és bevallja, hogy álmában egy állattal hált, akkor mekkora penitenciát kap? Hiszen az álombéli szodómia is bűn! De mekkora! Ha gyógyászhoz megy, mit ír föl neki? Pedig a pap is, az orvos is akár jóslatot is láthatna az álomban: „Magzat fogant királynéd méhében, és a magzat fiú lesz, nem lány. Fiad fog születni, s ha otthonában marad, világhódító császár lesz belőle. Ha elhagyja otthonát, és remeteségbe távozik, világot megvilágosító Buddha lesz belőle.” Miért lettünk ilyen sekélyesek?

Nagyon érdekes, hogy azelőtt soha nem olvastam útleírásokat. Én magam nem szeretek utazni, egészen addig, amíg el nem kezdem az utazást. Nem is vágyom sehova, egészen addig, amíg nincs lehetőségem elmenni valahova, és hirtelen rájövök, hogy mindigis vágytam arra az útra. Na jó, még el szeretnék menni Izlandra. Bár kedves kolleganőm most volt ott, és azt mondta, hogy neki nem annyira tetszett. Gyerekkorom óta vágyom Korfura – nyilván Gerald Durell könyvei miatt. Korfuról viszont azt írta másik kedves kolleganőm, hogy igenis menjek el. Képeket is ígért, de nem küldte.

Az első utazásos könyvet pár hónapja olvastam el, mert egy bizonyos K. J. Farandzsi elküldte nekem magánkiadású Afrikai útinaplóját. Szerkesztési slamposságokat leszámítva nagyon jó könyv, nem bírtam letenni. Pedig csak arról szól, hogy egy egyszerű, egyáltalán nem gazdag magyar ember elindul sokadik útjára a szerelmetes Afrikába. Az a fantasztikus benne, hogy a viszonyok pont olyanok, mintha ötven vagy száz éve utazott volna. Döbbenetes világ.

Katától születésnapomra megkaptam Michael Palin Hemingway nyomában című könyvét. (Plusz még három másikat is, pedig csak erről az egyről jeleztem, hogy szívesen elolvasnám.)

Palin a kedvenc színészem. Nem vagyok egy rajongó típus, de rongyosra nézem a filmjeit. Amit a Gyalog-galoppban és főleg a Brian életében művel, az egyszerűen zseniális. (A Gyalog-galoppot éppen most készülök megmutatni Milosnak és Sacinak. Lehet, hogy korai, de úgy emlékszem, hogy Dávid már hatéves kora után értette.)

Palin utazásos filmjeit is mindig megnézem, mert jó az a tiszteletteljesen szatirikus szemlélet, ahogy a világot – a szó szoros értelmében az egész világot látja. (Legjobban azért irigylem, amikor a Dalai lámát – illő tisztelettel - hentergésig röhögtette.)

Hemingway pedig azért fontos nekem, mert anyám kedvenc írója volt. Talán Az öreg halász és a tenger eléggé rövidnek tűnt ahhoz, hogy könnyen megtudjam, mitől szerelmes az anyám ebbe a Hemingway nevű morcos íróba. Annyira megfogott, hogy gyorsan elolvastam a novelláit is, aztán a Halál délutánt. Abból csak azt nem értettem, hogy miképpen lehet a bikaviadalért rajongani. Aztán mindent elolvastam, az életéről is, és persze rájöttem, hogy miért szereti anyám. Már az is nagy dolog, ha valakinek egyáltalán van élete. Valódi. Annyira, hogy még egy Michael Palin is utána jár. Mert kedvelte. Nem úgy, mint anyám, de annyira.

A kedves hölgynek, aki a tüntetésen Milos fiam után érdeklődött: sajnos ma eltörte a kezét, mert leesett a játszótéri mászókáról. Várható volt, hogy ez egyszer bekövetkezik, mert pontosan olyan fékezhetetlen, mint Dávid bátyja volt. Életem végéig retteghetek, hogy mikor jön a legközelebbi Dávid-típusú telefon: „Papa nincs semmi baj, itt fekszem a kórházban a műtőasztalon…” (Éppen ma beszélt a Kossuth Rádióban, mint hivatásos véradó-donor. Büszke voltam rá, mert az nagyon jó dolog, ha az ember gyereke nem valami blöff, hanem valódi teljesítmény miatt lesz érdekes.)