hétfő, augusztus 21, 2006

Istencsapás?


Ha hinnék Istenben, azt gondolnám, hogy az ünnepesti katasztrófa az Ő büntetése volt, mert még ünnepelni se tudunk méltósággal. Nem lepődnék meg, ha lennének ilyen hangok. Pedig Isten figyelmeztetett, nem is tudom, hányszor, csak az utóbbi hetekben. Ez már nem az az ország, mint amelyikben, mondjuk húsz éve éltünk. Akkor talán elég volt esőkabátot vagy esernyőt vinni, ha zivatar lógott a levegőben. Aki csak a Déli pályaudvar környékét látta az idei nyári viharok után, tudja, hogy megváltozott a világ. Háborúban állunk a természettel, és ő az erősebb. Valahogy ezt még nem fogtuk föl. Legalábbis erre utal, hogy tervünk sincs arra, hogy mit kell tenni, ha támad.
Persze nem az a baj, hogy az ünnepeken is széthúzunk, hanem az, hogy még az életet se tudjuk megvédeni, pedig minden eszközünk megvan a védelemhez. Augusztus huszadikán este pontosan az történt, mint jó másfél évvel korábban az írott történelem egyik legnagyobb katasztrófájában, amikor cunami söpört az Indiai óceán környékén. Minden eszköz megvolt arra, hogy észleljék a veszélyt, közvetítsék a hírt, figyelmeztessék az embereket, csak éppen nem voltak összekötve az információs rendszerek. És nincs felelős. Nem ember, hanem rendszer.
Hogyan lehetséges az, hogy én azért nem mentem el gyerekkel a tűzijátékot nézni, mert az ablakból láttam, hogy jön a vihar, az arra illetékes hatóságok pedig a meteorológusok még időben érkező, tudományos alapú figyelmeztetése ellenére nem voltak képesek egy milliós tömeget figyelmeztetni? Nincsenek illetékesek?
A meteorológusok olyan eszközökkel rendelkeznek, amelyek éppen elegendőek ahhoz, hogy nagy pontossággal fölmérjék a vihar átvonulásának lehetséges sávját, a vihar erejét és időpontját. A jelek szerint a rendőrség kivételével erről senki nem értesült. Ők meg nyilván nincsenek fölhatalmazva az előre jelezhető folyamatok leállítására és visszafordítására. Nem fogadható el, hogy nem lehet „hektárra pontosan” előre jelezni. Ha bármekkora a valószínűsége annak, hogy pont a tömeg közepére csap le a szél és az eső – pláne miután az ország más részeiben már pusztított -, felelősen dönteni kellene: nem lehet ugyanis milliós tömeget ilyesminek kitenni. Maga a tűzijáték a legteljesebb szélcsendben is életveszélyes cirkusz, hiszen bármikor bomba eshet a tömegbe, de az is lehet, hogy valaki megőrül, vagy éppen terror-szándékkal kelt pánikot. Tulajdonképpen a mai világban ez az egész budapesti vigadalom úgy, ahogy van, óriási felelőtlenség.
Lehet persze ebből is politikai ügyet csinálni, nyilván meg is teszik majd az arra hivatottak De mielőtt belekezdenének, emlékezzünk arra, hogy a város főpolgármestere egyszer – egy vihar után – tornádóriadót rendelet el. Az nem érkezett meg, ezért a főpolgármestert nyilvánosan kiröhögték, megszégyenítették. Ugyanez történt pár hete Miskolcon, ahol a polgármestert föl is jelentették rémhírterjesztésért. Mostantól talán nem is olyan viccesek már az ilyen esetek. Igenis kell lenni egy városban olyan embernek, aki vállalja a felelősséget, a tévedés kockázatával, és idejében ki meri mondani egy tömegrendezvényre, hogy márpedig az ilyen vagy olyan veszély miatt elmarad. Teljesen mindegy, hogy az a polgármester, a rendőrkapitány, vagy a katasztrófavédelem parancsnoka. Most ezt aligha kérhetjük számon, mert a rendszer hiányzik, és hiányozna akkor is, ha más lenne hatalmon. Ez nem politikai, hanem rendvédelmi, ha úgy tetszik, katonai kérdés. Ha nem tudjuk fölépíteni a felelős rendszert, akkor legalább arról kell gondoskodni, hogy a meteorológusok üzenete eljusson a néphez. Rádión, televízión, esemesen, mindegy. Hogy ha az arra hivatottak képtelenek felelős döntésekre, legalább a tömegben állók dönthessenek.
És egyébként is, ha egyszer végre képesek leszünk rendszerben gondolkozni, akkor talán odáig is eljutunk, hogy megértessük az emberekkel, hogy katasztrófa, pánik esetén miképpen kell viselkedni embertársainkkal. Például: ki kell nyitni a szállodákat, az éttermeket, a kocsmákat, a templomokat, de még a lépcsőházak kapuit is. Ne legyen mentség arra a szégyenre, ha valaki, mondjuk a behordott kosztól való félelem miatt ezt megtagadja. (A hírek szerint az emberek többsége nagyonis normálisan viselkedett, és ennek köszönhetjük, hogy nem lett még nagyobb a katasztrófa.)
A polgármesteri vaklármákon ezentúl majd nem nevetünk. Arra azonban kíváncsi vagyok, hogy mikor értik meg a szervezők, hogy teljesen fölösleges olyan tűzijátékokat rendezni, amelyet nem lát senki, viszont a széltől és a víztől föl nem robbant patronok miatt különösen veszedelmessé válhat. Emlékezzünk: az ezredfordulós ünnepségeken felhő ereszkedett a városra, csak pár méterre lehetett látni, a szervezők mégse állították le a puffogtatást. Ez közröhej tárgyává tette Magyarországot. Most pedig kifejezetten tragikus volt, hogy miközben már emberek haldokoltak, vagy fetrengtek a sérüléseiktől kínlódva, gyerekek vesztek el, egymást taposták a szétázott menekülők, hajók karamboloztak, utasaik vesztek a Dunába, három televízió közül kettő képtelen volt folytatni a közvetítést, mindez a tűzijáték fényében történt, mert a pirotechnikusok képtelenek voltak abbahagyni a már senkinek sem szóló műsort, noha a vihar a durrogtatás első perceiben tört ki. Muzsikaszó mellett. Holott a hangszórókat arra lehetett volna használni, hogy figyelmeztessék a népet. És közöljék, hogy mondjuk jövő szombat az esőnap.
Ez a jelenség mindent elmond egy országról, amelyik pillanatnyilag teljességgel alkalmatlan tömegrendezvények szervezésére. Mint ahogy annyi másra is. (Népszava)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése