kedd, március 18, 2008

Százszor adta


A múlt szombaton végre olyan idő volt, hogy Milossal kirándulhattunk egy kicsit. Elkezdjük fölfedezni Veresegyház környékét. Most csak úgy, hogy ha látunk egy utat, és az vélhetően valami erdőbe vezet, akkor arra fordulunk. Aztán majd megtaláljuk azokat a helyeket, amelyeket érdemes sokszor megnézni.
Most egy fenyőerdőre leltünk, amelyben Milos nagy kalandokat sejtett, hiszen eléggé sötétnek látszott ahhoz, hogy akár medvével vagy farkassal is találkozzunk. Hiába magyaráztam, hogy azok ritkák errefelé, de ha szerencsénk van, láthatunk őzet, rókát, efféléket. Vittünk magunkkal fényképezőt, amit állandóan bekapcsolva kellett tartani, mert egyszer véletlenül azt mondtam neki, hogy úgy is vadászhatunk, ha becserkésszük az állatokat, de nem lövünk rájuk, hanem csak lefényképezzük őket. Igazán az illik az emberhez. A gyönyörű állatokhoz meg pláne.
Vigyázni kell, miket beszélek, mert úgy járok, mint Dáviddal, akinek nyilván hasonlókat mondtam hatéves korában. Először akkor szembesültem azzal, hogy magamra hoztam a bajt, amikor a Tahi fölötti hegyekből egy hátizsáknyi szeméttel tértem haza, mert eszébe jutott, hogy kiettük belőle az uzsonnát, tehát fér bele szemét, mások szemete. Dávidka kegyetlenül összeszedett mindent. Ez aztán odáig fajult, hogy Greenpeace, ugye, meg Tubes, bazsarózsa, fákon alvás mínusz tizenöt fokban. És évekig - ha nem mondta meg, hogy hova megy, csak jelezte, hogy nem lesz három napig - leshettem a tévét, hogy hol verik éppen bilincsbe.
De nem csak környezetvédő lett. A múlt héten esemesezte, hogy túl van a századik véradáson. (Pont azon a héten, amikor eltörölték az ebből fakadó egyetlen előnyét: neki nem kellett volna vizitdíjat fizetni.)
Baromi jó dolog, ha az ember büszke lehet a gyerekére. Ilyesmik miatt. Mert az nem pofázás, nem humbug, ha valaki százszor adja a vérét. Ráadásul nem csak úgy "hagyományosan", mert ebből hetvenkét (!) ferezis volt, ami annyit jelent, hogy több mint egy órán át leveszik és visszatöltik a vérét, és közben kiszűrik belőle a trombocitát. Mert az kell például a rákos kisgyerekeknek, akik meghalnának enélkül. Mivel én is voltam ilyenen, tudom, mit jelent két tűvel, kifeszített kezekkel, mozgásképtelenül feküdni. Ha mindenki, csak egyetlen-egy dologban ennyit teljesítene, minden rendben lenne ebben a világban.
De ez csak arról jutott eszembe, hogy Milossal hatalmas szeméthegyeket fedeztünk föl az erdőben. Készíttetett magáról egy képet: az egyik halom előtt áll és a szemétre mutat. Sajnos nem hangoskép, mert azt mondta, hogy „borzalmasak az emberek”. Hat éves, és tudja. Magától. Ha ő is zöld forradalmár lesz, ez a kép forrásértéket kap majd.
Sajnos sem medvével, sem farkassal nem találkoztunk, viszont volt sok őznyom, és vaddisznókra utaló jel. Ezen kívül még találkoztunk egy csomó lovassal, az egyik megengedte, hogy Milos megsimogassa a paripáját.
Ja, és mostanában sakkozunk. Amióta Polgár Apukától hallottam, hogy azokban az osztályokban, amelyekben a sakkot tanítják, minden más tantárgyban is egy jeggyel jobbat kapnak a gyerekek – átlagban persze -, arra gondoltam, abból nagy baj nem lehet, ha Milossal sakkozgatunk. Szerencsére nagyon érdekli. Már föl tudja rakni a táblát, és tisztában van a lépésekkel is. Azt még nem nagyon érti, hogy minden egyes lépés célja a másik királyának elfogása, de nem baj. Most az a lényeg, hogy hány bábumat tudja leütni.
Ami nagyon érdekes az az, hogy azonnal újított. Van négy sakkom – köztük az is, amin még a dédanyám tanított. Egy másik, fából faragott készlet bábuit is berakta a táblára. Így két, kettős hadsereg áll egymással szemben. A nagyobbak hátul, a kisebbek elől. Ezek kisparasztok, a kiskirály meg a pónik, például. Ezek vesznek oda először, nyilván, mert csak úgy lehet mozdulni, ha ütünk. Érdekes, hogy tulajdonképpen így is játszható a sakk.
Erről eszembe jutott, hogy gyerekkoromban terveztem olyan táblát, amelyiken három-, aztán olyat is, amelyiken négy sereg csaphatott volna össze. Biztos más is kitalálta, és biztos oka van annak, hogy nem terjedt el ilyesmi. Például az, hogy ha három ember játszik egymás ellen, akkor kettő összefog az egyik ellen. Ha négy, akkor kettő kettő ellen, vagy három egy ellen, aztán kettő egy ellen. És mégiscsak az lesz, hogy a végjátékban egy egy ellen küzd, vagyis a játék eleje fölösleges volt. Nem mondom, hogy ez van a világban, de ez van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése