Meghalt egy katona, akinek talán sohasem tudtuk volna meg a nevét, ha nem hal meg. Hacsak nem emlékszünk rá, hogy tavaly az év tűzszerésze volt. Hirtelen hős lett, hősi halott. Már a fogalom is milyen borzasztó, ha belegondolunk. Pedig hős volt ő azóta, hogy évtizede a katonai mesterségét megválasztotta. Éppen azt, amelyik a legtöbb áldozatot szedi békeidőben. Rettenetes foglalkozás. Hiába ők a világ legjobban képzett szakemberei, sorsukban a véletlen szerepe olyan nagy, ami elképesztő elhivatottság nélkül nyilván vállalhatatlan. Az elhivatottságuk onnan van, hogy meg akarják menteni az embereket. Az életük árán is. Pedig a katonának nem az a dolga, hogy meghaljon, hanem az, hogy élve védje a népét. Őt is hazavárják, szeretik.
A történelmi bűn, hogy szinte minden nap gondolhatunk rájuk, imádkozhatunk értük. Nem is olyan régen, amikor a fél város állt egy építkezésen talált hatalmas bomba miatt, azon gondolkoztam, hogy micsoda ostoba népség volt a miénk, amikor hat évtizede inkább betemette a bombákat az újjáépítés lázában, mint hogy megsemmisítette volna mindet. Hány ember szörnyhalálát okozták ezzel?
A tűzszerészek itthon még mindig a második világháborúban harcolnak. Kivéve azokat, akik elutaztak, mert ők már a harmadikban. Kovács Gyula főtörzsőrmester - most már sajnos hadnagy - egy olyan háborúban veszett oda első magyarként, amelybe nem kellett volna belépnünk. Ezt írtam, sőt a kivonulást követeltem akkor is, amikor az első magyar meghalt Irakban. Mivel most is várható a kivonulás követelésének erősödése, csak csöndben figyelmeztetek a gyászban: akkor sok katona írt vagy telefonált nekem. Megkértek, hogy ne agitáljak a szolgálatuk ellen, mert életük legnagyobb lehetőségét veszélyeztetem. Ők a jövőjüket építették a külföldi küldetésekre. Ez egy mesterség, amiben benne van a jövőtlenség kockázata. Tudják, mit cselekszenek.
Lehet a háborúkban való részvételünk politikai aspektusairól vitatkozni, de ennek most nincs itt az ideje. Most gyászoljuk azt a hőst, aki a világpolitika és egy undorító, sunyi szerkezet áldozata lett. Ha nem halt volna meg, még évtizedekig őrizte volna az életünket.
A történelmi bűn, hogy szinte minden nap gondolhatunk rájuk, imádkozhatunk értük. Nem is olyan régen, amikor a fél város állt egy építkezésen talált hatalmas bomba miatt, azon gondolkoztam, hogy micsoda ostoba népség volt a miénk, amikor hat évtizede inkább betemette a bombákat az újjáépítés lázában, mint hogy megsemmisítette volna mindet. Hány ember szörnyhalálát okozták ezzel?
A tűzszerészek itthon még mindig a második világháborúban harcolnak. Kivéve azokat, akik elutaztak, mert ők már a harmadikban. Kovács Gyula főtörzsőrmester - most már sajnos hadnagy - egy olyan háborúban veszett oda első magyarként, amelybe nem kellett volna belépnünk. Ezt írtam, sőt a kivonulást követeltem akkor is, amikor az első magyar meghalt Irakban. Mivel most is várható a kivonulás követelésének erősödése, csak csöndben figyelmeztetek a gyászban: akkor sok katona írt vagy telefonált nekem. Megkértek, hogy ne agitáljak a szolgálatuk ellen, mert életük legnagyobb lehetőségét veszélyeztetem. Ők a jövőjüket építették a külföldi küldetésekre. Ez egy mesterség, amiben benne van a jövőtlenség kockázata. Tudják, mit cselekszenek.
Lehet a háborúkban való részvételünk politikai aspektusairól vitatkozni, de ennek most nincs itt az ideje. Most gyászoljuk azt a hőst, aki a világpolitika és egy undorító, sunyi szerkezet áldozata lett. Ha nem halt volna meg, még évtizedekig őrizte volna az életünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése