Jött a derék

Olvasom, hogy Para pont ugyanúgy járt Gazsó L. Ferenccel, a Magyar Hírlap új-régi főszerkesztőjével, mint én, amikor 1992-ben átvette a Mai Nap elpusztításának irányítását. A Népszabadság szerint mostanában „Para-Kovács Imrét arra kérte, hogy ne csak publicisztikával foglalkozzon, hanem a valósággal is, írjon tehát tényfeltáró riportokat, akár a vidéki életről is. A szerző ezt nem fogadta el, amit ő nagyon sajnál.”
Úgy látszik, Gazsónak nincsenek új ötletei, mert nekem pontosan ugyanezt mondta, a sajnálást leszámítva, bár én nyilván nagy örömöt szereztem neki, hiszen elfogadtam az ajánlatát. Ez még az első médiaháború első csatájában volt. Ugyanis az nem a Rádiónál kezdődött, hanem a Mai Nap fölszámolásánál. Ha valaki nem emlékezne rá, az volt az első független napilap, a rendszerváltás előtt és alatt. Az fölszámolási akciót Csurka István – akkor még az MDF kellős közepéről - indította, a végrehajtó, az ostor csapása pedig Gazsó L. Ferenc volt.
Az úgy kezdődött, hogy egy jónak induló napon bementünk a szerkesztőségbe, és megtudtuk, hogy Horváth Istvánnak délig el kell hagynia a szerkesztőséget. Ez igazán derült égből való dolog volt, mert mégiscsak Horváth István találta ki a Mai Napot, igazán sikeres főszerkesztőként is bizonyított. Ha jól emlékszem, akkor éppen 165 ezer példánynál tartottunk. Ráadásul úgy, hogy – miközben a jogos elvárás egy laptól az, hogy két év után hozzon egy forint hasznot – az első évet ötvenmilliós pozitívummal zárta. Ez akkor nem számított: közölték, hogy egy órán belül takarodjon az épületből.
A szerkesztőség teljesen tanácstalan, zavarodott volt, hogy akkor most sztrájkoljunk-e vagy egyáltalán mit lehet ilyenkor kezdeni. Végülis úgy alakult, hogy Nagy N. Péterrel ketten mentünk be Pistához, hogy megkérdezzük. Azt mondta, eszünkbe ne jusson, itt sok-sok ember dolgozik, sok gyerekkel, ez már egy lejátszott játszma, sztrájkkal, lázadással nem érünk semmit. Amikor kifelé mentünk, nekem még megjegyezte, hogy azért azt tudjam, hogy Csurka neki háromszor üzent, hogy akkor maradhat főszerkesztő, ha engem, Pallagi Ferenccel eltávolít a laptól. Mondtam, hogy igazán szólhatott volna, megjátszhattunk volna egy álkirúgást, vagy visszafogom magam. Erre azt válaszolta: csak nem képzeled, hogy ha bármiben teljesítem a kívánságát, akkor tovább csinálhatom az újságot ugyanúgy, ahogy eddig?
Pista elment, jött a derék Gazsó. Mire beért, én már könnyű helyzetben voltam, mert telefonált Tamás Ervin a Népszabadságtól, hogy azonnal menjek át. Mondtam neki, hogy megyek, csak szeretném végig játszani a játszmát, kíváncsi vagyok, pár hét alatt hogyan tesz majd lehetetlenné Gazsó, vagyis Csurka.
Nyájas volt, bár kerülte a szemkontaktust, és a kézfogása miatt is gondoltam, hogy nehéz lesz megszeretni. Persze behívott, hogy elbeszélgessünk a jövőről. Nem volt bátorsága azonnal kirúgni, hanem – hogyan, hogyan nem – azt vetette föl, hogy én milyen kitűnő riporter vagyok, és mennyire jót tenne a lapnak is, ha riportokban számolnék be az ország életéről. Jeleztem, hogy eléggé csodálatos, amit mond, mert ő soha az életben nem olvashatott tőlem riportot. De hogy igenis, ő látja bennem a nagy riportert. Persze tudtam, hogyan kell riportot írni: bevezetés-tárgyalás-befejezés, közben hangulatfestés, párbeszédek, életképek, mifenék. Szépen, arányosan, ritmusosan, és persze legyen valami kis mondanivaló is. A szakmához hozzá tartozik, hogy itt, most, egy ültömben bármiről írok riportot. Ki se kell mennem a szobából. Gazsó komolyan gondolta – nem viccelek –, kinézte az ország legtávolabbi pontjait. Utazhattam minden héten. Nagyszerű emlékem például, hogy olyan magvas témákat bízott rám, mint egy szerencsétlen kisgyerek esetét, akit az anyja a budiba ejtett szülés után, de életben maradt.
Gazsónak nem volt szerencséje. Még Horváth Pista vezette be a „hét legjobb írása” nevű intézményt. Azt a szerkesztőség szavazta meg, és a nyertes kapott tízezer forintot, méghozzá azonnal. Nagyon sok pénz volt, akkoriban. Máig nem tudom, hogy valóban jókat írtam-e vagy a szerkesztőség tüntetett mellettem, de ahány riportot írtam, mindegyik a hét legjobbja lett. Ezért aztán szegény Gazsó kénytelen volt újabb cseleket kieszelni. Előbb az utazási hozzájárulást vonta meg – messze laktam -, aztán elvette a naponta járó újságokat, aztán azzal jött, hogy ügyeljek, mint a többi munkatárs. Csakhogy én főmunkatárs voltam. Ennek a rangnak az az egyik kiváltsága, hogy – amellett, hogy azt ír az ember, amit akar – nem kell ügyelni. Mondtam neki, hogy természetesen bármikor, ha például betegek az emberek. De hogy ugyanúgy kell nekem is, mint a többieknek. Jó, mondtam, de akkor vegyük elő a munkaköri leírásomat, írjuk át, aztán beszéljünk a pénzről. Milyen pénzről?! Hát a fizetésemelésemről, mert ugye több lesz a munka, nyilván több lesz a pénz is.
És ez így ment. Aztán egyszer behívott minket Kajóval - Katona Józseffel - is, aki szintén főmunkatárs volt. Igen ócska módon alkudozott. Mire fölvetettük, hogy nem lenne-e férfiasabb, ha azt mondaná végre, hogy nem akar, nem tud, vagy nem dolgozhat velünk. Akkor összeszedte magát, a markába temette az arcát, erőlködött, majd fölrikkantott: kimondom! Ki is mondta. Mi meg megjegyeztük, hogy jó, akkor beszéljünk a végkielégítésről. Hogy mit képzelünk, neki arra nincs pénze! Mondtuk, hogy kell kérni rá attól, aki megbízta, mert ugye nem gondolja komolyan, hogy mi megsütjük neki a pogácsát, ő megszerzi, megeszi, mi meg kapunk egy puszit és elmehetünk. Na az lett a vége, hogy megalkudtunk és elmentünk. Én a Népszabadsághoz.Aki szétszalajtja az egyik legjobb csapatot – köztük olyanokat, mint R. Székely, Szále, Megyesi, Para, Nyerges András – aki már nálunk ír – arról mit lehet még mondani? Egy élet munkája ilyen embereket összehozni. Mondjuk legalább Tóta W. Árpádot megtarthatná. Jól illett volna az új koncepcióba, hiszen egy sajtóetikai véglény, igaz: Uj Péter-epigon. Szakmailag. Bár annak jó.

Talán szerelem

Tegnap megint nagyokat jártam. Az autó nélkül való közlekedésnek vannak hozadékai. Például mindig ámulok a metrón. Nem csak azon, hogy mennyi sérült, beteg ember van, hány ember arcára van írva a szenvedés, hanem azon is, hogy mindig van történet.
Nagyon egyszerű: tegnap reggel például sok szomorú embert láttam. Szinte mind csak úgy nézegetett maga elé. Talán a ködös idő tette ezt velük, az a tudat, hogy eljött értük a tél. És akkor fölszállt egy férfi. Nem tudom, mi történhetett vele. Talán szerelem, vagy jó hírt hallott, látott valamit. Sugárzott az arca. Nem nevetett, csak mosolygott, csillapíthatatlanul. És nem telt el egy megállónyi idő, mindenkinek leolvadt az arcról a rossz kedv.

Valaki ezt írta, mert olvasta a naplómat: „Hogy te milyen függő vagy!! Hihetetlen! Ha nincs távolság, nincs meg az egymás iránti vágyakozás újratermelődésének lehetősége!”
Mert hogy, ugye, elment Kata.
Egy csöpp távolságra sincs szükségünk. Viszont borzasztó volt nézni, ahogy elválasztottak minket a törvények. Az üvegfalban megtestesült törvény, vagy legalábbis biztonsági szabály. Meg azt is, hogy például megmotozták, mint mindenkit. Akkor is kikérem magamnak, ha egy nő csinálja. Undorító, örömtelen ez az egész. De legalább láttam még egy darabig. Különben még mindig úgy nézem ilyenkor, meg mindig, ha „kívülről” láthatom, például az utcán is, hogy ha most látnám először, akkor is őt választanám-e. És: igen. Senki mást. És ez nagyon jó.
Keveset tudunk beszélni. Hajnaltól napestig tanul. Azt mondja, jó helyen van, nagyon jó a társaság, mindenki segítőkész, csak fárasztó. Azért ott sem tökéletes minden, mert például a szobákban nincs internet. Angliát ebből a szempontból másképp képzeltem. Egy irodából tud csetelni öt percet, mert sorban állnak a többiek. Aztán fölhív, onnan, de kicsit idegen a hangja. Nyilván azért, mert mások is hallják, amit mond, és siet, mert más is akar telefonálni.
Tegnap egy ottani kolleganőnél vacsorázott, ma pedig színházba viszik őket. Bár inkább jönne már. Úgy kellett volna, hogy én is kimegyek vele, bár fogalmam sincs mit csinálnék ott egy hétig, reggeltől estig egy angol faluban. Még csak nem is falu, hanem valami kastély, kerti házakkal. Bár, csak kitaláltam volna. Néha az is jó, ha egy országnak csak egy nagyon pici részét ismerjük meg, de azt nagyon.

A rés forrása

Éppen csak vánszorogtam, egész nap. Reggel Kiss Péterrel találkoztunk, mert a szerkesztőségben vendégeskedett. Érdekeseket mondott. Lett volna vagy száz kérdésem, de az ilyen beszélgetések az ilyesmire nem alkalmasak. Az megnyugtató volt, hogy higgadtan értékeli a helyzetet és a dolgokat. Néha az volt az érzésem, hogy túlértékeli Orbán Viktor politikai-stratégiai intelligenciáját és teljesítményét. Bár ez nem lep meg, hiszen elég gyakran hallom szocialistáktól. Mindenki azt képzeli róla, hogy olyan, mint egy nagy sakkozó: jó sok lépést lát előre. Ezzel szemben én úgy látom, hogy Orbán folyamatosan blöfföl, és arra számít, hogy ezt senki nem hiszi el róla. A sok blöfföt az legitimizálja, hogy komolyan veszik, és úgy reagál mindenki, mint ahogy egy normális demokráciában szokás. Mások tartása ad tartást az akcióinak. Ez elég különös, de ügyes. Írni nem tud. A beszédei csapnivalóak. Annyira próbál ravasz lenni, hogy még cselek egymást követő üteme is kiszámítható. A kétfenekezésen azonnal rajtakapható. Ráadásul egyre kellemetlenebb hangon beszél. Olyan ember, aki fölnőtt korában baloldali vagy liberális volt, az nem tud többé hitelesen jobboldali lenni. Nem azért, mert tehetségtelen, hanem azért, mert minden bőrből azért mégse lehet kibújni. Aki ádázul kommunistázik, az olyan, mint a – nyilvánosan - sokat buzivadász jelmezben parádézó férfiak. Látens, és leplezni akarja a hajlamát. Orbán egyetlen számottevő teljesítménye, hogy talált egy csapatot. Nem a szerencsétlen, egyre arctalanabb alvezéreire gondolok, hanem arra, hogy van mögötte pár ember, akik folyamatosan azt kutatják, hogyan lehetne rést találni a demokrácián, a jogrenden, a szokásrenden. Természetesen mindig sikerül. Orbán szinte azonnal lecsap ezekre, és vélhetően valami humort lát abban, hogy megpróbálja megkerülni a parlamentet, az alkotmányt, az íratlan szabályokat. Vitathatatlanul van némi humorforrás ebben, hiszen tükröt tart egy demokráciának. Azonban egy ezeréves társadalmat kár lenézni. Óriási hülyeség folyamatosan azt jelezni, hogy a miénk egy tizenhat éves demokrácia, hogyan is tudna mindenre azonnali választ, meg ugye, most tanuljuk… Nem: ez egy ezeréves ország, amelyik évszázadok óta olyan környezetben él, amelyikben lehetett tanulni. Itt minden rés hamar beforr.

Mászkálva, egyedül

Tegnap eléggé rossz állapotban voltam, mert éjjel kettőkor keltem – Kata egykor már virrasztott. Ez kellett ahhoz, hogy időben kiérjünk a röpülőtérre, mert indult a messzi Albionba. Továbbképzésre.

Mivel az autóm a szerelőnél ragadt, aki nem tudja, hogyan oltson el egy lámpát a műszerfalon, ami akkor is ég, amikor nem kellene, tegnap nem voltam rest, és megnéztem a röpülőtéri transzferdíjakat. Meglepetésemre nincs kartell: 4000 és 4700 között mozognak az árak. Háromnegyed háromra meg is jött a taxi. Természetesen olyan üres volt a város, hogy húsz perc alatt odaértünk, és a tavaszi hajnalban az épület előtt vártuk Andrást, Kata kollegáját.

Minden rendben ment, bár eléggé szívszorító volt az egész. Most nem csak azért, mert Kata elment és ez borzasztó, hanem azért is, mert szegény mohácsi cigányok is mentek Malmőbe. Kint volt három tévétársaság, és rettenetesen nyomorúságos volt, ahogy várakoztak a kicsi gyerekekkel. (A múlt héten egy társaságban voltam egy ismert cigány politikussal, aki fölhívta a figyelemet, hogy a cigányok népességében a generációs piramis a talpán áll, a miénk, meg a hegyén, és fölfelé terped. Ez azt jelenti, hogy csak akkor lesz rendes nyugdíjunk, ha a cigányok megfelelő képzettséget és munkát kapnak. Nem ártana ezen elgondolkozni.)

Szörnyű volt elbúcsúzni Katától, de még szörnyűbb, hogy utána hosszú ideig úgy ültünk, hogy egy üvegfal volt közöttünk, és telefonon beszélhettünk. Mint valami fegyintézetben. Arra gondoltam, hogy egy csomó mocskos, pitiáner terrorista miatt van ez így, meg az is, hogy a feleségemet tetőtől talpig megmotozzák, mert el akar jutni valahova. Ez a sok barom megrontja a virágunkat, és nem tudunk semmit tenni ellenük. Egyre jobb is lehetne minden, de az emberiség, mondjuk tízmilliomod része másképp akarja, és sikerül nekik.

Megvártam, amíg fölszállnak a repülők – mert nem tudtam, melyiken van Kata -, aztán elindultam. A napom olyan lett, mint egy járkálós film. Elmentem a Deák térig, ahol le volt zárva a másik metró, amivel át akartam menni a HÉV-hez. Fölmentem, hogy átsétáljak az Astoriához, de persze az is le volt zárva. Erre átmentem a Kálvin térre, ahol visszaszálltam ugyanarra a metróra, amelyiket két megállóval arrébb elhagytam. (Csodás volt az üres város a tavaszi melegben. Bár kissé koszos, s borzasztó, mennyi hajléktalan van. Nem is értem, hogyan juthattunk idáig. Szólni kellene a kormánynak, hogy a szocialistáskodásba beleférne, hogy tegyenek valami értük.)

Elmentem az Árpád hídig, ahonnan viszont sem Szentendrére, sem Tahiba nem indult busz. Átkeltem a hídon, és onnan már egyenesen Szentendrére jutottam. Kata a HÉV-en hívott, hogy szerencsésen megérkeztek. Hamar volt csatlakozás.

Ott bevásároltam, pihentem egy kicsit, kutyáztam, kertészkedtem – az főleg abból állt, hogy takarítgattam a kutyaszart – aztán megint pihentem, zenét hallgattam. Kicsit beszélgettem Pistával a szomszédommal, aztán visszaindultam a fővárosba. Hárman voltunk a buszon, meg a sofőr. Jól jöttünk. Megint sétáltam egy kicsit, mert nem bírtam betelni a tavasszal.

Délután gyakorlatilag tévézgettem. Nem is olyan rossz amerikai filmeket néztem. Volt benne idegen lényes, krimi, akció. Mondjuk, inkább bámultam ezeket. Úgy öt körül aztán nem bírtam tovább, esemeseztem Katának. Később beszéltünk is. Jó fáradt volt persze. Aztán még cseteltünk is egy percig.

Beszéltem Milánnal, Tamarával, késő este Wandával. Tamarával azért is, mert fölhívott, hogy én legyek a telefonmikulás, és beszéljek Marcival. Mivel megígérte, hogy jó gyerek lesz, állítólag ma küldök neki valami tomaszvonatot, ami nem tudom, mi lehet, de nagyon meg volt hatódva.

Bár inkább ne lenne

Kaptam pár levelet, kedves érdeklődést arról, hogy miért nem írok az úgynevezett magánéletemről mostanában.
Igazából nem is tudom. Bár van az a jelenség, hogy az ember körbeírja a dolgokat. Régebben voltam így, amikor egy-egy területen dolgoztam - például üzemi újságíró voltam - és egy-két, esetleg három év alatt már mindent megírtam, bemutattam, és egyszercsak az volt az érzésem, hogy újraírom, ugyanazt. Persze ez az újságírásban megengedhető, hiszen pár év alatt az olvasók tábora is megújul egy kicsit, vagy kiesik az emlékezetből, ami régebben már papíron volt. Sőt, néha kötelező újra leírni dolgokat, mert így rendezzük az ismereteket. Az ismeretek meg ahhoz kellenek, hogy bizonyos dolgokhoz, emberekhez viszonyuljunk. Csak kicsit unalmas a körbeírás.

De a magánélet, a napló, a blog más. Az emberi viszonyaink annyira megváltozhatnak, hogy nemigen lehet ugyanazt leírni évek után. Persze talán az a legérdekesebb, ha ugyanarról ismét írok – és ezt gyakran megteszem. Ezekből az látszik, hogyan változom. Ha ugyan ez valakit érdekel. Majd egyszer, ha lesz időm, akkor összenézem a véleményeimet. Annál is inkább, mert néha csak utólag jövök rá, hogy egyszer már megírtam azt, amit megint. Az elég borzasztó érzés, mert egyszercsak motoszkálni kezd bennem, hogy valahol már olvastam, vagy hallottam, ami kijött belőlem, és gyakran órákon át nem jövök rá, hogy azért ismerem annyira a szöveget, mert én írtam. Aztán, miután rájöttem, ez egy kicsi megnyugvást ad, mert mástól lopni mégiscsak nagyobb szégyen, mint magamtól. De ez se pontos: nem is loptam magamtól. Vagyis igen, de nem készakarva. Csak feledékeny vagyok, pláne, hogy nem nagyon érdekelnek a már kimondott gondolataim, azonnal elfelejtem őket, ami az elhülyülés jele enne, ha nem lettem volna mindig ilyen. Végülis van itt egy főszereplő, aki kicsit hülye. Erről is írtam már, legalább egyszer. Biztosan.

A kérdés az, hogy én változom-e. És ha igen, akkor az vállalható-e? Az is jó kérdés, hogy mostanában egyáltalán fontos-e a magánéletünk. Mondjuk akkor, amikor az utcát elárasztja a fenyegetés. Hogy érdekes-e, hogyan viszonyulunk ehhez az itt szinte ismeretlen erőszakhoz? Készen vagyunk-e arra, hogy bármikor ölni kell? Embert. Az életünk, a családunk védelmében. Vagy bámuljuk a saját kipusztításunkat, mint másokét? Lehet-e magánéletünk, ha mindenkire rátámad az erőszak? Megint egyszer birkaként nézzük végig a történelmet, ami nem más, mint a célirányos pusztulás nagyon fölgyorsított folyamata, vagy tanulunk végre abból, amiről az emlékműveink szólnak? Az emlékműveink, amelyeket folyamatosan meggyalázunk, tehát be kellene tiltani mindet. Lerombolni, mert nincs fölöslegesebb, mint az emlékeztető olyanoknak, akiknek nincs emlékezetük. Vagy, ha van, az annyira szelektív, hogy bár inkább ne is lenne.

Mennyire más az, ha valaki kicsit közszereplő? Illik-e írni arról, hogy mondjuk az ember eljár a gyerekkel uszodába? Vagy, hogy Márton napon, éjjel kint kóboroltam az erdőben, és Szonját, az unokámat vártam, aki a Waldorfosokkal valami lámpákat gyűjtött az erdőben? Majdnem megfagytam, de jót pisáltam a gyönyörű ég alatt. Az a második legjobb dolog a férfiak életében. Vagy, hogy láttunk szivárványt, Milossal. Vagy, hogy a szerelmem ma vett egy utazótáskát? Mert majd elmegy Londonba, tanulni.

Szóval nem nagyon tudom, hogy mostanában érdekes-e az életünk. Ráadásul az egyik rokonom - jó szándékkal - fölhívta a figyelmemet, hogy sokkal szerethetőbb az a pasi-kép, amit magamról a naplómban kialakítottam, mint a valóságos. Akkor viszont vigyázni kell, mert nem tisztességes ez a manipuláció. Bár nincs is értelme, mert semmit nem akarok elérni vele. Hacsak nem valami titkos emlékművel állítani magamról. Az meg minek?

Azt is írta, hogy én egy önző és hiú ember vagyok valójában. Ez nyilván nem derül ki a naplómból. Szerintem már önmagában abból, hogy valaki nagyobb nyilvánosság előtt naplót ír, kiderül, hogy hiú és önző. Ehhez képest már nem nagyon lehet javítani a képen. Normális ember nem ír naplót, nyilvánosan. A normális ember kerüli a nyilvánosságot, mert veszélyes és megalázó lehet.

Pláne, én azt is tudom, hogy vannak, akik kifejezetten undorral olvasnak. Néha megírják, megüzenik. Persze mindig megkérdezem, hogy minek fáradnak ilyesmivel, miért jó nekik, ha rossz nekik. De ez még mindig jobb, mint amit Fiala műsorában hallottam: egy jobboldali ember minden nap megveszi a Magyar Nemzetet, hogy támogassa, hogy legyen, de nem bírja elolvasni. Annyira undorodik. Borzasztó. Most majd biztosan a Magyar Hírlapot is veszi. Különben Széles úr nem gondolta rosszul, hogy kellene egy jó jobboldali lap, mert most nincs olyan, amelyik mértékadó lehetne. Csak abban tévedett, hogy egy baloldali liberális újságot át lehet állítani. Nem lehet. A Magyar Nemzetet sem sikerült. Megszűnt az újságsága. Széles úr másik, rettenetes tévedése Gazsó L. Ferenc kinevezése. Én dolgoztam vele. Az abból állt, hogy Csurka parancsára megpróbált kiszekírozni a Mai Naptól, amit Csurka parancsára elvettek Horváth Istvántól, és megkapta ő. A kiszekírozás fölösleges volt, mert nekem már volt helyem a Népszabadságnál, csak kíváncsi voltam, milyen eszközöket vet be. Hát mindent bevetett. Hogy mi értelme volt, nem tudom, de az tény, hogy akkorát esett a példányszám, hogy még a külföldi befektető – nem írom le a nevét, mert szintén ki nem állhatom – dollármillióit is vissza kellett adni. Gazsó L. Ferenc az a típus, aki gyön, lát és veszít.

Amúgy én is, csak annyi előnyöm van, hogy én tudom magamról, és nem hagyom, hogy sorsokat meg komoly dolgokat rám bízzanak. A hiúságomnak és az önzésemnek tehát vannak határai.

Parasztok

Állunk a sorban és egy pasi önfeledten cigányozik. Hogy a motorosok milyen jól tették, hogy a kurva Olaszliszkába, meg hogy a Bayer Zsolt végre megmondta.
Mondom neki, hogy minek ez az egész, nincs is itt egy cigány se, akit megrémiszthetne. Akkor meg minek? Itt csak parasztok vannak, amerre a szemem ellát.
- Milyen parasztok? - kérdezi.
- Hát parasztok.
- Mi, meg ezek itt, miért lennénk parasztok?
- Mert Magyarországon vannak a parasztok meg a cigányok.
Mi parasztok vagyunk. Sápadt az arcunk.
- Kicsit gondolkodik, aztán kiböki: de én nem vagyok paraszt!
- Sajnálom: nem mindenkin látszik. Sajnos közismert, hogy Magyarországon cigányok vannak és parasztok. Így mondják.
Lehet választani.
Látom, hogy mindjárt kiáll a sorból és elmegy. Be is mozdul, de aztán inkább megint felém fordul:
- És a zsidók?
- Azok is parasztok.
Nem szól semmit, hátat fordít. Szinte hallom, ahogy kattog benne valami. Lehet, hogy örökre kiakad.

A brüsszeli veszedelmes

Orbán Viktor nyilván nem vette észre: azok, akik a kommunistázásba túlságosan belelovallták magukat - néha persze meglehetősen bolsevista orbáni módszerek hatására -, kimorzsolódtak a politikából. Ez azért van, mert a „kommunista” végső szitokszó, átok, aki sűrűn a szájára veszi, az arról tesz tanúbizonyságot, hogy beszorult, nincs érve, nincs gondolata. És ezt látja, érzi az istenáldotta nép is. Az, amelyik nyolcszázezer pártaggal képviseltette magát az úgynevezett kommunistákat tömörítő pártban. Bár a Fidesz meg a polgári körök meg a többi kapcsolódó mifene hajlamos elfelejteni az érintettségeket, azért egyenként az emberek összerezdülnek ám! Tán még az Orbán-családban is. Nem, mintha bűnösek lennének mindahányan, ám nem kedvelik, ha emlékeztetik őket valahai árnyékosabb sorsukra.
Orbán most azt hiszi, hogy a stasbourgi beszédéből parádésan kimosta magát, és rettentő nagy győzelmet aratott a rárontó bizottsági tagokon a parlamenti vizsgálatkor. Pedig nem: az emberek sokaságában ma is az motoszkál, hogy bizony ő mégiscsak egy hazaárulkodó. Annyira elégedett magával, hogy folytatja, immár Brüsszelben is.
Ott most megismételte azt, amit két héttel ezelőtt Strasbourgban mondott, bár egy kicsit tovább ment: szerinte Közép-Európában nem a szélsőjobboldali eszmékből, vagy az ilyen típusú politikai erők újjászületésétől kell félni, hanem a kommunistáktól. Vagyis - hogy ne érjen minket az önkényes kiemelés vádja - a demokráciára nézve az igazi kihívás a régi kommunista hatalomgyakorlási módszerek újjászületése.
Bár az a személyes magánvéleményem, hogy Orbánnál bolsevistább párt- és állami vezetőnk nem volt a rendszerváltás óta, meglehetősen meggondolatlannak is találom, amit mond. Nem hiheti komolyan, hogy a gyurcsányozó-kommunistázó szajkózás elnyomhatja az emberekben azt az érzést, amit az utóbbi néhány hétben a szélsőjobboldali nyomulás váltott ki itt, ahol akár csak ezekhez hasonlítható, pláne az emberi életekre, az alkotmányos rendre veszélyes baloldali megmozdulás a rendszerváltás óta nem volt. Legalábbis nem emlékszem, hogy veres zászlók alatt vonuló uszítók és proletárok tobzódtak volna akasztást, Dunába lövetést és marhaságokat követelve. Pedig a vörös zászlót már csak arra való hivatkozással is meg lehetne lobogtatni, hogy bizony Szent István is azt használta. De valahogy a baloldaliaknak nincs szükségük arra, hogy a saját vágyaikat és paktumaikat lobogókkal, szónoklatokkal, rebellióval takarják. Persze lehet, hogy csak ravaszak, és éppen ezért csakugyan veszedelmesebbek, mint az újfasiszták, mondjuk. Meg Orbán. (Népszava)

Veres András (A nap embere)

A megyéspüspök odanyilatkozott, hogy egyrészt tűrhetetlennek tartja a rendőri brutalitást és nihilizmust, másrészt - természetesen magánemberként -, ha csak teheti, kijár majd a szombathelyi kormányellenes tüntetésekre, ám azokon nem szólal föl.
Nem hallottam Veres püspököt nyilatkozni a tévészékház ostroma után - mint ahogy az egész egyházat se - arról, hogy elítélné a brutalitást és a nihilizmust, mint ahogy október huszonharmadika reggelén sem kezdtek hangos, féltő médiaimádságba. Nem fohászkodtak szégyenkezve a békés árpádsávosok miatt, akiknek elődei katolikusok ezreit (is) elpusztították. Pedig nem ártott volna. Talán a Gyurcsány által mély erkölcsi válságba taszított, amúgy bizonyára igen vallásos, felebaráti szeretettől átitatott uszítók és közzavargók közül néhányan hallgattak volna az isteni eredetű szóra. Talán úgy kevesebb rendőrrel, csekélyebb brutalitással sikerül ünnepelni. Pláne, hogy egy ilyen ünnepen Mindszenty is példaként hozható az őszinte, imádságos képbe, vagyis könnyedén aktualizálható – és nem csak nihilista médiaszempontból, hanem valóságosan és őszintén.
Anélkül, hogy védelmembe venném a rendőröket, ha püspök lennék, én vigyáznék velük. Egyrészt az emberek döntő többsége egyetértett a föllépésükkel – és ezek közül nagyon sokan vélhetően vallásosak. Másrészt nem lepődnék meg, ha kiderülne: a rendőrök között – pláne a rokonságukban - talán több istenhívő ember van, mint az utcai harcosok népében. Nehogy megint az legyen, hogy az egyház többet veszít a politikai állásfoglalásain, pláne hallgatásán, mint amennyit nyer. Kár lenne: a társadalmi békéhez szükség lenne a papok hiteles, emberféltő józanságára. (Népszava)

A halálfejes tetkó

Néztem Szaddám Huszeint, ahogy hallgatta a halálos ítéletét. Nyilvánvalóan megzavarodott ember – kicsit az ítéletet hallgató Ceaucescura emlékeztetett -, amin nem is csodálkozom: a gyilkosok nagyon tudnak félni a haláltól. Szégyelltem nézni. Annyi tartás volt benne, mint a rendszerében.
A múlt héten meg Kádár utolsó beszédét hallhattam. Valami mélységes szomorúság költözött belém, és másnapra is rám telepedett. Ha Magyarországon lehetett volna Kádár-per, vajon kitörtek volna zavargások, ha elítélik?
Mi vezethet arra, hogy egy ilyen embert, mint ez a Szaddám, bárki is sajnál? Egy olyan országban, ahol mi sem természetesebb, mint az erőszakos halál.
Az más kérdés, hogy én ellenzem a kivégzését, mert minden kivégzést ellenzek.
Vannak, akikkel idejében végezni kell, hogy elkerüljük a kivégzést. Egy megszállt országban óhatatlanul pecsétes lesz az előző hatalom ellen bármilyen pör. Az a gyanúm, hogy a volt iraki diktátor nem is tudja fölfogni, mi történik vele, hiszen egészen más rendszerben gondolkozik, mint mi. Az ő életében, értékrendjében vélhetően teljesen természetes a gyilkolás. Gyerekkora óta. És nem csak elvben, hanem a gyakorlatban is. Csak valahogy azt nem érti, ha ő kerül sorra.
Ha Magyarország idejében megszabadult volna a halálbüntetéstől, ma egészen másképp beszélnénk ötvenhatról, Kádár sorsáról.
Kádár is úgy járt, mint az a maffiafőnök, aki szerencsével vagy ügyeskedve életben marad, aztán tisztára mosott tőkével beépül a rendbe, és nagy hatalomra tesz szert. Kádár vérrel mosta „tisztára” a „tőkéjét”, amit a szovjetektől kapott. Tartóinak bizonyította alkalmasságát. De aztán bűzlött is az mindig. Hajlamos vagyok azt hinni, az ő értékrendjében Nagy Imre meggyilkoltatása semmi mást nem jelentett, mint azt, hogy folytatott egy harcot a jól megszokott eszközökkel. Azt hiszem, hogy a Szovjetunióban biztosan, és egy időben Magyarországon is veszedelmesebb dolog volt kommunistának, párttagnak lenni, mint közönséges halandónak. A kommunisták az egymással való leszámolásban alkottak igazán maradandót. Bár ezen sincs mit csodálkozni, hiszen okkal gondolható, hogy aki egy egypártrendszerben belép a pátba, az azért teszi, mert akar valamit, ha meg pozíciót is szerez, akkor pláne akar. Az egypártrendszerben a nem elhanyagolható és a veszedelmes ellenfél a pártban van. Kádár is, Nagy Imre is egész életét úgy élte le, hogy vagy engem ölnek meg vagy én ölök, öletek. Vérmérsékletük és sorsuk alapján vélhetően Nagy Imre követett el kevesebb – polgári értelemben vett – aljasságot, bár keveset tudok szovjetunióbéli éveiről. A kommunista erkölcs része volt a följelentési kötelezettség. Hajlamos vagyok azt hinni – mérhetetlen jószándékkal -, hogy a följelentő sokszor nem tudta, hogy milyen következményekkel jár a följelentés. Másrészt viszont a följelentések jelentős része valószínűleg abban fogant, hogy ha én őt nem, akkor holnap ő, engem. Ez egy borzalmas világ, föl se tudjuk fogni. Még én se, pedig éltem benne.
A lényeg az, hogy Kádár Nagy Imrét szinte a kommunista párt szokásrendjének megfelelve pusztította el. Sőt maga az eljárás is megfelelt a korabeli bíróságosdis - de „te is tudod meg én is tudom, hogy mi lesz az ítélet” – párt- és államrendnek. Abban a sztálinista közegben, amiben ők politizáltak, Kádár szinte a lehető legtermészetesebben viselkedett – bár egy kicsit csodálkozom, hogy a szovjetek miért nem mészároltatták le az egész snagovi csapatot asszonyostul, gyerekestül. Kádár vélhetően föl se tudta volna fogni, hogy ha életben hagyja Nagy Imrét, és a forradalmárok közül csak azokat ítélteti el, akik csakugyan, például lincselésben vettek részt, vagy köztörvényes bűnöket követtek el, Nagy Imre mítosza úgy kopott volna el, hogy ma már szinte alig emlékezne rá valaki.
De Kádárnak ölnie kellett, mert ezt tanulta. Akkor is, ha már szinte konszolidálódott a hatalma, és paktumot kötött a néppel. Ne felejtsük el, hogy a proletárdiktatúra vallása mit gondol az osztályárulóról. Az orvosegyetemi etika tankönyvben még a rendszerváltáskor is az volt bele írva, hogy nem szabad megölni az anyánkat, kivéve, ha osztályárulást követ el. Három évtizeddel Nagy Imre kivégzése után!
Kádár alighanem csak rövid időre készült. Talán abban bízott, hogy aztán szolgálataiért cserébe életben maradhat. Ha nem is itthon, hát a Szovjetunióban.
Nem számíthatott arra, hogy közben az egész borzalmas szocialista világrendszer egyik legelviselhetőbb országát hozza létre. Honnan gondolhatta volna, hogy a népek megszeretik? Sőt a világpolitika jelentős szereplői is úgy találják, hogy ő az ellentábor egyik legnormálisabb, és legtisztességesebbnek látszó politikusa – a „kompromisszumok robotosa”. Azt hiszem, arra sem számított, hogy a világon – a moszkvai főnökeit és táborbeli kollegáit leszámítva – valaha is bárki érdemben szóba áll vele. Hogy valaha is azt érezheti, hogy külföldön tisztelik, és – tagadhatatlanul – szereti a népe, legalábbis a többség. A maga módján, persze.
A véreskezű keresztapából jó király lett. Nem tudom, mit gondoltak róla valójában, például a külföldi tárgyalópartnerei. Nem tudom, hogy a konszolid uralkodó inge fölcsúszott-e néha, és kilógott-e a halálfejes tetkó. De biztosan méltán képzelte, legalább rossz álmaiban, hogy véres a körme alja, az szinte biztos. És álmatlan éjszakáin a vér bűzlött, hiába körömkefézett. Azt tudjuk, hogy rendkívül intelligens ember volt, ezt kár is lenne elvitatni. A maga módján polgárosodott is, és ez akkor is hat a lélekre, ha amúgy észre se vesszük. Bizonyára eljött az idő, amikor a királynak szembe kellett néznie a rablógyilkos múlttal. Ebbe őrült bele. Hogy ez méltó büntetés volt-e, avagy sem, azt nem tudhatjuk. Azt hiszem, sokat szenvedett. Tudta, hogy ha nagy történelmi személyiség is lesz, ám az a fajta, akire mindig – ha van ilyen – szeretetteljes undorral emlékeznek. Sorsának az a része, hogy pont azon a napon halt meg, amelyiken Nagy Imrét rehabilitálták, már nem más, mint a történelem giccsesedésre való hajlamosságának bizonyítéka.Fogalmam sincs, miként álmatlankodott hatalmának idején Szaddám, akire talán soha senki nem nézett tisztelettel – kivéve népének rettegő rajongóit -, de valami közös mégiscsak van a sorsukban. „Másképp” gondolkodtak. Számunkra szinte fölfoghatatlan módon. Ez nem menti föl őket, ám kötelességünk megemlíteni – hátha egyszer mi is valami hatalom közelébe emelkedünk.

Az út Tibetbe

Amikor Avrammal kiszabadultunk a táborból, és már olyan messze jutottunk, hogy megállhattunk, letérdelt a földre, a porba, és imádkozott. Azokért, akiket megöltünk. Nem követtünk el bűnt, pláne ő, aki természetesen senkire nem emelt kezet, de még én sem, hiszen nem tudtam ölni. Beteg voltam és erőtlen. A barátaink, akik helyettünk pusztították el az őröket, mind meghaltak, így hát Avram magára vette a terhüket. De nem értük imádkozott, mert szerinte nem volt miért, hiszen bátor és igaz emberek maradtak halálukban is, hanem az ellenségeinkért.
Mondtam neki, hogy egyrészt jobb lenne, ha tovább mennénk, mert mit lehet tudni, hátha követnek, másrészt még jobban venném, ha valami erdőbe jutnánk végre, és mondjuk egy patak mellett pihennénk. Tán még aludni is mernék. Fölváltva. Erre azt mondta, hogy alhatunk mindketten, akár ott a porban is, mert Isten kezében vagyunk. Ha ő nem akar megvédeni minket, vagy direkt elleneink kezére ad, akkor hiába bujkálunk. Ha meg életben akar hagyni, akkor akárhol lehetünk.
Meglepett, hogy még mindig hisz Istenben. Néztem a megnyomorított, csontsovány, gennyedző, büdös, kínban kelt sebekkel borított, korbács- és szögesdrótnyomos, majdnem meztelen testét, és megpróbáltam megérteni, miért nem kérdez Istentől valamit, legalább. Ha én hittem volna, már csak kérdésem maradt volna.
Ám hitének révülete már nem volt a régi: azért hagyta abba az imádkozást, mert meglátott egy sáskát, gyorsan elkapta, és a lábainál fogva, tulajdonképpen a körülményekhez képest illedelmesen a szájába vette és elrágta.
„Látám, hogy jó vala,” – mondtam – „az étvágyad.”
Igazán elégedetten mosolygott.
„Legjobb a sáska.”- mondta.
Aztán mentünk tovább a távoli erdő felé. Hol ő támogatott engem, hol én használtam őt valami mankóféle gyanánt. Közben arról is beszélgettünk, hogy milyen jó lenne valami bibliai földön sáskajárásba keveredni. Mindenki odaveszne, mi meg föltűnően pufókásan vonulnánk ki a pusztából a Vöröskereszt csodálatára.
„Menjünk inkább Tibetbe.” – mondta Avram.
Mondtam, hogy jó, így aztán már nem csak „úgy” araszoltunk tovább, vakon bele, hanem egyenesen Tibetbe. Nem volt nehéz engem erre rávenni, mert régóta készültem oda. Olvastam, hogy arrafelé egynémelyek befalaztatják magukat, de úgy, hogy csak egy kicsi lyuk marad az ajtó helyett, amin ételt adnak be, meg a küblit cserélik, és így elmélkednek akár tíz éven át. Teljes némaságban.
„Izgalmas lenne.” – mondta Avram, és tudtam, hogy ezt nem tréfából mondja, hanem azért, mert átfutott rajta, hogy ez aztán az igazi, nagy kaland. Tíz év egy lyukban. Úgy, hogy senki se szól feléd. Kijössz és többé semmi, pláne senki nem zavarhatja meg az elmédet. Átlátsz a kőfalon is, nemhogy az emberen.
„Kár, hogy nincs már tíz évem.” - mondtam. Erre Avram hangosan röhögni kezdett. Azt motyogta, hogy „dehogynincs, dehogynincs, ha innen kijöttél már nem is halhatsz meg”.
Nem kijöttem, hanem kiszabadítottak, gondoltam. Az nem ugyanaz. Még ha mindazok életereje belém költözik, akik ott pusztultak miattam, az se elég. Én már ráfordultam a halálra. Avram is. Ez olyan, mint amikor a magzat úgy izeg, hogy a feje idejében bejusson a szülőcsatornába.
„Talán Tibetben rendbe jövök.”
„Jakvajon és jó teán.”
„Jó levegőn és imádságon”.
„Te nem is tudsz imádkozni.” – mondta Avram.
Ebben maradtunk, mert nem akartam vele vitatkozni. Egy éven át nyüstöltem azzal, hogy mennyire hiábavaló minden, mennyire nem hat semmit a sok istenes hókuszpókusz meg ráolvasás. Agyonverik vagy éhen halasztják az embereket. Isten meg nincs sehol. Vicces, hogy a semmiben is ő van, de nem is akarom ezt megérteni. Nem igaz, hogy a lélek hizlal.
Megálltunk, hátra néztünk, és úgy tűnt, mintha meglepően gyorsan haladnánk. Pláne ahhoz képest, hogy fölfelé tartottunk. Azt láttuk, hogy mintha hamarosan egy sziklafalhoz érnénk, ott már csak föl kell mászni a repedéseken, föl a hófoltokig, aztán át valami hegygerincen, és nyilvánvaló, hogy azon túl már Tibet van. Mi más?
„Istenem, látni a Himaláját!” – mondtam.
„Egész életemben arra vágytam.” – vallotta be Avram is. – „A látványa is elég ahhoz, hogy örökre tudd, mekkora vagy.”
Elhatároztuk, hogy kicsit gyorsabban szedjük a lábunkat. Pláne, hogy csakugyan valami erdőbe kell érni éjszakára, jó avart is kereshetünk, hogy legyen miben aludni. Különben megfagyunk. És valami bogyó is kellene. Vacsorára.
Elképzeltem, milyen jó lenne egy egész napon át avarban heverészni. De úgy sose érünk Tibetbe.
Akkor hirtelen meghallottuk a harangszót. Vékony kis kolomp volt inkább, de biztosan tudtuk, hogy toronyból, vagy afféléből jön, és templom is van ott. És mintha szemből jönne. Csak azt nem értettük, honnan, mert hogy előttünk a meredek sziklafal volt. Húztuk magunkat tovább, és egyszercsak kutyák ugattak, aztán emberek jöttek elő. Katonák voltak, előre – persze ránk – tartott gépkarabélyokkal.
„Állj!” – mondta az egyik.
Megálltunk, és föltettük a karjainkat. Amilyen magasra csak bírtuk.
„Ezek meg hogy néznek ki.” – nem kérdezte, mondta a katona, amikor mellénk ért. -„Szökevények vagytok?”
„Persze. És milyen országban vagyunk?”
„Most léptétek át a határt.”
„Tibetét?” – kérdezte Avram.
„Inkább csak Bulgáriáét.” – mondta nevetve a katona.