Imidzsébe vagy mi a fenéjébe

A hét végén vettünk egy hajnyíró gépet, amivel Kata mindjárt le is vágta a szőrömet. Ez teljesen barátságos megoldás, egyszerűen csak végig kell húzni a fejbőrömön, és négy centis lesz a hajam, és aztán csak meg kell ismételni, mondjuk havonta egyszer. Benne van három fodrász- vagy borbélykodás árában, vagyis a negyedik hónapban már megtérül. Tulajdonképpen utálom a hajvágást, elképzelhetetlen, hogy beüljek egy fodrászatba. Még soha nem fordult elő, hogy ott, vagy utána jól érezzem magam. Persze ez olyan harminc-negyven éves emlékekre épül. Akkoriban a haj hosszának más jelentése volt, mint most. Az emberi jogok elleni brutális támadásnak, az elnyomás biztos jelének vettük, hogy ránk kényszerítették a rövid – pláne fölnyírt – hajviseletet. Én persze már akkor is kicsit nagyobbakat hősködtem, mint amennyit még elviselt a környezetem. Tizenöt éves koromban, két hét alatt – történetesen a Fekete tengeren – kinőtt a szakállam, és attól kezdve azt se volt kedvem vagdosni. Szegény apám ettől annyira dühös volt, hogy állandóan fenyegetőzött, dühöngött. Mint később kiderült, ennek politikai eredője is volt, hiszen ötvenhat után a szakáll viselete afféle provokáló magántüntetésnek számított. (Volt egy ismerősünk – pap -, aki tíz évig nem kapott útlevelet. Akkor aztán tiszteletteljesen megkérdezte, hogy miért… Megmondták neki, hogy a szakálla miatt. Amikor közölte, hogy ez nála foglalkozásos rendellenesség, és amúgy Moszkvában lakik a főnöke, persze azonnal megkapta. Ilyen sunyi világban éltünk.)
Történt egyszer – már olyan tizennyolc voltam –, hogy szegény apám valamelyik barátjának a jelenlétemben mesélte: volt nála egy ember, aki fölvételre jelentkezett. Egy mérnök, kitűnő papírokkal. Azt mondta neki, hogy ha levágja a szakállát, másnap fölveszi. Ő meg erre azt válaszolta, hogy szabad idejében zenész, az együttes imidzséhez hozzá tartozik az ő szakálla, nem vághatja le. Erre apám azt mondta, hogy jó, ha levágta, jöjjön vissza. Én attól a naptól kezdve végképp nem borotválkoztam. És föltűnően gyakran jártam be apám irodájába – ami azelőtt egyáltalán nem volt szokásom. Fenyegetőzött, könyörgött, végül jelentős összegeket ajánlott. Mindig mondtam neki, hogy „a mérnök”.
De előtte, már gimnáziumban is volt gondom. Negyedikben ez odáig fajult, hogy az igazgató behivatott. Azt mondta, hogy elege van, naponta panaszkodnak rám a tanárnők a szőrös pofám miatt. Ő tökéletesen megérti, ha lázadok, így is van ez rendjén, de én is értsem meg őt, és ezért kér, hogy legalább minden hétfőn reggel borotváltan jelenjek meg az iskolában. Úgy is lett.
Később az volt a legjobb eset, amikor egyszer a vezető napilap rovatvezetője behívott, hogy olvasta az írásaimat, tehetségesnek talál, mi lenne, ha otthagynám az üzemi lapot, ahol dolgozom, és a rovatába jönnék. Mondtam, hogy jó. Erre azt kérdezte, hogy tagja vagyok-e a pártnak. Mondtam, hogy nem. Azt mondta, nem baj. De le kellene vágnom a szakállamat. Mert hogy annak a lapnak az imidzsébe vagy mi a fenéjébe nem fér bele, hogy én szakállas vagyok. Kicsit gondolkoztam, aztán azt mondtam neki, hogy képzelje el, mi lenne, ha én ülnék az ő helyén és azt mondanám, hogy nagyon tehetséges, szeretném fölvenni, de csak akkor tudom, ha meghagyja a szakállát. Kicsit gondolkozott, aztán azt mondta: igaza van! Ebben maradtunk. A rendszerváltás után, amikor már nem kért senki tőlem hülyeségeket, a lap főmunkatársa lettem. Ő akkor már nyugdíjban volt. Most, hogy én egy megint másik lapnál rovatvezető vagyok, néha kapok tőle kéziratokat. Mindig nagy figyelemmel gondozom ezeket, nehogy az legyen, hogy utálom ezt az embert. Nem is utálom. Pörög a világ.
Ha Kata nem inkább rövid hajút látna szívesebben pasiban – ezért vágattam le, pedig már fél méternél is hosszabb volt -, nem is törődnék a szőrömmel. Annak persze már semmi köze nem lenne semmihez, csak a lustaságomhoz.Kicsit módosítanom kell a biztosítókról szóló eddigi vélekedésemet, mert fölhívtam a biztosítómat, hogy akkor most fényképezzem-e le a falat, ami beázott, vagy jönnek-e a falvésés előtt, falazzam-e be… Nagyon udvariasan közölték, hogy most, telefonon fölveszik a kárt, és ha már kicserélték a csövet, majd kijön a szemlélő. Ez nagy erőlelépés ahhoz képest legalábbis, hogy azt is mondhatta volna, hogy mondjuk ezt nem fizetik. Régen rutinból mondtak ilyesmiket. Megint voltunk moziban, megtekintettük az United 93 című filmet, ami arról a járatról szól, amelyiket szintén eltérítettek, de nem jutott el a célpontig, mert az utasok megtámadták a terroristákat, és a gép lezuhant.Jut eszembe, volt a tévében, hogy Ákos öcsém (is) a világon egyedülálló dolgot hajtott végre a Duna fölött, amikor két utasszállítóval mentek az álmélkodó közönség örömére. (Föl akartam jutni a gépre, de még engem sem engedett oda a hatóság. Biztos igazuk van.)
Ha már a rekordok: Normankával beszéltem. A múlt héten a Budapest-Baja evezősversenyen ezüstérmes lett, és másnap valami rövid távon is nyert egy ezüstöt. Nem tudom, hány folyamkilométerre van Baja. 150? 170? Mikor látom már a tévében? Normanka ötvenkilenc éves.

(fotó: inforadio.hu - Domanits András)