Olvas, néz, levelezget

„Valaki” azt kérdezi, hogy miért nem írok soha arról, hogy miket olvasok, járok-e moziba, ilyesmik. Nem tudom. Bár inkább az az igazság, hogy sokszor eszemben van, hogy írjak ilyesmikről is, de elfelejtem. Hetek óta Szkárosi Endre könyvét olvasom. A címe: Mi az, hogy avantgárd? Az alcím pedig: Írások az avantgárd hagyománytörténetéből. Tulajdonképpen Endre a tárgyban megjelent írásaiból állt össze a kötet. Ezek egy részét már olvastam az Élet és Irodalomban és más folyóiratokban, de számosan akadnak, amelyek olyan kiadványokban jelentek meg - eredetileg például olaszul -, amelyek nem jutottak el hozzám. Tulajdonképpen igazi tankönyv, a közérthetőség jótékony igényével megírva. Ami már önmagában is nagy dolog, hiszen - remélem legalábbis - számosan akadnak, akik érdeklődnek a téma iránt, és így nem kell azzal távol tartaniuk magukat az olvasástól, hogy nem értik a szöveget, vagy értik, de nehéz. Igazából engem Szkárosi érdekel. Amit a hangokkal tesz, az szinte egyedülálló. Nem is tudom, mikor találkoztam vele először. Az is lehet, hogy a hatvanas évek végén, talán az Eötvös Klubban, ahol színjátszást és rendezést tanultam. Bár én sem színész, sem rendező nem akartam lenni, a fejembe vettem, hogy megtanulom, hogyan kell például bemenni meg kimenni, mozogni a színpadon, hogyan kell elesni, verekedni, meg efféléket. Akkoriban úgy gondoltam, hogy egyszer majd írok egy színdarabot, és becsületbeli dolog, hogy aki ilyesmibe kezd az legalább a színészmesterség alapjait ismerje. Persze darabot azóta se írtam, viszont számos kiváló emberrel ismerkedtem meg még idejében. De az se biztos, hogy akkor találkoztunk először. Talán inkább a nyolcvanas évek közepén, amikor egy nyugat-magyarországi kiránduláson vettünk részt közösen. Fiatalnak mondott írók és zeneszerzők mutatkoztak be különféle városokban. (Ott ismerkedtem meg Kis Zoltánnal, akinek a prózáját talán a legjobban szerettem. Most itt ül a szomszéd szobában, és arról lehet megismerni, hogy nem ír prózát.) Az biztos, hogy akkor szerettem bele Szkárosi költészetébe. Elképesztő volt, amit előadott. A hátam borsózott. Attól kedve aztán figyeltem. Mindig érdekelt, hogy mennyire tudatos, amit csinál. Illetve gondoltam, hogy az, nagyon is. Lehet, hogy fura, amit mondok, de a hangtestű költészetben ugyanúgy kell lenni tudatos, önszabályos formának, mint a csöndes, többnyire már csak olvasni való verselésben. Ennek gerincére leltem a könyvében.
Moziban is voltam, kétszer is. A gyerekekkel és Katával megnéztük a szteppes pingvineset. Milos másodszor látta, de úgy ülte végig, mintha először. Aztán estig kellett magyaráznom a viszonyokat. Megtanulta a kardszárnyú delfin összes megnevezését – már amit én tudtam. Tehát jó film. Talán kicsit elnyújtott.
Ami viszont nagyon jó volt: tegnap este Katával hivatalosak voltunk Rohonyi Gábor Konyec - Az utolsó csekk a pohárban című filmjének bemutatójára. Nagyon jó. Gábort onnan ismerem, hogy együtt dobolunk Leányfalun – már amikor nem csinál nagyfilmet, vagy nem mártózik a keleti kultúrában – a helyszínen. Ennek azért van jelentősége, mert sose láttam még ennyire nyilvánvaló összefüggést egy ember alkata és a filmje között. Gáborról tudni kell, hogy rendkívül nyitott, figyelemre méltó jelenség. Sugárzása van. Humora is. Gondol dolgokat az életről meg más dolgokról. Aztán, ha az ember eleget beszélget vele, rájön, hogy az a fajta, aki nem úgy él, ahogy tud, hanem úgy, ahogy akar. Mer úgy élni. És ebbe az is beletartozik, hogy mer olyan filmet készíteni – elsőt, ráadásul -, ami nem annyira divat. Ebben a posztclipkorszakban, amikor minden pörögjön, pörögjön, pörögjön, merészel elmesélni egy történetet. Szépen, komótosan. De nem csak úgy, hogy ide is teszek valamit, meg oda is, aztán összeáll, hanem jellemrajzokkal, múlttal, társadalmi háttérrel, és kiderül, hogy így is lehet. Sőt izgalmas. Sőt nevetni is lehet. Olyan történeten, amelyikben a főhős elmúlt nyolcvan – Keres Emil, aki - nekem legalábbis - élete legnagyobbját nyújtotta Földi Terivel, aki nem csak csodás, hanem még gyönyörű is. Azértse mondom el a történetet, tessék csak megnézni. De fölhívom a figyelmet, hogy Bánfalvy Ágnes akkorát alakít benne, hogy máris jelölöm az év epizódszerepesének. (Kata fölhívta a figyelmemet, hogy végre láttuk Barbinek Pétert is – a hangját sokszor hallottuk -, és nagyon jó volt.)
Oda akartam kilyukadni, hogy ugyanúgy, mint Gábornak, a filmnek is kisugárzása van. Aurája. Benne van, amit keletről hozott, benne van a dobolás, minden.
Ja és a legjobb: a nyugdíjasoknak föltétlenül ajánlom. Aki ráér, menjen el a mozi elé, amikor a vetítés kezdődik, nézze meg az öregeket. Aztán akkor is legyen ott, amikor kijöttek. Meglátja majd a csodát: tíz centivel magasabbak lesznek, és ki is egyenesednek, ha azelőtt hajlott volt a hátuk. Úgy, mint az ifjabb férfiak cowboyos filmek nézése után.
Sok levelet is olvastam mostanában. Például Zs. G. barátomét, aki Kanadából reagált arra, amit Szaddám Husszein kivégzéséről írtam. Kár, hogy hosszú, beidézném az egészet. Nagyjából egyetértünk, de adott új szempontokat. Például az amerikai halálbüntetésről írja: „Az állam mi vagyunk, amikor nem egy diktatóriumban élünk. Nagyon rossz, és nehéz, mint az állam egyik tulajdonosaként nekünk kell a halált kiosztani. De csináljuk, vannak esküdtek, államelnökök, katonák és egyéb társtulajdonosok, akik megteszik az ítélkezést helyettünk. Sok minden szól a halálbüntetés mellett, de csak akkor, ha az embert érdekli a bosszú gondolata. Ha nem, akkor, mint mi, megelégednénk egy súlyos börtönbüntetéssel is. Csak ne felejtsd, az Egyesült Államokban olyan sok helyen van hatalmas, életfogytiglani büntetés sokkal kisebb dolgokért (háromszor megbukik a bűnöző, automatikusan életfogytiglanit kap, még egyszerű kis garázdaságért, vagy bolti lopásért is!), hogy hozzájuk képest egy sorozatgyilkos, rendőrgyilkos, az erőszakos gyilkosok és a többiek megkövetelik, hogy őket ennél durvábban büntessék.”